A mai felhígult modern zenei életben, ha az ember valóban minőségit, megérintőt, mélységet keres, alapos válogatásnak néz elébe. Ebben a túlontúl egyszerű és laza dallamhömpölygésben egy biztos menedék, szigetecske BARICZ GERGŐ és az ő zenei világa. A Borzontról származó székely tehetséget legtöbb magyar az X-Faktorban ismerte meg néhány éve, a kultúrtörténeti magyar köztudatba pedig a tavalyi székelyföldi István, a király rockopera-feldolgozás Koppányaként énekelte be magát. Szinte mindenről beszélgettünk: a zenével való ismerkedés kezdeteiről, tehetségkutatóról, hitről, NEK-ről, modern zenei minőségről, a zene oktatásáról.
Matematikát és informatikát tanultál középiskolában: hogyan lett ebből az indulásból ilyen sikeres zenei karrier?
Nálunk az egész család muzikális beállítottságú. Édesapám számára különösen fontos volt mindig a zene: a lányai tehetségét is igyekezett kiaknázni, mindig énekeltette a nővéreimet, és engem is igyekezett ebbe az irányba terelni. Édesanyámnak egyébként jobb zenei hallása van és szebb énekhangja, édesapám ugyanakkor nagyon sokat dolgozott azért, hogy megállja a helyét a zenei pályán, az ő esetében ez nem volt egy veleszületett adottság, ő időközben tanulta meg. Engem elsősorban ő terelgetett ezen az úton. Egy ideig abban is bíztam, hogy a matematika–informatika menni fog nekem, de aztán megtapasztaltam egy erős zenei élményt. Egy kocsmai gitáresten léptem fel, a volt filozófiatanárom gitárestjén, az ő kérésére, ott pedig olyan hangulatot sikerült kiváltani a közönségből, ami egyértelműen meggyőzött arról, hogy a zenével kéne elsősorban foglalkoznom.
Azt mondod, viszonylag későn döntöttél a zenei pálya mellett. Van erre egy ideális életkor, élethelyzet, amikor vagy amiben az ember biztosan tudja, hogy zenélni, énekelni szeretne?
Nem mindegy például, hogy az ember belenő-e a zenei életbe kisgyerekkorától, vagy hogy fiatalkorától kezdve milyen zenészektől volt lehetősége tanulni. Ha mondjuk valaki már kiskorában bejáratos a jó zene világába, és idejében megfelelő tudással, érzékenységgel van ellátva, nála sokkal hamarabb nyilvánvalóvá válik, hogy merre viszi az útja. Például ott van Gerendás Dani, a híres, elismert dobos: ő és a család többi fiatalabb tagja mind úgy nőttek fel, hogy ha lementek a pincébe, az tele volt hangszerekkel. Ismerek egy jó hegedűst is, ők a családban, azt hiszem, kilencen vannak testvérek: náluk működik egy családi kamarazenekar. Viszont a pályaválasztás tekintetében szerencsére a zene világa nem túl szigorú az emberrel: képviseltetheti benne magát bárki, hiszen minden zenei gondolat értékes, és meg tudja szólítani az embereket. Ott van azonban mindig az a kis plusz, ami ha nem adott, mindenféle háttértudás hiányában vagy birtokában nem lesz képes az ember arra, hogy nagy sikereket érjen el. Az a szerencsésebb helyzet, amikor a zenei élvezetet az ember már sokrétűbben átlátja, érti, annyira, hogy tud lélegezni benne.
A Megasztárban is próbálkoztál, aztán az X-faktorban már jött a siker. Sok mindent hallani, olvasni ezekről a tehetségkutatókról, hogy talán nem a legtisztességesebb a versenyfolyamat, túlterhelik a versenyzőket. Neked milyen emlékeid, érzéseid, tapasztalataid vannak ezekből az évekből?
Mindig azt szeretem kiemelni ennek kapcsán, hogy nagyon szélsőségesen lehet megélni minden élményt, miközben zajlik a verseny. Rövid idő leforgása alatt hirtelen nagyobb közönség előtt kell megjelennie és helytállnia a versenyzőnek, mindenével: a gondolataival, a teljesítményével, a külsejével. Ezeket hirtelen óriási embertömeg előtt fel kell vállalni. Gyors döntéseket kell hozni. Kicsit olyan, mint egy belső háború: mindenféle visszajelzések, információk jönnek innen is, onnan is, közben igyekszünk megfelelni, tehát nem lehet lazán átesni az egész folyamaton. Az embert vagy szélsőségesen szeretik indokolatlanul ilyenkor, vagy szélsőségesen utálják indokolatlanul, és akinek nincs gyakorlata, nem edzettebb ezek feldolgozásában, mert mondjuk nem ilyen környezetben nőtt fel, azt bizony lelkileg meghordozza ez az új világ.
