Évente háromszor tart lelkigyakorlatot szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak a Caritas Ki-Út programja, a Segítőnővérek közössége és a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat. Az első alkalom márciusra esik, amit idén a székelyudvarhelyi Szent Pió Lelkigyakorlatos Házban tartottak. Cikkünkben Kedves Rita segítőnővért kérdeztük a lelkigyakorlatok menetéről, a szenvedélybetegekkel való munkáról, valamint egy felépült szenvedélybeteg beszámolóját olvashatják.
A lelkigyakorlatot tíz éve kezdte szervezni a Caritas, Kedves Rita segítőnővér akkor indította a Ki-Út programot és szervezte a lelkigyakorlatot, de most már a segítőnővérek képviseletében vett részt a programban. A lelkigyakorlat tartalmi részéről elmondta: Magyarországról jön egy felépült szenvedélybeteg, Fazekas György atya, ő szentírási alapon elmélkedéseket tart, amit kiscsoportos beszélgetések követnek, illetve szünetben nagyon sok egyéni beszélgetés van mind a kísérőkkel, mind a résztvevőkkel egymás között. A résztvevők egyharmada visszajáró, akik évente legalább egyszer részt vesznek a lelkigyakorlaton, hogy segítse a józanságukat, felépülésben tudjanak maradni, egyharmada általában teljesen új. A programon, amit márciusban, július elején és októberben tartanak, szenvedélybetegek és hozzátartozók egyaránt részt vehetnek.
A lelkigyakorlatok között is tartják a kapcsolatot – mondta a szakember. Hetente tart támogató csoportokat a Ki-Út program Gyergyószentmiklóson és Székelyudvarhelyen, Kedves Rita pedig hozzátartozóknak tart foglalkozást Csíkszeredában havonta. A kapcsolatot bármikor fel lehet venni Kedves Ritával (rita.kedves@caritas-ab.ro) vagy a Ki-Út program munkatársával, Mezei Hajnallal (hajnal.mezei@caritas-ab.ro).
Fotó: Gyulafehérvári Caritas
Egyedül nem ment
Ez volt a harmadik lelkigyakorlat, amin részt vettem. Az elsőre teli szorongással, félve mentem. Féltem, miről lesz szó, szégyelltem magam a sok év alkoholizálás miatt. Mielőtt az első lelkigyakorlatra mentem volna, tíz hónapja már nem fogyasztottam alkoholt. Ez a tíz hónap életem egyik legkeservesebb időszaka volt, szörnyen sajnáltam magam, hogy nem ihatok, féltem inni, féltem, ha iszom, elhagy a feleségem. Sajnáltam magam, mi lesz velem, ott a sok „drága jó barátom”, azok mit fognak szólni, többet nem ihatok meg velük egy jó sört sem.
Nem ittam tíz kerek hónapig, de óriási önsajnálat és sóvárgás volt bennem, szinte másra nem is tudtam figyelni, csak az önsajnálatra és arra, hogy ne igyam. Az első lelkigyakorlaton, elmondhatom, hogy csoda történt velem: a sok sorstárs óriási szeretettel, megértéssel vett körül, ugyanazt a nyelvet beszélték, mint én. De a legnagyobb csoda az volt, mintha elvették volna tőlem a sóvárgást, önsajnálatot, utána nem kellett sajnáljam magam, hogy kivel fogok barátkozni, mulatságban hogyan tudok majd beszélgetni egy jó pohár bor nélkül.
A márciusi lelkigyakorlatra már kívántam menni. Az utóbbi egy-két évben kezdtek elhatalmasodni bennem a következő gondolatok: én már nem iszom, nem is kívánom az italt, de mi változott azon kívül az életemben? Mivel jutottam előbbre? Mi lett jobb az életemben? A feleségemmel egyik veszekedés követi a másikat, sokkal több, mint amikor ittam, mert mikor ittam, kerültem a vitákat. Megéri ezt az egészet csinálni?
A kiscsoportos beszélgetésen egy sorstársam történetét hallgatva jött meg a válasz a vívódásaimra. Ha én az elmúlt három évben továbbra is ittam volna, akkor én most nem épp így lennék, és még pluszban élvezném is az alkohol „jótékony hatását”. Bátran kimondhatom, hogy a mostaninál sokkal rosszabb helyzetben lennék: a feleségem biztos elhagyott volna már, a gyerekeimmel a kapcsolatom nem tudom, milyen lenne, a válás a vagyoni helyzetemet teljesen felborította volna, és a májam sem biztos, hogy az italozással eltöltött 25 év után még három évet kibírt volna. A felismerés mint villámcsapás cikázott végig rajtam, biztos, hogy a jó Isten válasza volt a vívódásaimra egy sorstársam által kimondva.
Nagyon hálás vagyok a szervezőknek a munkájukért, a szeretetért, a megértésért, amivel felém fordultak, ahogy közvetítették Krisztus szeretetét és a krisztusi megbocsátást. Hálás vagyok a többi résztvevőnek, sorstársnak, akiktől sokat tanultam, és a lelkigyakorlat végére a barátaimnak nevezhettem. (Egy felépülő szenvedélybeteg. Forrás: Gyulafehérvári Caritas)
