Ha Isten szolgáit említjük, elsősorban papokra, szerzetesekre gondolunk, olyan emberekre, akik testüket-lelküket, teljes életüket ennek a szolgálatnak ajándékozzák, s talán kevesebben vagyunk, akiknek eszébe jutnak az akolitusok, lelkipásztori segítők, diakónusok. JÁNÓ ÁRPÁD kovásznai akolitus már több éve töretlenül segíti plébánosát, egyházközösségét úgy, hogy megélhetést biztosító civil munkája van, férj, kétgyermekes édesapa, ráadásul a Szent Gellért Erdélyi Lovagrendet is vezeti, irányítja. Szerény, életörömmel alaposan feltöltött ember, akinek meggyőződése, hogy a jó Isten őt születésétől fogva vigyázza, vezeti. Erről az útról, lovagrendről, modern kereszténységről, örökölt hitről és természetesen az akolitusi szolgálatról beszélgettünk.
Mesélj kicsit a vallásos érdeklődésedről, első élményeidről: gyerekkorból hozod?
Mondhatni születésem pillanatában gyökerezik ez: édesanyám erősen vallásos, katolikus ember volt, s bár édesapám református volt, édesanyám nagyon kicsi koromtól kezdve vitt magával a templomba, gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy már tudtam járni, ott voltam a szentmiséken. Korán elvesztettem édesanyámat, tizenegy éves voltam, amikor meghalt, de ez a veszteség sem tudta kiölni belőlem a vágyat a hit megélése iránt. Talán még inkább erősödött bennem mindez a halála után. A kilencvenes évek elején Kovásznán a szentmisék reggel fél nyolctól kezdődtek, nekem ez minden reggel iskola előtti program volt. Az édesanyámtól örökölt hit a mai napig kitartóan jött velem az úton. Amikor elkerültem Nagykanizsára tanulni, ott is volt lehetőségem megélni a hitemet.
Nagyon sok gyermeket igyekeznek a szülők, nagyszülők gyermekkorban fokozatosan rávezetni az egyházi életben való részvételre, ráébreszteni a hitre, de sok gyermek éppen felnőve, serdülőként vagy fiatal felnőttként hagyja el a vallásos élet gyakorlását. Hogyan tudott ez ennyire erősen nem csak megmaradni, de talán még inkább meggyökerezni benned?
A jó Isten kegyelméből. Ennyire egyszerű ez.
Milyen emlékeid vannak ezekből az Istennel való találkozással kapcsolatos gyermekkori évekből?
Erősen él bennem egy eleven emlék: még kisgyermek voltam, édesanyám pedig karácsonykor elvitt a templomba. Akkor még az éjféli misén mondtak verset a gyermekek, én még annyira kicsi voltam, hogy nem értem föl a mikrofont, Gábor atya akkor elszaladt, gyorsan hozott egy széket, alám tette, így el tudtam szavalni én is a magam sorait. Mindig megkaptam valamiért ezt a támaszt a hittől, egyháztól.
Hogyan kerültél Nagykanizsára iskolába?
Kovászna Nagykanizsa testvérvárosa, ennek apropóján meghirdették, hogy lehet menni oda tovább tanulni gimnáziumba. Sokan vizsgáztunk a két helyért, amit kovásznaiaknak ajánlottak fel: még egy lány utazott akkor ki tanulni 1992-ben. Még csatlakoztak hozzánk más fiatalok is, ők más úton jöhettek ki. Édesanyám halála után kicsit hajtott valami, hogy úgy elmennék máshová, messzire. Össze is jött, ott is érettségiztem le, azután jöttem vissza Kovásznára. Kollégiumban laktam, nagyon szerettem a várost, az embereket, az ottani életet.
Az itthoni katolikus élethez képest milyen a nagykanizsai: hogyan tudtad ott továbbra is megtartani, gyakorlatban megélni a vallásos elkötelezettséged?