Neked mi volt a módszered ezek feldolgozására?
Nagyon szívesen mondanám azt, hogy megtaláltam a módszerét, és ha megnyomom a kikapcsológombot, nem figyelek a sérelmekre, de az igazság az, hogy ezekkel meg kellett tanulni együtt élni. Szerencsére éppen a munkának meg a jó emberek társaságának köszönhetően kevésbé tudtam figyelni a bántó hozzászólásokra, visszajelzésekre, tüskék azonban így is kerülnek, csak azt nem rögtön húzza ki az ember. Kicsit olyan, mint a makacs szálka, ami befúródik a köröm alá: nem is tudjuk az elején, hogy ott van, csak idővel kezdi éreztetni a hatását. Kicsit ki kell dugnia a fejét ahhoz, hogy valahogy meg tudjuk fogni és óvatosan kihúzni. Jönnek, jönnének segíteni, vigasztalni ilyenkor, de nem mindegy, hogy a segítségnyújtást mikorra időzíti az amúgy jó szándékú barát, családtag, mert lehet, hogy nem állunk még készen arra, hogy kipiszkáljuk, kihúzzuk a tüskét.
A családodban lelkipásztor is van, te pedig tavaly az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) hírnöke is voltál. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Baricz Gergő vallásos ember?
Igen. Én ebbe nőttem bele. Emlékszem, gyermekkoromban játékosan miséztem, ostyákat osztottam. Édesanyámék voltak a sekrestyések, közösen takarítottuk a templomot: ismerős és rendszeresen látogatott környezet volt számomra. A testvéreim tartották az ifjúsági miséket, szóval az egyházi élet szerves része volt az életemnek. Nagybátyám, keresztapám és az egyik unokatestvérem is pap. Nagyon sok szál köt a vallásos élethez. A kongresszus előtt pedig meghívtak az Erdélyi Mária Rádióba egy interjúra Varga Gabriella közreműködésével, és a beszélgetés közben a NEK sajtófőnöke kigondolta, hogy akkor legyek én az egyik hírnök.
Fotó: NEK
Milyen érzés volt elvállalni ezt a felkérést?
Egy dolog vallásosnak lenni és egy másik dolog példás vallásos embernek lenni. Nem tartom, tartottam magam érdemben megfelelőnek erre a szerepre, hiszen jól látom a gyarlóságaimat, ennek fényében először azt éreztem, hogy inkább nemet mondanék, de közben erősen vonzott az egész feladatszerűsége, illetve a lehetősége annak, hogy kimondhattam: bármilyen ember is vagyok, de hiszek. Az én feladatom az volt, hogy mindezt felvállaljam, és próbáljam minél közelebb hozni olyan emberekhez, akik akár meg is bélyegzik az istenhitet, hiszen annak divatját éljük manapság, hogy mindent megkérdőjelezünk, megbélyegzünk, ami az ősöktől ered, aminek történelme van. Az számomra nem volt ijesztő, hogy felvállaljam mások előtt, inkább az volt kérdés számomra, hogy tizenkét embert ki fognak jelölni, akik egy ekkora esemény hírnökei lesznek, és én miért vagyok méltó erre…
És mire jutottál a végén: vajon miért kaptad ezt a feladatot?
Az elején csak a Mária rádiós interjúra fogtam az egészet, de miután végiggondoltam és elvállaltam, az jutott eszembe, hogy hát ezt nem én találtam ki. Nem erőltetek semmit, az élet adta, Isten hozta az utamba, tehát nincs okom félni tőle.
Mit adott neked a Kongresszus?
Szerintem mindenki, aki részt tudott venni az eseményeken, nagy élményeket tapasztalhatott meg. Olyan gyülekezője volt ez az embereknek, amit a mai világban különösen jó érzés volt látni, mert napjainkban egyre inkább megkérdőjelezzük azt, hogy helyes-e, amit a hitünk, a vallásunk diktál. Egyszerűen emberi hibákból fakadóan hibái vannak az egyháznak is, és ha ilyesmit tapasztalunk, rögtön elkezdünk kételkedni és bekapcsol bennünk egyfajta szégyenérzet, illetve félnek attól, hogy megbélyegeznek amiatt, ha vállaljuk a hitet. De a NEK-en azt látva, hogy milyen hatalmas tömegeket képes az esemény megmozgatni, kiviláglik, hogy sokkal többen vagyunk, mint amit elsőre gondolnánk. Nem kis zugokban tartjuk fenn a látszatot, hiszen sokan messziről is képesek voltak Budapestre utazni, hogy megmutassák: milyen sokan vagyunk, mi mind egyre gondolunk és milyen sok embernek számít az istenkapcsolat meg a hit.
