MOLNÁR JÁNOS a háromszéki művelődési élet ismert arca, Gazda József után ő vette át a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad vezetését, a csapat pedig azóta is gyűjti az elismeréseket határon innen és túl. A magyar nyelvi, kulturális, illetve a vallási értékek melletti határozott kiállást sok diákja tőle tanulta, mert nála az informatika mellett mindig jutott hely, idő az őszinte beszélgetésekre, nevelésre, az életre való felkészítésre is. Tanárságról, diákságról, színjátszásról, örökségről, megújulásról és istenkapcsolatról beszélgettünk.
Vannak diákok, akik szeretik a matematikát, ügyesek informatikából, éppen ezért jól fizető programozói állás felé kacsintgatnak, de a tanár úr mégis a tanítás mellett döntött. Miért?
Az én diákkori emlékeim nagyon szépek, ami tanári munkát illeti. Felnéztünk a tanárainkra. Példaképeink voltak ők. Gondolom, ezért választottam a tanári munkát. Ugyanakkor mindig is érdekelt a körülöttem lévők művelése. Például, amikor a Kolozsváron dolgoztam a Kiskazán gyárban, a magyar munkások körében elmeséltem Nobel-díjasaink életét, munkásságukat, majd néha visszakérdezgettem, hogy emlékeznek-e egy-egy ilyen hírességre. Tehát ott lappangott bennem a hivatástudat: feljebb, egyre feljebb.
A nyugdíjas évekhez közeledve kicsit készítsünk leltárt. Ilyen hosszú tanári pályafutás alatt hogyan értékelné: melyek a legfontosabb leckék, következtetések, amiket megtanult a tanárságról?
Amit megtanultam a tanárság évei alatt, az, hogy maga a tanítási rendszer elavult, idejétmúlt. Olyan ismeretekkel tömik a diákok fejét, amiknek körülbelül nyolcvan százalékát az életben nem fogja használni. Van olyan ismerősöm, aki azt mondja: betöltöttem már 45 évet, de még soha nem használtam a gyökvonást. Ezért demotivált a diákság, kérdezgetik: mikor, mire használjuk fel ezt vagy azt? A tanár végzi a dolgát, ahogy végzi, de kevesen vannak ma, aki hivatásként élik meg ezt a szakmát.
Mit tanácsolna egy fiatalnak, aki ma adná a fejét arra, hogy tanítson?
A tanácsom az lenne, hogy jól gondolja át, kérdezgesse magától: van-e elhivatásom erre a munkára? Ugyanis a rendszer gyakran elkeseríti a legelhivatottabb tanárt is, kétségbe vonva a munkájának értelmét. Sajnos negatív szelekció történik, mert a fiatalokat a gyors meggazdagodás álma vezérli, így eleve az alulfizetett tanári állást elutasítják azok is, akikben volna hivatástudat. Aki marad, valóban a ,,maradék”, a kivétel nagyon kevés.
A pedagógusok azt mondják, a mai diákokat nehezebb megérteni, tanítani, terelgetni, a szülők pedig azt hajtogatják, hogy a mai tanárok nem elég felkészültek. Korunk egyik legnagyobb feszültsége a pedagógusok és szülők között van: erről mi a véleménye?
A mai gyerekek már kicsi koruktól kezdődően telefon, laptop, táblagép állandó környezetében nőnek fel. Ez azt is jelenti, hogy már kiskoruktól olyan tartalmakat nézhetnek meg, amelyek lehet, nem is az ő korosztályuknak való. Ezért sokkal nehezebb kezelni, megérteni ezt a generációt. A szülők nem tudnak minden billentyű lenyomásánál felügyelni, ott lenni, ellenőrizni, hogy a gyerekük mit csinál, ezért a gyereknevelés csődöt mond, viszont elvárnák, hogy a tanár vegyen részt a nevelésben. Ez nem lehetséges, mivel a tananyag olyan sok, hogy a pedagógus örül annak, ha egyáltalán be tudja fejezni időben a tantervet. Nem egyszer hangzott el a szülők részéről, szinte kórusban, hogy „nem bírunk a gyerekkel”. Tehát egyfelől van egy családon belüli probléma, amit a szülők tanári közbenjárással oldanának meg, másfelől a tanárnak nincs semmi eszköze, amivel megszoríthatná, terelgethetné a diákokat, csak a jegy marad, ami mindig szubjektív és nem motivál kellőképpen. Ezért a szülők a tanárokat hibáztatják, mert nem jól végzik a nevelés munkáját, a tanárok a szülőket okolják, hogy bezzeg mindent megengednek gyerekeiknek.