Ismételnem kell magam, de tényleg az isteni kegyelem annyira egyértelműen kísért engem mindenhová. Gondold el: kikerül Magyarországra egy tizennégy éves gyerek, majdnem ezer kilométerre a szülővárosától. A többi gyermek autóval ment Kanizsára, engem édesapám feltett a buszra Kovászna központjában, és nekivágtam a nagy útnak. Végig dolgozott a jó Isten a háttérben: érdekes módon olyan osztálytársra, padtársra leltem a négy év alatt – sajnos az érettségi óta nem találkoztunk, néha beszélünk –, akihez, amikor tudtam, kijártam, és kiderült a családjáról, hogy gyakorló, templomba járó katolikusok. De a történet nem áll itt meg: még abban az évben, 1992-ben egy kovásznai delegáció érkezett Nagykanizsára, köztük az akkori kovásznai polgármester, a volt matematikatanárom, akik megláttak engem ott a kollégiumban, mert ők is ott szálltak meg. Elhívtak magukkal a hétvégi programjukra egy közeli faluba, egy családhoz. Hosszúvölgy településre utaztunk, ahol az akkori polgármester, Gerencsér Lajos, felesége, Mária és családja megkedvelt és elhívtak magukhoz a következő hétvégére is. A négyévnyi tanulási idő alatt gyakorlatilag ott ragadtam ennél a családnál. Biztos kitalálod: hívő katolikusok, minden vasárnap együtt mentünk templomba. Lajos bácsi a polgármesterség mellett egy kisebb tyúkfarmot is üzemeltetett, ahol sokat dolgoztam, segédkeztem nekik ott a munkában, ők pedig gyakorlatilag maguk mellé vettek, ennem-innom adtak, ruháztak, tulajdonképpen pótszülőkké váltak. Lajos bácsi még be is jött az iskolámba, leellenőrizte a jegyeimet, nagyon odafigyeltek rám. Hosszúvölgy mellett pár kilométerre található Homokkomárom, amely katolikus kegyhely. A komáromi kegytemplomban minden hónap 13-án búcsúünnepséget tartanak, ahonnan sosem hiányoztunk. Kétévnyi ottlétem után, 1994-ben az akkori kovásznai plébános, Kovács Gábor atya is kiutazott a hívekkel, Ő volt a búcsú szónoka, és meg büszkén ministráltam lelkipásztoromnak, szülővárosomtól oly messzi településen. A kovásznaiak hoztak magukkal egy szép hímzett zászlót, attól kezdve pedig a komáromi búcsús körmeneten minden alkalommal a Kovászna feliratú zászló is körbejárt, és amíg élt maga Lajos bácsi, mindig vitte a búcsús szentmise után.
Azon gondolkodom, hogy ilyen isteni életvezetési tapasztalatok, meggyőződések után hogyhogy akolitus lettél és nem pap?
Talán ezt először vallom be igazán: soha nem készültem a papi hivatás útjára lépni. Nem is merült fel bennem: mindig is szerettem tevékenykedni egyházi körökben, ennek továbbvitele meggyőződésem maradt ugyan, de ahogy hazajöttem Nagykanizsáról, pár évre rá megismertem a feleségemet, Rékát, együtt is tanultunk tovább, fiatalon összeházasodtunk. Továbbra is ragaszkodtam az egyházhoz, onnantól kezdve közösen jártunk templomba, egyházi alkalmakra, de a család és családalapítás mindig is fontos volt számomra. Aztán ez az egyházi szolgálat az akolitusi szerepben folytatódott, aminek eléréséhez talán a lovagi életem motivált leginkább. A hároméves képzést Székelyudvarhelyen végeztem, amelynek végén az ember háromfajta szolgálati útból választhat: lehet lelkipásztori munkatárs, lektor vagy akolitus. Még van a diakónusi szolgálat, de egyházmegyénkben ez a fajta szolgálat, a nős diakonátus még nem honos. Az akolitusi képzést el lehet végezni, de a végén vizsgázni kell, illetve ha sikeres is a vizsga, a főpásztor felavatása nélkül nem állhat senki szolgálatba. Emlékszem, nem is voltak olyan egyszerű vizsgák, főleg a liturgiavizsga miatt idegeskedtem, sokat tanultam, és Isten kegyelméből jól vizsgáztam. A sikeres vizsgázók kapnak ilyenkor egy oklevelet, amely igazolja, hogy a képzést sikeresen elvégezték, de ezzel még nem kezdődik meg a munka. Következő lépésként a plébános dönti el, hogy szükségesnek látja-e egyházközségében az akolitusi szolgálatot. Igenlő válaszok esetén a plébános kéri a főpásztort, hogy avassa fel az akolitust az egyházközössége számára. Idén augusztusban éppen három éve annak, hogy engem is felavatott Tamás József püspök atya a kovásznai Szent István Király-plébániatemplomban egy Mária-áhítat alkalmával.