Többször is említetted, hogy manapság általános támadásnak van kitéve a keresztény ember, megbélyegeznek. Talán egy papnak vagy egy idősebb, hitében is erősebb embernek több a „receptje” a hitben való kitartásra, de te hogyan látod: egy fiatal, világi ember ma hogyan tud jó kereszténynek megmaradni?
Én azt hiszem, ez egyéni út. A győzködés például nem jó módszer, mert azzal megint ellenszenvet kaphatunk válaszként, hiszen úgy érezhetik, hogy rájuk akarunk erőltetni valamit. Kicsit olyan ez, mint a korábban említett erőszakos, nem kívánt segítség. Erről a régi mesterek tanulási folyamata jut az eszembe: ők ugyanis nem úgy sajátítottak el valamit, hogy a szájukba rágták, hanem kicsit el is kellett lopniuk a szakmát, a mesterséget. El kellett lesniük praktikákat, fogásokat, módszereket. Hallottam olyan gitártanárról, aki például képes volt letakarni a bal kezét egy kendővel, így a fogásokra a diákoknak maguknak kellett rájönniük. Szóval nem minden esetben működik, ha csak egyszerűen oda akarunk adni valamit. Sokszor az indítja el valaki kíváncsiságát, hogy nem érti, hogy miért olyan jó a másik félnek attól, hogy hite van, hogy van kapcsolata az Istennel, hogy miért, hogyan tud virulni az az ember. Elkezd körülötte lebzselni, és azon van, hogy jó inasként ellessen valamilyen életformát. Szerintem ma ez a hétköznapi misszió legjobb módja: ha néha el tudunk kapni egy-egy pillanatot, amikor éppen rendben és nyugalomban van a lelkünk, és valakit megfogunk, bevonzunk ezáltal, tudunk adni egy lökést neki, hogy elinduljon a változás irányába.
Fotó: NEK
Utaltál arra, hogy nem tartod magad példaértékűen jó vallásos embernek. Miért? Milyen a te istenkapcsolatod?
Amennyit tudok, megyek templomba, szeretek járni, ha pedig nem jutok el személyesen, akkor online nézek meg szentmiséket. Többet kéne imádkoznom, de a reggeli, esti ima a napi rutinom része, de természetesen az ételt is mindig megköszönni annak, aki adta. De valamiért például az autóban, főleg egy-egy fellépés után, ha vezetek hazafelé és egyedül vagyok, szeretek beszélgetni az Istennel.
Tavaly az István, a király / Székelyföldi Nagyprodukcióban Koppányt alakítottad. Osztatlan sikert aratott a rockopera, megszámlálhatatlan pozitív értékelést lehet olvasni a te alakításodról is. Milyen érzés volt részese lenni?
Álomszerű volt számomra a kezdetektől ez a lehetőség, hiszen gyermekkoromtól vágytam erre, mindig nagyon szerettem Szörényi és Bródy munkásságát. Kicsit mindig úgy láttam őket, mint John Lennon és Paul McCartney kettősét, legendaként tekintettem rájuk. A közös munka is gyönyörűen indult, nyilván megvolt a nehézsége is, de akkor is egy csoda részese lehettem. Az a fajta összefogás, ami az összes fellépő és a darabért dolgozó személy, a teljes stáb, a producerek részéről tapasztalható volt, valóban csodaszerű és elképesztő élmény. Ezt nem is lehet üzleti alapon vizsgálni. Mindenki erején felül és sokkal inkább a lelki javakért, semmint anyagi honoráriumért teljesített.
Ha már Koppány, rockopera és történelem: volt egy megjegyzésed, hogy napjainkban minden szellemi értéket megkérdőjelezünk, amit az őseink ránk hagytak. Van egy régi székely mondás, miszerint a hamut a múltban kell hagyni, a parazsat el kell hozni. Szerinted mi ez a bizonyos parázs?