A tanár úr mindig határozottan, cseppet sem burkoltan, sőt, intenzíven kiállt a magyar kisebbségi értékek és hitértékek mellett, illetve azok esetleges sérelmeivel szemben az iskolában, de iskolán kívüli tevékenységek alkalmával is. Példát mutatott ebben a diákságnak. Mi az, amit a régiektől örökölt értékekből mindenképpen magával kell vinnie egy mai diáknak, és mi az, amit a múltban kéne hagyni?
A régiektől mi az ,,egyszavúságot” tanultuk, tehát a kimondott szó gyakran többet ért, mint a leírt eskü. A becsületet tanultuk, az önfegyelmet és az idősebbek tiszteletét. Megtanultunk szépen beszélni a felnőttek jelenlétében. Kitartást tanultunk a munkában. A tudást nem telefonból szereztük, olykor alázattal kérdezgettük eleinket: ezt meg ez hogyan kell csinálni? Ma egy telefonnak nagyobb a tekintélye, mint a szülőnek vagy a tanárnak. A fent említett értékek szinte fedik azt az igényt, amire egy mai fiatalnak szüksége lenne egy bölcs, kiegyensúlyozott élethez.
Gyakorló vallásos ember. Hogyan kezdődött, hogyan épült fel az istenkapcsolata?
Mindig Isten kötelékében éltem. Számomra olyan természetes volt, hogy ő van. Ezt édesanyámnak is köszönhetem, aki mindig iránymutató volt ezen a téren. Ő tanította meg a rózsafüzér imádságra is. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor tele voltam kételyekkel, tucatnyi esetet tudnék felsorolni, de aztán lejárt ez az időszak. Ezután a tudományos keresés, bizonygatás következett, mert nem hinni akartam, hogy létezik Isten, hanem tudni, tapasztalni, igazolni, felfedezni akartam az ő közelségét. Rengeteg vitába bonyolódtam, olykor teológusokkal is. Mindig úgy éreztem, nem elég mondogatni, hogy ,,Uram, Uram!”, kell bizonyíték, kell a személyes találkozás, mindamellett a természettudományos kutatásaimmal sem hagytam fel. Minden új felfedezés igazolta az elképzelésemet, legyen az elméleti fizika, matematika, logika vagy informatika. Nagyon bonyolult kapcsolatot alakítottam ki az Istennel. Aztán jött az egyszerűségre való törekvés időszaka, amikor hagytam, hogy ő szólítson meg, ő terelje a tekintetem a megfelelő irányba, ő mutassa meg a helyes utat.
Most már tudom, hogy a nagy misztikus elődeink hagytak maguk után néhány morzsát a keresőknek, csak meg kell látnunk, észre kell vennünk a kicsiben is a nagyot és a nagyban a kicsit. A mai ember számára a Biblia leírásai vagy a liturgia egy kódolt eseménysor, ami olyan messze áll tőle. Idő nincs arra, hogy lehámozza, felfedje a nagy miértekre a választ, mert állandóan sietünk. A mókuskerék addig forog, amíg tapodjuk, azt nem vesszük észre, hogy helyben topogunk. Hegelnek az a gondolata tetszett meg, hogy: „Az ember ragaszkodik a természethez, mert önmagát sejti benne, ugyanakkor fél tőle, mert magát valami idegenben találja.” Az elmélkedés minősége a lélek tisztaságától függ. A mindennapi elmélkedés segít önmagunkra találni Istenben.
