Az élet rendje az, hogy a nagy tanítja a kicsit – kicsi kutya nagytól tanul, mondja a magyar ember. A Superar tükörben ez és ennek az ellenkezője is igaz. Május másodikán a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban 130 fellépő igazolta a tézist. Több mint száz csupa mosoly piros pólós gyermek üzent a közel ötszáz nézőnek ezer nyelven: nem baj, hogy időnként elesel, hogy van nehézség, amitől a földön csúszol. Szállj az égre, állj fel, és énekelj!
Vajon milyen lenne az, ha egyetlen hang létezne csupán? Egy hangja az örömnek, a fájdalomnak, a meglepetésnek és szomorúságnak? Elég egyhangú lenne az élet, amelyben írmagja sem lenne a dalnak. Pedig az ének csodákra képes, van neki egy tükörtulajdonsága, amely szembesít, megdöbbent és ha hagyjuk, ösztönöz, hogy a világot szívvel lássuk. Jó szívvel. Ezek a gyermekek hisznek abban, hogy a nehézségeknek a zene a megoldása. Hátrányos helyzetű közösségekből valók ők, három megye nyolc településéről verbuválódtak kórussá. A család, amelyből érkeznek, a „felnőttek” szavai szerint szociálisan hátrányos, peremre szorult vagy mélyszegénységben élő, kinek, ahogy tetszik. A gyermekek nem mind kérdezgetik, ők miért pont oda születettek, miért a faluvégre. Akármilyen távol élnek is a centrumtól és jómódtól, rájuk talált egy lehetőség. Az a program, amelyet Erdélyben a Caritas működtet, amely nemzetközi mozgalom része, Superar névre hallgat és olyan fejlesztési lehetőség, amely által nem csak a zenei tudást, hanem a szociális készségeket is segítik, csapatot építenek, sikerélményeket biztosítanak a gyermekeknek, kimozdítják őket a nagyvilágba, megmutatják a tehetségüket, közelebb hozzák különböző közösségekhez.
Maros megyében Csejden és Marosszentgyörgyön, Kovászna megyében Ozsdolán és a sepsiszentgyörgyi Őrkőn, Hargita megyében Etéden, Zetelakán, a csíkszeredai Arénában és Székelyudvarhelyen a Budvár negyedben zajlik ilyen oktatás az Ausztráliából ideköltözött Elana Andrews vezetésével, számos Caritas-munkatárs segítségével. Amit az elmúlt tanévben a 6–14 évesek tanultak, azt mutatták meg a világot jelentő deszkákon. Tizenkét ukulelen kísért dalt hoztak a nagyvilágból és énekelték hittel, örömmel, hogy a teremben ülő vagy távol lévő családtagjaik büszkék lehessenek rájuk.
„Néha nem érezzük jól magunkat, vannak dolgok, amik elszomorítanak, dühítenek vagy bántanak, de azt tanuljuk, hogy ha a körülöttünk lévő jó dolgokra figyelünk, akkor felállhatunk, előre tudunk nézni és újra mosolyoghatunk. Ma este szeretnénk megosztani veletek néhány olyan dolgot, ami segít nekünk, hogy felálljunk és énekeljünk, lehet nektek is segíthetnek” – szólt a kétnyelvű konferálásban, és kezdődött a Belle Mamma, a gyönyörű édesanyák megéneklése. Ezek a gyermekek, amit nem tudnak megélni, azt a fantáziájukra bízzák, így képzelik el a napot, a nyarat, a pálmafákat, és hívnak meg mindannyiunkat Hawaiira egy ének erejéig. Unalom ellen is van orvosságuk: a várakozás. Várni az ünnepre, például az új évre, amelyet egy kurd dalban és kis táncban fogalmaztak meg. Igen, a jókedvet hozó tánc… azt mondták a gyerekek, hogy üldögélés, szomorkodás helyett a táncra perdülés a megoldás: bárhol is vagyunk, táncolni mindig tudunk – tanították.
Három zenész muzsikált együtt a gyerekekkel úgy, mintha hónapokig együtt gyakoroltak volna. Pedig csak egy nappal a koncert előtt látták egymást először. A közönség nagy részével is egészen friss volt az ismeretség, mégis vegyes kórust alkottak mindannyian, és az afrikai Allunde című ének végére a színházteremben lévők már nem voltak egymás számára idegenek. Találkozásra biztattak a gyerekek. „A világ néha elég ijesztő lehet, különösen, ha az emberek nem jönnek ki egymással. Ha szomorúak vagy ijedtek vagyunk emiatt, segíthet nekünk a béke reménye – talán ha közösen énekelnénk, a zene segítene ebben” – szólt a biztatás, és kezdődött a Shalom, a héber békeének.
Ha fáradt vagy és gondterhelt, pihenj, alvás után szebbnek látod a világot! A dél-afrikai Abiyoyo, majd a Banaha ezt nemcsak mondta, hanem bizonyította is, majd a beás cigányének, a Iarba, mare iarba szólt a szívhez és a nemzeti öntudathoz. Ha kalap lett volna a nézők fején, mind megemelik a dalnokok és a két legényest táncoló legényke előtt. Mindannyian biztatással búcsúztak a koncert végén: ha a nehézség földbe döngöl, akkor se add fel, kelj fel és énekelj! Üzenet, bátorítás, útmutatás a legkisebbektől a „nagyoknak”. Mert: „ami fontos az, hogy jó legyen, az hogy mindenki másmilyen, a zene is csak ettől igaz, s a dal csak így lesz szép.” Nagy szerencse, hogy nem csak egy hang van a világon.
Forrás: Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