Szeretem a rituálékat, az anyanyelvet. Ha jobban belegondolunk, ezek tényleg körítések, hiszen minden más nemzetnek, vallásnak megvan a maga változata. Ugyanazt keressük mind, csak változnak az eszközök, a körítés. Ahogy az elején mondtam, az a gyerek, aki 2-3 éves kora óta püfölhet egy dobot, az később is könnyebben, rugalmasabban helyt tud állni zenei környezetben, viszont a sikerhez ugyanazt a feladatot kell teljesítenie a nem hangszerek közt felnőtt zenésznek is. Ugyanígy, ha nekem van lehetőségem a tudást egy olyan körítéssel átvenni, amit már a szüleim, nagyszüleim és az ők szülei is jól ismertek – hiszen szófordulatokba egész életeket sűrítünk bele –, és ha egész eddigi életem úgy éltem le, hogy mindennek a hagyománya ott van bennem, akkor sokkal nehezebb lenne a feladatmegoldás, ha hirtelen más, idegen szerszámokat, eszközöket kéne használnom hozzá. Nem lehetetlen, de nagyon merész. Talán kicsit aszkézis is. Ha az ember rájön, hogy a kapott eszközökkel hogyan lehet jól bánni, rugalmasan beilleszkedni és mások iránt szeretetet gyakorolni, hogyan lehet átformálni, jól használni, akkor az erényünkké, vértünkké tud válni. A hagyományaink nem a legfontosabb dolgok az életben, hanem a legfontosabb dolgok eléréséhez használjuk őket, szolgálnak minket. Ezért kell megőrizni őket, nem azért, mert a mieink jobbak lennének másokénál, hanem mert a miénk, belenőttünk, és könnyedén tudjuk használni őket.
Fotó: István, a király Székelyföldi Nagyprodukció/Facebook
Még a rockoperára készülésetekkor olvastam egy veled készült interjút, amiben arról is beszéltél, hogy gyakorlatilag ingáztál Magyarország és Székelyföld között néhány naponta, közben a zenekaroddal is vettetek fel új dalokat akkor. Ilyen rohanás közben mi a megállód, a forrásod?
A mennyiséget elérni sosem nehéz, a minőség a valódi kihívás. Ilyen helyzetekben azt fájlalom, hogy nem úgy tudok helytállni az egyes feladatokban, ahogyan azt elvárnám magamtól. De amikor tudatosult bennem, hogy én valóban a zenével szeretnék foglalkozni és meg is tudok élni belőle, ezért rohangálok, hálát éreztem és érzek. Mint egy zsonglőr, egyensúlyozok: igyekszem, hogy a szervezetemet se hajszoljam túl, hiszen azért is felelősséggel tartozom, de közben arra is törekszem, hogy ne hagyjak cserben másokat, de ne is vállaljam túl magam. Ezek egyéni megoldások, mindenkinek a saját tempója, meglátása szerint.
Ha már a minőségről is szóltál: állandóan hallani, olvasni, hogy a mai pop-, poprock- és rockműfaj felhígult, a hallgatóknak igazából a szelektálás nehéz feladata jut. Milyen a minőségi modern zene?
Említettem korábbi kérdésednél azt a bizonyos pluszt. Szerintem egy igazán jó szerzeményben és előadásban ott van valahol az Isten. És ezt most nem azért mondom, mert éppen egyházi lapnak készül ez az interjú, hanem azért, mert valahol az ember a sikeres alkotás pillanatában az ú kegyelmében, mindenképpen egyfajta kegyelmi állapotban működik. Innentől kezdve egy dalszerző nagyon híg zenei mondatokkal is tud úgy fogalmazni, hogy az üssön. Miért van az, hogy néha a gyerekek a hiányos szókészletükkel olyat mondanak, hogy leesik az állunk? Egyébként a minőséget és az értékest lehet, hogy szét kell választani kicsit, mivel az értékes dalok, előadások annyira tudják inspirálni a környezetben dolgozókat, hogy minőségivé válik a felvétel, és így tovább. Összetettségében viszont a szegényesség nem javul olyan könnyedén, ami egy furcsa körforgásnak köszönhető: a zenész is ki akar szolgálni egy közízlést, a döntő közönséget viszont irányítja a trend, ami befolyásolja a hallgatóságot, amelynek az ízlése változik, a zenésznek pedig nem marad más választása, mint kiszolgálni az új közízlést. Utóbbi például most az, hogy ne legyenek négyes hangzatok a dalban, csak hármas hangzatok, legyen kevés zenei változatosság. Ma mindenfajta súrlódás zavarja a hallgatót. A magyar szövegek például mostanság olyan prozódiában jelennek meg, amiket régen egyszerűen elfogadhatatlannak tartottak. Ennek ellenére tudnak működni ezek a dalok, mert valamiért rezonálnak rá a fiatalok.