A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad vezetője. Volt és van olyan egykori kovásznai diák, aki színész lett a diákszínjátszó csoportnak köszönhetően? Kicsit pillantsunk vissza a múltba ismét: mi volt az, amit örökségként kapott, amikor átvette a diákszínpad vezetését, és mi az, amit hozzáadott?
Amikor 1993-ban Gazda József tanár úr felkért a diákszínpad vezetésére, akkor nem is gondoltam volna, hogy 29 év után ezekre a kérdésekre kell egyszer majd felelnem. Mindig nagy tisztelettel és megbecsüléssel gondolok vissza Gazda tanár úr munkásságára, hiszen az a missziós munka, amit ő tett a magyarságért, egyedülálló. Oda vitte a magyar szót, ahol tiltották, ahol szerették volna földbe döngölni a szót, az érzelmet. Ez volt a szórványban élők szomorú sorsa. Őket éltették azok az előadások, Tamási Áron szavai. Mindig mondogatták nagy bizakodással és örömmel: „Megjöttek a székelyek!” Egy ilyen nagy alkotó után átvenni ezt a munkát nem volt egyszerű. Gazda tanár úr örökségként rám hagyta a magyar szó szeretetét, a magyar értékek tovább éltetését műveink által. Annyit mondott, hogy még van egy Tamási-darab, amit nem játszottak: az Ördögölő Józsiás. Mivel akkor tánccsoportot vezettem, azt mondta, hogy ez pont nekem való darab, mert sok táncbetétre lesz szükség benne. Aztán kiderült, hogy az Ősvigasztalást sem játszották, akkor azt is megrendeztem, és utána következtek sorban a többiek, azt hiszem, hogy most már 40. előadásnál tartok.
1993 után megváltoztak az idők: a szórványban élők is tévécsatornákon keresztül gombnyomásra hallgathatták a magyar adókat. Közben volt egy kiszállásunk, amelynek során egy szörnyű szerencsétlenség következtében elvesztettünk egy diákszínjátszót Zselyken, és ez arra késztetett, hogy átgondoljuk a továbbiakat. Nemsokára megszületett a gondolat, hogy a magyar irodalomból merítjük ezután az előadandó műveket, és áthelyezzük a hangsúlyt a mozgásra, egyfajta mozgásszínházat alakítottunk ki. Ez nyilván új színfoltot hozott a hazai diákszínjátszás terén is, egyben rengeteg szép eredményt is. Az, amit hozzáadtam a nagy múltú diákszínpad értékeihez, az egyfelől az új formajáték, a mozgásszínház, másfelől a magyar irodalom egész nagy tárházát kinyitottuk a közönség és más diákszínjátszók előtt, amelyből sikerrel vittünk színre annyi meg annyi darabot.
Számos országos, de anyaországi díjat is elhozott már a csapat az évek során. Hogyan fogalmazná meg: mit ad a diákszínjátszás lehetősége egy fiatalnak?
Diákjaink számára ez jó lehetőség az önismeret gyarapítására. Kulcsszavak: kipróbálni, felfedezni, megtalálni, megérteni, megmutatni, eljátszani. Mondhatnám egyszerűen, diákjaink számára ez egy nagy kaland. Megtanulják, mit jelent az alázat és a munka. Vagy a másik jelmondatunk: „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember, a tehetetlen embernek semmi sem lehetséges!”
Nemcsak a színjátszásban, de általában a kovásznai kulturális életben rendszeresen vállal szervezői szerepet, tanít, s ugyanakkor férj is, négy gyermek édesapja. Hogyan tartja fenn az egyensúlyt, hogy mindenre is jusson elegendő idő?
Imádság nélkül az ember hamar kiég. Az ember nemcsak a vízszintes vonal mentén kell, hogy alakítsa a sorsát, mert akkor monoton lesz, egyhangú, unalmas. Van függőleges vonal is, amely megszínezi az életünket, értelmessé teszi: ez Istenhez vezet.