Azt mondanám erre a „munkára”, hogy mi szolgálatot végzünk, segítjük a plébánost a mindennapi munkájában, egészen pontosan abban, amivel minket megbíz. Mi csak abban vehetünk részt, olyasmiben tevékenykedhetünk, amire felkér a plébános. Én szerencsés vagyok ilyen tekintetben, mert nagyon jó a kapcsolatom a kovásznai plébánossal, Péter Arthur atyával: hála Istennek sok feladattal megbíz, és én igyekszem minden feladatnak megfelelni. Az akolitus feladatai közé tartozik az önálló igeliturgia szentáldozással, temetési szertartást is végezhetek, hittanórát tarthatok, a szentségimádás során segédkezhetek. Az akolitus tevékenysége az oltárszolgálat mindenek előtt: mindig ott vagyok Arthur atya mellett. Nagyon jó érzés ebben a szolgálatban részt venni, az akolitusi életem által magát az Üdvözítőt, az Úr Jézus Krisztust szolgálni.
„Civilben” biztosítási irodát vezetsz, családod is van, illetve ahogy meséled, rengeteg alkalommal segíted Péter Arthur plébánost, mindemellett ott van a lovagi tevékenységed is: hogyan lehet ezeket jól összeegyeztetni, hogy mindenre elegendő időd jusson?
Mindig azt mondom, hogy arra van idő, amire időt akarunk szánni, illetve amire a jó Isten is időt enged. Valamiért nem érzem magam leterhelve, sőt, szabadidőm is rengeteg van.
A családod mennyire vesz részt az egyházi életben: mennyire csatlakoznak ők hozzád mindebben?
Azt kell hogy mondjam: ezen a téren is szerencsés ember vagyok. A feleségem is hívő katolikus, sokszor közösen járunk templomba. Megismerkedésünk óta együtt járunk misére, a gyermekeket is, ahogy már tudtak járni, de talán már előtte is, mindig vittük magunkkal a templomba. Így szerették meg lassan ők is a misére járást. Soha nem erőltettem, soha nem köteleztem, mai napig sem, viszont biztatom őket erre, és minden vasárnap örömmel jönnek, tagjai az ifjúsági csoportnak, gitároznak a katolikus ifjúsági együttesben, a Kikapcs-olsz!-ban. Ahogy én örököltem édesanyámtól, szerintem úgy örökölték a mi gyermekeink is tőlünk a hitéletet. Ez nem kötelezettségérzés a mindennapjainkban, hanem szinte magától értetődő, természetes tevékenység: félni és szolgálni a mindenható Istent.
Mesélj a Szent Gellért Erdélyi Lovagrendről: hogyan lettél tagja, majd hogyan alakult az erdélyi rend, amelynek te vagy a vezetője?
