A harangok hallgatnak. Jézus teste a sírban van. Hogy vagyok én a csenddel? Tudok-e meghallgatni és csak hallgatni, anélkül, hogy tanácsokat osztogatnék, hogy próbálnék folyamatosan megoldást keresni? Meghallom azt a hangot, amelyik azt mondja: most az a dolgod, hogy ne tégy semmit? Ha számba veszem munkámat, rátalálok olyan helyzetre, amikor a csendből élet született? Miben lelem meg a lelkem csendjét?
Értékünk az ember, hiszik és élik is a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, és ha ez a kijelentés elhangzik, a kliensekre, kedvezményezettekre, gondozottakra, ellátottakra gondolnak, akikkel munkájuk során kapcsolatba kerülnek. Sok szó esik a szeretetszolgálatról hétköznapokon, és még több ünnepek közeledtével. E történetek főszereplőjévé csak ritka esetben válik egy-egy segítő. Pedig ő is érték, ő is ember… nem is akármilyen. Emberi megélések következnek tehát, a nagyhét minden napján a Caritas munkatársai fednek fel egy kicsit magukból, olyan történeteket, amelyek formálták őket, hozzátettek emberségükhöz. Az egyház szociális tanítása ez, személyes köntösben, emberközelben. Jézussal járjuk az utat, minden nap egy-egy kérdés kerül terítékre, illetve a hat régióban dolgozó munkatársak válaszai. A kérdés mindenkinek szól, a kálváriát járva érdemes mindenkinek megválaszolni, mások válaszából pedig, a feltámadásra várva, töltekezni.
Szeretem, amikor a csend szólítja lelkemet. Megnyugtat. Ma a csendben elhúzódva lármás-zajos világunktól belső figyelmemet az elmúlás kötheti le. Ilyenkor kicsit jó behúzódni a templom hűvös csendjébe, vagy belső szobámba és néhány pillanatig elgondolkodni az élet, a szenvedés és az elmúlás értelméről. Azt hiszem, a mai ember nem szeret csendben lenni. Zaj kell, zene kell, a háttérben mennie kell valaminek, hogy ne hangosítsuk ki belső félelmeinket. Viszont nagyszombaton az elmélkedő csend illik. Ha egyszer a harangok hallgatnak, a beszédnek is halkabbá kell válnia.
Bálint Zsófia, udvarhelyszéki gyógypedagógus
Jó néha csendben lenni, különösen a húsvéti időben. A csend semmi és minden egyben. Figyelés a kintre és a bentre, a körülöttünk lévő világra, és a bennünk rejlőre, a fentre és a lentre. Szakemberként értékeljük a csendet, eközben figyeljük és próbáljuk megfejteni. A csend is egy reakció, a csend is képes beszélni. Csendben tudunk számot vetni, összegezni, megnyugodni, lezárni és felkészülni…
Bogdán Beáta, háromszéki önkéntes koordinátor
Nagyon sok személyt meghallgatok, tanítok, amit felelősséggel, figyelemmel és szeretettel teszek. Korán felébredek, imádkozom, erőt kérek a jó Istentől. Azonban arra is gyakran volt példa, hogy sok feladatot bevállaltam, és olyankor nem volt „saját csendem”. Amikor az életem nagyobb fordulatot hozott, például a betegséget, meg kellett állni és átszervezni a feladatokat, és magamra figyelni. Nemrég jött a balesetem. Kemény, nehéz, életlecke! Mérlegeltem, átgondoltam, hogy mi mivel van összefüggésben, és én mire kell még jobban figyeljek. Nem hibáztattam senkit. Volt időm befelé fordulni, csendben figyelni.
Az is többször megtörtént, hogy bizonyos dolgokért nagyon aggódtam, vagy nagyon el voltam keseredve, ilyenkor olyan álmot láttam, amelyben Jézus volt a főszereplő és nem én. Valóban csendben születik az élet! Az az élet, amiből nem csak magamnak, hanem másoknak is adhatok.
Kiss Gabriella, gyergyószéki mentálhigiénés szakember
Az egész életem nagyjából csak a csendből állt. A csendet fejleszteni, gyakorolni és a mindennapi élet cselekvéseiben kell tudni alkalmazni, de ez csak úgy lehetséges, ha a világ zaját kiiktatom a mindennapokból. Ezáltal közelebb kerülök Istenhez, a csend az Istennel való kapcsolatomat mélyíti, mert a csend által születnek meg a szívemben a mindennapi életem cselekedetei. A csendből születnek meg nagyon sok esetben az élő hitem látványos cselekedetei. A csend adja meg számomra a választ a mindennapi életemre. De ez csak úgy lehetséges, ha minden nap kapcsolatban maradok Istennel. Lelkem csendjét az Istennel való egész napos kapcsolat tölti ki, ahol menedéket és megnyugvást találok.
Vécsey Hajnal Melinda, csíkszéki gyógypedagógus
Jézus is megállt sokszor és a maga csendjében imádkozott, a maga csendjében megpihent, és én is így vagyok, hogy ebben a szolgálatban meg kell állnom, kell imádkozzak és kérjek segítséget Istentől. Biztos vagyok benne, hogy ő küldött erre a misszióra, és amíg erőm tartja, végzem e nemes feladatot. Sok nehéz sorsú ember van, és minden egyes alkalommal az az érzés van bennem, hogy akkor mentsünk meg még egyet, s aztán még egyet, s még egyet, s a lelkem csendje akkor talál békére, amikor minden egyes elvégzett dolog sikerrel jár. Talán ezek a sikerek után vannak azok a pillanatok, amikor meg tudok állni, figyelni, csak magamra figyelni. (Bővebben ITT)
Joó Szilárd, marosszéki szociális munkás
42 évesen és 15 év segítő szakmában eltöltött idő alatt sok mindent megéltem és átéltem, és minden egyes történés, amelynek részese voltam, alakított és formált, így lettem azzá, aki most vagyok. Gyermekkoromban, a vallásórán tanult ének üzenete lett életvezetési igém: „tudom az Úrnak terve van velem”. Azóta is hiszem ezt, hogy eszköz vagyok Isten kezében, és törekszem úgy cselekedni, hogy az Istennek tetsző legyen.
A segítő szakmát azért választottam, mert valamikor rajtam is segítettek és felemeltek. Ezt átélve tudom, hogy milyen elesettnek lenni, segítségre szorulni, bátorítással felállni és továbblépni. Csodálatos dolog hagyni, hogy vezessen utunkon a Teremtőnk. Megtanulni nem ragaszkodni hiú terveinkhez. Keresni mindenben a szépet, az erőt, a sötétben a fényt, a csendben a hívó szót, az apró dolgokban az örömöt. Húsvét közeledtével kívánom mindenkinek azt, hogy hallja meg a hívást. Adjunk lehetőséget magunknak, hogy szóljon hozzánk, és vezessen arra az útra, amelyet ő választott nekünk! (Bővebben ITT)
Joó Ibolya, marosszéki szociális munkás
Gyulafehérvári Caritas
