Ne fáradjunk bele az élet értelmének keresésébe, az igazság, a jó és a rossz megkülönböztetése akkor is fontos, ha úgy érezzük, nincs mindig hatásunk a világ folyására. Tanuljuk meg az idősektől az igazságosság iránti szenvedélyt, mert akkor van remény a szeretet és a hit számára is. Immár tizenegyedik alkalommal elmélkedett a szentatya az öregkorról a szerdai audiencián, ami ezúttal a Prédikátor könyvéből vett idézettel kezdődött.
„Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés! Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom. (…) Vége a beszédnek. Mindent hallottál. Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 2,17−18; 12,13−14)
Minden hiábavaló lenne?
A Biblia egyik ékkövének nevezte a pápa a Prédikátor könyvét, amelynek híres mondata: minden hiábavalóság. Minden csak köd és füst, üresség. Valójában ez a folytonos ingadozás az értelem és az értelmetlenség között egyfajta ironikus ábrázolása az élet ismeretének, mely elszakad az igazságosság iránti szenvedélytől, amelynek Isten ítélete ad biztosítékot. A Prédikátor könyve megmutatja a kiutat a próbatételből: Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Olykor úgy tűnhet nekünk, hogy egyedül a közöny óvhat meg minket a fájdalmas csalódásoktól. Fölmerül bennünk, hogy erőfeszítéseinkkel meg tudtuk-e változtatni a világot? Vagy sikerült-e valakinek a helyes és a helytelen közötti különbséget érvényre juttatni? Minden haszontalannak tűnik, akkor hát minek erőlködjünk?
Megőrizni a szenvedélyt az igazságosság iránt
Ez a fajta negatív érzés az élet bármely időszakában felütheti a fejét, de kétségtelenül az öregkorban jelentkezik legnyilvánvalóbban a kiábrándultság. Ebből adódóan döntő fontosságú az, hogy az idősek ellenálljanak a kiábrándultság demoralizáló hatásainak – figyelmeztetett a pápa. Ha az öregek, akik már szinte mindent láttak, épen megőrzik szenvedélyüket az igazságosság iránt, akkor van remény a szeretetre és a hitre is. A mai világ számára életbevágó kilábalni ebből a válságból, mert az a kultúra, amelyik mindent számszerűsít és manipulál, végül demoralizálja az értelem, a szeretet és a jó kollektív felfogását. A cinikus érvelés, mely egyesíti a tudást és a felelőtlenséget, rendkívül veszélyes, mert az erkölcstől való elszakadás bár először nagy szabadságnak és energiaforrásnak tűnik, hamar megbénítja a lelket.
Tanuljuk meg az ironikus bölcsességet
Nem szabad a restség bűnébe esnünk, ez mindenkit megkísért, az öregeket is. És itt nem pusztán lustaságról vagy depresszióról van szó, hanem a lélek tunyaságáról, amikor már nem érdekel minket az igazság, a hit és az erkölcs, valamint az abból fakadó cselekedetek. Elveszi a jó erejét, és megnyitja a rossz erőinek kapuját. Az őrületig fokozott és a túlzott ideológia által cinikussá tett ész erejét szabadítja a világra. A végén pedig nagy fáradságot érzünk, az egész társadalom elfásul. Az érzelemmentes és felelőtlen ész diadala elveszi az energiánkat attól, hogy megismerjük az igazságot.
Nem véletlen, hogy most éljük az álhírek, a kollektív babonák, az áltudományos igazságok korát. Az idősek, a Prédikátorhoz hasonlóan, megtaníthatják nekünk az ironikus bölcsességet, amivel megmentik a fiatalokat a szomorú és értelmetlen élet kísértésétől. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6).
Gedő Ágnes, Vatican News
