A magyar költészet napja, avagy ki hogy olvas?

József Attila születésnapja, a magyar költészet napja — egész nap motoszkáltak bennem verssorok, regényekről és olvasásról beszélgettünk egy kedves barátommal, meg arról, ma hangosan és nyilvánosan olvasni nem kevés gyereknek nehéz, el-elakadnak nehezebb szavaknál. Kiüresítette magát, újszövetségi ige, mégis belebotlik a nyelvük. Miért van ez vajon? Hiszen anyanyelvük a magyar, ezek magyar szavak, egy zsebet is kiüresítünk, ismétli magát, használjuk ezt a szót másutt is, nem teológiai tolvajnyelv… Milyen képesség hiányzik, lehet ezt pusztán a gyakorlat vagy az olvasás hiányának betudni? Hogyan olvas, tanul akkor verset, aki egy nem túl bonyolult mondaton is „elhasal”? Nem tanítják jól a magyar irodalmat? De hát annyit változott a tanterv, belekerültek kortárs szövegek, hogy életszerűbb, a mindennapokhoz közelebbi legyen az a tananyag!

Egész nap verssorok járkáltak a fejemben, mégsem volt ihletem, időm a magyar költészet napjára valami biztatót vagy emelkedettet írni. De nem mehet le a nap anélkül, hogy mégis, mégis ne tisztelegnék mindannyiunk, szerkesztőtársaim, szerkesztőségünk nevében a magyar költészet csodás, zseniális alkotásai előtt. Amikor íme, leülök írni, akkor is csak ilyen kissé ünneprontó mondatok jutnak eszembe?!

Visszatérek oda, hogy hogyan tanítják a nyelvet a szülők, nagyszülők, hogyan tanul a gyermek az óvodában, iskolában, és mit hall a rádióban, televízióban: milyen magyar nyelvet beszélnek, milyen énekeket, mondókákat tanítanak a kisgyereknek? Mikor és mitől válik élvezetessé, szükségletté az irodalom? Elsősként nagyon nem szerettem olvasni, addigra jól megszoktam édesanyám felolvasásait, amelyek lendülettel teliek voltak, mert anyukám nagyon szerette az irodalmat, rengeteg verset tudott kívülről, ha később, már szerkesztőként nem voltunk biztosak egy-egy idézetben, őt úgy hívtam fel, mint ahogy ma a keresőben nézek utána egy verssornak, szakasznak: még az írásjeleket is pontosan tudta. Gárdonyit kezdett olvasni nekem, majd a legérdekesebb résznél abbahagyta: majd elolvasod tovább, ha érdekel. Azóta megállás nélkül olvasok.

Hogyan válik élvezetessé, szükségletté a vers? Például úgy, hogy elmélyülünk a szöveg értelmének, szavai összefűzésének csodájában. Ehhez, mondja a barátom, meg kell tudni érteni a szöveget. Valóban! Erre épp nemrég csodálkoztam rá, amikor Petőfi egykor untig ismételt verseit egy vérbeli profi előadásában hallottam egy teremnyi kamaszkorú iskolással együtt. „Laci, te, hallod-e”, „Válasszunk magunknak csillagot”, „Hát hogy mint vagytok otthon, édes Pistikám”…

A rég letűnt világ unalmas emlékeinek megismert sorok olyan életre keltek, úgy pörögtek, szálltak, ropogtak és simogattak, huncutkodtak és megnevettettek a Petőfi live! című előadásban, ahol Laczkó Vass Róbert szóltaltatta meg a verseket Székely Norbert remek kíséretével. Volt itt olyan versértelmezés, hogy az ott ülő magyartanárok maguk is rá-rácsodálkoztak egy-egy verssorra, amit pedig évtizedek óta tanítanak. És volt dal is, nem bordal, de mai hangzásvilág, sőt tánc is volt, játék, „Reszket a bokor, mert…”, „Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide”. És volt emelkedettség, hazaszeretet, Talpra, magyar, pátosszal, mégis elegáns mértéktartással…

Petőfi, hát igen, Petőfit végül minden magyar megszereti, ő a klasszikus forradalmár költő, egész mítoszvilág épült köré. Meg lehet kedveltetni kortárs költőt is egy jól összeállított műsorral, hasonlóan vérprofi előadásban. Erre is van példám: Bogdán Zsolt Saját Faust című versműsora Markó Béla verseiből. Annál érdekesebb a vállalkozás, mert Markó Béla, a politikus — nagyrészt egyfajta köré is felépült, ám kevésbé elragadtatott mitizálás miatt — nem volt egyértelmű kedvenc. Versei ezzel együtt, ennek ellenére, akárhogyan is nézzük, remek, gondolatgazdag versek, a kortárs magyar irodalom fontos alkotásai, és a belőlük kiolvasható életérzés nagyon is mai, erdélyi, és európai. Érdemes lenne köteteibe bele-belelapozni. Szerencsére ezt is megtette helyettünk Bogdán Zsolt, aki maga válogatta ki azokat, amelyekből egy monodrámát kerekített ki, amelyről így vall: „úgy érzem, összecseng, összefog, mert szerzőt és előadót, meg előadói szándékot egyaránt jelez. Hiszen »Saját«, mert Markó Béla saját verseit mondom, miközben én is sajátommá teszem őket, és »Faust« is, mert ennek az az ára, hogy a szerző a műveit, jómagam pedig előadóként testemet-lelkemet eladjuk egymásnak ennek az előadásnak az erejéig.”

Amellett, hogy egy 20-21. századi erdélyi tapasztalásból kinőtt teljes világnézetet kapunk a színpadot betöltő egyszemélyes előadásban, hazaviszünk egy kis válogatást is a hallott művekből, amelyek a kortárs magyar költészet emészthető és lenyűgöző voltát is megerősíthetik bennünk. Mert például a Saját Faust című, az előadás címét is adó versben így szól Markó: „ez az életem. Az életünk./Az élet. Felfedezni/újra meg újra, amit már ismersz. Mintha/sohasem tapasztaltad volna. Éppen úgy/készülni rá, mint legelőször. Nem kell/körbejárni a földet. Csak szeress valakit./Tényleg. Kilépsz, majd visszatérsz megint./Azért ismétlődik ugyanaz a pillanat, hogy/hátha más. Faust tartótisztje, Mefisztó soha/nem értheti meg ezt. Amikor azt mondom,/szeretlek, tulajdonképpen arra gondolok,/hogy szeretni foglak. Hiszen csak akkor/ismerjük igazán egymást, hogyha nem.”

Amíg a magyar költészet a 21. században is ilyen sorokat terem, rendben vagyunk mégis. Amíg vannak ilyen színészeink, akik ilyen színvonalú versműsorokat produkálnak, addig él a magyar vers. Boldog magyar költészet napot!