A minőségben ott van valahol a mélység is: amikor érezzük, hogy elveszünk a zenében, na akkor minőségről beszélhetünk. Ilyen például, amikor ránézek egy alaposan megmunkált bútordarabra, aprólékos kézi faragásokkal, amiken egyértelműen látszik, hogy nem néhány napba vagy hétbe került az elkészítésük. A minőség az az érzés, amikor meglátok vagy meghallok valamit, és el sem tudom képzelni, hogy az alkotó hogyan hozta azt létre. Amikor nem érzem magamban a meghallgatása után rögtön, hogy megyek, és holnap én is szerzek egy ilyen dalt, mert tudom, hogy nem menne olyan könnyen.
Be kell lopni ma a mindennapi trendzene közé a ritka minőségit?
Biztos vagyok benne, hogy a hallgatók előbb-utóbb úgyis torkig lesznek a tinglitangli zenékkel. Régen azért jártunk koncertekre, hogy megtapasztaljunk egy emberi teljesítményt. Színházba is azért járunk, mert azt akarjuk látni, hogy valaki valamit ott, abban a pillanatban elér. Forma 1-es versenyt is azért nézünk, mert akarjuk látni, ahogyan valaki a maximumot hozza ki az agyából és a reflexeiből. Ami most zeneileg zajlik, az olyan, mintha valaki traktorral indulna el a versenypályán vagy beülne egy Teslába, bekapcsolná a robotpilótát, és feltett kézzel végigmenne a pályán. Erre előbb-utóbb mindenki ráérez majd szerintem. Viszont a legfontosabb, hogy minden zenész végezze a dolgát, tegye, amihez ért, és ha szívvel teszi, azt hiszem, előbb-utóbb megtapasztalja azt a bizonyos kegyelmi állapotot, és az bőségesen elég lesz ahhoz, hogy minőségit alkosson, ami megfogja a hallgatót. Próbálunk komolyabb zeneiséget belecsempészni a mai dalokba is, de nem szabad semmit sem túlerőltetni, ráerőszakolni a közönségre. Ezt a belopást tekinthetjük egyfajta eszmének és törekvésnek, de átcsaphat hiúságba is. Az éremnek mindig két oldala van.
Most már nemcsak szerzed, előadod, énekeled, de tanítod is a zenét a Kőbányai Zenei Stúdióban. Mesélj erről!
Ez az egyik legrégebbi könnyűzenei intézmény Magyarországon, érettségi utáni szakmai képesítést szerezhetnek itt a fiatalok, tehát professzionális zenészi végzettséget kaphat a diák. Én is elvégeztem, és ide hívtak vissza tanítani. Ez is kicsit olyan érzés, mint a NEK-en hírnöknek lenni: ott van a kérdés bennem, hogy mennyire vagyok méltó rá, mennyire nem, de a lényeg talán az, hogy ott vagyok, végzem a dolgom, és a megérzéseimmel próbálom abba az irányba terelni a diákot, ami szerintem neki való út.
Fotó: István, a király Székelyföldi Nagyprodukció/Facebook
Hogy érzed: az oktatói pályán is meg tudod találni a hivatásod?
Ugyanúgy vannak kudarcok és sikerek ezen a területen, mint minden más pályán. Talán annyi a sajátossága, hogy a tanítás nem patikai mérleg szerint kiírt folyamat. Ha a korábban említtet példát a kezét letakaró gitártanárról javasolnák egy mai pedagógusnak, biztos nem díjazná, de valljuk be: vannak olyan beállítottságú emberek, akiket az hajt előre, ha nem kapják rögtön kézhez a kérdésükre a választ, hanem jobban meg kell dolgozniuk érte. És ha egy ilyen típusú diáknak odarakod elébe az egész tudást, tálcán felkínálva, nincs számára a folyamatban elég izgalom, és nem veszi el, amit felkínálnál. De van olyan személyiség is, akinél csak az működik, ha az ember a szájába rágja. Nincs egyetlen tökéletes módszer a tudás átadására, egyéni utak vannak, ezért is fárad ki az ember a tanítás során. Mert egy tanár, ha jól végzi a dolgát, akkor nem lead egy bizonyos mennyiségű anyagot és azt visszakéri, hanem időközben figyeli a diákokat, észreveszi az esetleges zavart az arcokon, átformálja a mondanivalót, ha kell, variálja a módszereket, az intenciókat. Egy jó tanár állandóan azon járatja az agyát, hogy miként motiválja a diákját. Azt hiszem, valahol minden oktatóban ott van az erre való hajlam, csak ennek a rugalmasságnak, összpontosításnak az állandó fenntartása rettentően sok energiát igényel.
