A hatodéves, végzős kispapok az utolsó tanítási héten jelképesen búcsút vesznek a Gyulafehérvári Papnevelő Intézettől, így ma, május 25-én délben szólt nekik utoljára a csengő.
A papszentelés előtt álló kilenc diakónust a közösség nevében Virág István diakónus, az V. évfolyam felelőse búcsúztatta, aki arra buzdította a végzősöket, hogy élni akarjanak, ne éldegélni, mert az élet nem egy ecsetvonással változik, az életet elköteleződéssel, küzdelemmel, kockáztatással, álmokkal kell élni. Legyenek a fény megannyi ember számára, akik nem a felszínes értékek özönében élnek, hanem az Istenben bízva élnek hiteles életet. Továbbá kiemelte, a búcsúzó diakónusok a kispapi közösség számára követendő példaként álltak az összetartás terén; félelem nélküli harcosok voltak az évek során, akik kiálltak elveik mellett, valamint a közösség építői, ugyanis munkájuk, megbízatásuk által magasra tették különböző területeken a mércét.
A búcsúzó diakónusok nevében Tempfli Máté fogalmazta meg gondolatait. Beszéde kezdetén rávilágított arra, hogy az elmúlt esztendőkben sorra nézték, hogy az egyik nemzedék a másik után elmegy, ahogyan maga mögött hagyja a szeminárium falait és azután vágyakoztak ők maguk is, várták ezt az ünnepi pillanatot. Álmodozásukból valóság lett, hiszen most azokat a pillanatokat élik, amikor ők válnak azzá a nemzedékké, amelyik lassan, de elhagyja a szeminárium falait.
Évfolyamukat úgy jellemezte: egység a sokszínűségben. E kifejezésben mindannyian benne vannak humorukkal, tűrőképességükkel, munkabírásukkal, emberközelségükkel, kedvességükkel, bátorságukkal vagy éppen bátortalanságukkal, néha netán mogorvaságukkal, zárkózottságukkal, kemény szavaikkal, mindazzal, ami őket jellemzi, és mindazzal, ahogyan a külvilág felé fordultak az évek során.
Tempfli Máté a szemináriumi éveket vízen úszó bárkához hasonlította. Elmondása szerint „ebben a bárkában mi, az évfolyam, mind együtt eveztünk, és még mindig együtt evezünk. Sokszínűségünkből kifolyólag voltak alkalmak, amikor nem egy irányba szerettünk volna haladni. Számtalan alkalom volt, amikor úgy megrakták bárkánkat, hogy alig bírtuk a víz felszínén tartani, sőt voltak olyan helyzetek is, amikor viharos tengeren haladtunk. De a bárkánk ennek ellenére hamarosan révbe ér, hogy majd aztán onnan tovább induljon egy sokkal távolabbi kikötő felé.” A bárkában hajózó kispaptársaiknak útravalóként három dolgot hagytak: a pártfogást, a kitartást és az alázatot. A ballagási ünnepség végén a szeminárium szokásai szerint a végzős kispapok egyenként búcsúztak az intézettől és társaiktól, utoljára szólaltatva meg azt a csengőt, amely sok papi nemzedéket búcsúztatott az elmúlt évtizedek során.