Még a 2000-es évek elején, amikor hazajöttem Magyarországról, hanglemezkiadással és -forgalmazással, illetve fesztiválok és városnapok, falunapok szervezésével foglalkoztam, országos szinten, a tengerparttól a hegyvidékig mindenfelé, helyenként több százezres tömeg részvételével. Nagyon sok jó barátot ennek a szervezői munkának köszönhetően ismertem meg. Miután ez lecsengett, az interneten, még a Facebook előtt különböző fórumok, chatszobák léteztek, én pedig találtam egy római katolikus fórumot: itt ismertem meg két római katolikus papot, egyikük, Horváth István atya, sokszor meghívott magához Magyarországra, Mocsára, amely település a Győri Egyházmegyében van. Nagyon jó barátságba kerültünk. Nála láttam meg egyszer egy címeres lovagi kinevezést: akkor elkezdett mesélni a Szent Gellért Lovagrendről, illetve arról, hogy meghívna a tagjai közé. Gyors elbírálással szeptember 24-én, Szent Gellért ünnepén lovaggá is avatott Ladocsi Gáspár esztergomi segédpüspök, Budapesten a Ferenciek terén lévő ferences templomban. Éppen akkoriban voltak itt, Háromszéken a nagy árvizek, amikor Farkaslakát is például elöntötte a víz 2006-ban, én pedig újdonsült lovagként felbuzdultam, volt egy magyarországi kedves kántor ismerősöm, az ő segítségével egy nagy teherautónyi adományt vittünk el az árvízkárosultaknak. Ebből az adományból Komandónak is jutott. Így kezdődött a lovagi tevékenységem, aztán azzal folytatódott, hogy több családtagomat és barátomat meghívtam a rendbe. Időközben aztán a lovagrend Magyarországon különböző okok miatt megszűnt létezni. Mi, Erdélyben egységben maradtunk, és úgy döntöttünk, hogy a lovagi lelkületet tovább építjük, és megalapítottuk az erdélyi rendet. Új alapszabályt írtunk Papp Márton atyával, aki a lovagrend lelkivezetője a mai napig, ezt a szabályzatot Kerekes László atya, akkor még kézdivásárhelyi plébános nézte át és javította ki, és a tanácsait figyelembe hagyta jóvá a lovagrendi szabályzatot a gyulafehérvári érsekség. Tehát Kerekes László, jelenlegi gyulafehérvári segédpüspök első perctől kezdve jelen volt az újjászülető lovagrend életében, amely azóta Szent Gellért Erdélyi Lovagrend néven tevékenykedik. Jelenleg negyvenhat tagot számlálunk, ebből kilencen az anyaországban, a többiek pedig Erdélyben tevékenykednek. Az erdélyi tagok nagy része háromszéki, de vannak már marosvásárhelyi lovagtársak, köztük Oláh Dénes főesperes. Meghívásos alapon működünk: tehát minden tag javasolhat új lovagot a rendbe. A jelölt egy évig novícius, mely idő alatt kölcsönös ismerkedés zajlik, ha pedig megfelelőnek találja a rend szenátusa, vezetése, akkor következik az ünnepélyes avatás. Aki a lovagrendhez szeretne tartozni, elsősorban vallásgyakorló, hívő katolikus kell hogy legyen, illetve valakinek ajánlania kell a személyét a csatlakozáshoz. Bár a jelentkezést sem zárjuk ki, de a gyakorlatban inkább a meghívás járatódott be. Hálát adok a jó Istennek a lovagrendi társakért, nagyon jó közösség alakult ki, mindannyian egy nagy család részei vagyunk.
Melyek a kötelezettségei egy lovagnak az avatás után?
