„Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból!” – Addig ugyanis még nem, de akkor, az üres sír láttán megértették, Jézus valóban az, akinek mondta magát: Isten Fia.
Hiába szúrták át szívét, hiába volt a nagy kő, rajta a pecsét, hiába volt az őrség: Jézus harmadnapra dicsőségesen feltámadt.
Jézus feltámadása isteni küldetésének és istenségének legfőbb bizonyítéka. Ne csodálkozzunk azon, hogy a hitetlen kritika ugyanúgy akkor, mint ma is, minden követ megmozgat, hogy kétségbe vonja feltámadását. Azt a tényt, hogy a Názáreti Jézust, akit keresztre feszítettek és eltemettek, harmadnapra feltámadt, nem lehet letagadni, nem lehet kitörölni az emberiség történetéből.
Hogyan történt feltámadása? Jézus Krisztus nem egyszerűen visszaéledt, mint Lázár vagy mint a naimi ifjú, hanem új életre, örök életre támadt fel. Jézus Krisztus emberi lelke, amely a halál pillanatában elvált a testtől, a harmadik napon újra egyesült vele. És abban a pillanatban a teste mennyei dicsőségbe öltözött és átment a természetfeletti világba. Már nincs alávetve a természet fizikai törvényeinek. Ezért csak az láthatja, akinek megmutatja magát. Zárt ajtón keresztül közlekedik. Sem tér, sem idő nem tartja már korlátai között. Már nem jár együtt az apostolokkal, csak megjelenik közöttük. Teste valóságos emberi test, de a feltámadása után más lett, mint a feltámadás előtt volt. Az apostolok sem ismerik fel, ezért mindig igazolnia kell magát: megmutatja nekik kezét és oldalát.
Ismeretlen szerzőtől olvastam a következő történetet. „Egy kislány a nagymamájával élt. Történt, hogy egy éjszaka tűz ütött ki a házban, ahol laktak. Az idős asszony megpróbálta kimenteni a hálószobában alvó gyermeket, de már nem jutott fel az emeletre, beleveszett a lángokba. A szomszédok hívták a tűzoltókat. És amíg várakoztak, hirtelen sírásra lettek figyelmesek. A kislány feje bukkant fel az emeleti ablakban, segítségért kiáltozott.
Megrendülten álltak, senki nem mert a tűz közelébe menni. Hirtelen előkerült egy ember, létrával a kezében. Falnak támasztotta a faalkotmányt, és eltűnt a tetején. Amikor ismét előbukkant, a kislányt hozta a karjában, átadta a lent várakozóknak, majd nyoma veszett az éjszakában.
Másnap összeültek a város lakosai, hogy eldöntsék, ki vegye magához és nevelje fel a gyermeket. Egy tanár kijelentette, hogy ő jó nevelést biztosíthatna a kicsinek.
Egy földműves is ajánlkozott, mondván: a tanyáján egészséges körülmények között cseperedhetne fel a kicsi. Végül a város leggazdagabb polgára emelkedett fel: Nálam megkaphatja mindazt, amit eddig említettek, ráadásul minden egyebet, ami pénzzel megszerezhető.
A gyerek mindvégig hallgatott, tekintetét a padlóra szegezte. – Kíván-e még szólni valaki? – kérdezte az ülést vezető elnök. Nehézkes léptekkel egy férfi jött előre a terem végéből. Megállt a kislány előtt és a karját nyújtotta felé. A tömeg felhördült. A férfi kezét és karját borzalmas sebek borították. – Ez a bácsi mentett meg! – kiáltott a kislány. Egyetlen lendülettel a nyakába ugrott, és görcsösen kapaszkodott belé, mint azon a vészterhes éjszakán. – Az ülésnek vége – szólt az elnök.”
Kedves Testvérek, úgy érzem, mi vagyunk ez az árván maradt kislány, akinek a sorsáért a világ végéig folyik a tárgyalás, de nem a jót akaró emberek, hanem Isten és a Sátán között.
Az egyik oldalon a Sátán, aki Jézust is megkísértette, és mennyivel inkább újra és újra próbálkozik azokkal, akiket még el lehet téríteni végső céljuktól, melyet az isteni gondviselés Isten bölcsességében és szeretetében számukra kijelölt. Nem tud belenyugodni abba, hogy a mennyei Atya úgy szeret bennünket, hogy egyszülött Fiát is kész feláldozni értünk; nem tud belenyugodni abba, hogy Isten Fia kész a halálig menő engedelmességre, csak hogy számunkra az örök életet megszerezze. A Sátán ma is nagyon sokat ígér: élvezetet, sikert, gazdagságot, kényelmes életet, ha leborulva imádjuk.
A másik oldalon Jézus Krisztus átszúrt kezét nyújtja felénk, becsületességet, megbocsátást, szeretetet kíván tőlünk, és azt, hogy minden nap vegyük fel a keresztünket és úgy kövessük. Biztat, hogy ne essünk kétségbe emberi gyarlóságaink, bűneink ellenére sem, hanem bízzunk benne. Bűneinkre van bocsánat, ha őszintén megbánjuk azokat, és kérjük egyházától a feloldozást. A bűnbánat szentsége a Feltámadott csodálatos ajándéka számunkra. Nem is lehet igazán húsvétot ünnepelni szentgyónás nélkül. Mert mit használ nekünk, ha Jézus Krisztus feltámadt, de a lelkünk a bűnben halott marad?
Kedves Testvérek! A Gondviselés évében vagyunk. A nagycsütörtöki utolsó vacsora a nagypénteki keresztáldozat elővételezése, az első szentmise, és azóta minden szentmise Jézus keresztáldozatának és feltámadásának megjelenítése. A szentmise az isteni gondviselés csúcspontja, mely által Isten bölcsességében és szeretetében nemcsak megmutatja végső célunkat, hanem el is vezet oda. Hiszen a szentáldozásban a feltámadt Krisztussal egyesülünk, aki minket is feltámaszt és a maga dicsőségében részesít. Krisztus a feltámadásunk és örök életünk záloga. Minden szentmisében az értünk meghalt és feltámadt Krisztus kitárja felénk szegekkel átszúrt kezét, mint szeretetének bizonyítékát és garanciáját. Nézd, én mindent odaadtam érted, mindenért megfizettem helyetted, válaszd az életet!
Döntenünk kell, testvérek! Kit választunk? Kihez akarunk tartozni? Annak a kislánynak a példájára merjük magunkat Jézus karjaiba vetni és világgá kiáltani: ő mentett meg, őt akarom! Hozzá akarok tartozni, egészen az övé lenni!
Bárcsak mindannyian újból és még fokozottabban átélhetnénk a mai szép ünnepen a Krisztushoz tartozás örömét. Ebből fakad a mi üdvösségünk, hiszen csak akkor lesz részünk Krisztus feltámadásában, ha földi életünkben és halálunkban is az övé vagyunk.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepeket! Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!
Schönberger Jenő szatmári megyés püspök