Tamás József ny. segédpüspök mindig támogatott minket, minden avatásnál jelen volt, ő az egyik ilyen alkalommal a beszédében a lovagi méltóság jelentőségét hangsúlyozta – ez azóta is alapérték a számunkra, bár sajnos kicsit elcsépeltté vált mára ez a fogalom, hiszen rengeteg lovagrend alakult. Lovagrendet is bárki alapíthat, viszont nem mindenik szerveződik az egyház köré, nem mindegyik működik egyházi engedéllyel. Eddig az erdélyi rendből nem lépett ki senki, aki egyszer csatlakozott hozzánk, az még mindig a köreinkben van. A legtöbb lovagrend a jótékonyságra alapozza tevékenységét, karitatív egyesületként működik, így ez számunkra is fontos, de nem az elsődleges, a mi rendünk működése a lelki életen alapszik. Számunkra is fontos, hogy segítsünk, ahol és amennyiben tudunk, de lovagrendi papjaink által igyekszünk a lelki élet megélését mindenkiben erősíteni, ez számomra is a legfontosabb. Vannak lelki napjaink, közösen veszünk részt lelkigyakorlatokon, együtt megyünk Csíksomlyóra. A búcsún a nyeregben igyekszünk mindig ott lenni, jelen lenni a kordonban is, amely a kegytemplom elől indul fel ez egyházi elöljárókkal a búcsús szentmisére. Arra törekszünk, hogy a fő találkozóhelyünk minden alkalommal a Krisztus-közelségét, az Isten közelségét jelző templom legyen. Ezért is ez a rendünk jelmondata: „Krisztus szeretetével és Mária hűségével”.
Amolyan „kapocsszemély” vagy: rálátsz az egyházi és világi életre egyaránt. Ezzel a rálátással, illetve annak fényében, hogy nem kevés elmarasztalás, ítélet éri a mai keresztény gondolkodást, mit gondolsz: hogyan lehet ma, 2022-ben jó keresztényként élni?
Azok a problémák, amelyek Nyugaton megjelennek, előbb-utóbb nálunk is felütik a fejüket, de Márton Áron püspökünk azt mondta: „A hitet hagyom rátok örökségül”. Én azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság identitásában, kultúrájában, nemzetiségében azért tudott a mai napig itt megmaradni, mert tudott a hitébe kapaszkodni. Ha sokszor nem is voltak mindennap templomba járó emberek, de a vasárnapi szentmise az elődeink számára egy rögzített, elhanyagolhatatlan alkalom volt. Valami, amin mindig ott kellett lenni. A hitben gyökerező erős identitásérzetük volt, amit tovább is adtak generációkon át, napjainkra pedig ez kezdett kiveszni, hiszen most már a szülők sem viszik kézen fogva a gyermekeiket templomba. Ha nem megy a szülő, természetesen a gyermek sem fog járni az egyházi alkalmakra. Amilyen életformát alakítunk ki magunknak, olyan mintát adunk tovább: ebben rejlik a veszély is, hiszen ha a családi közegből kihal a hitélet, az ilyen szempontból kiüresedő Nyugat sorsára jutunk. Történelmünk megismerése is elengedhetetlen, de a hitünkhöz való ragaszkodás még fontosabb, viszont erre személyesen rá kell ébredni. Nagy feladata ez ma a szülőknek: ráébredni arra, hogy akkor lesz valóban teljes életünk, ha az a hitből táplálkozik. Sokaknak még az a vasárnapi egy óra is fáj, mondván, hogy mennyi minden mást is lehet csinálni a szentmisén való részvétel helyett, s így lassan csak félreesünk, ahelyett, hogy együtt erősödnénk. Magával sodor az ár, ami szembejön például a média közvetítésével, és kevesen vagyunk, akik meg tudjuk vetni a lábunkat. Ezért is fontos, hogy a keresztény embernek, keresztény szónak is van lehetősége megszólaltatni magát újságban, interneten, rádióban – ezek fontos szigetecskék a nagy viharban. A sok félinformáció, szennyhír között milyen jólesik az embernek olvasni olyan emberi példákról, alkalmakról, történésekről, véleményekről, amelyek támogatják, melengetik kicsit a lelkünket. Ha bajba jutunk, az első dolgunk az, hogy felsóhajtunk: Istenem, segíts! Szükségünk van arra a melegségre, megnyugvásra, amit a hit tud adni. Nem is tudom, hogy tud élni az, akinek még a vasárnap is szürke hétköznap.
