Február 22-én, közvetlenül Miguel Maury Buendía pápai nuncius gyulafehérvári látogatása után jártunk Gyulafehérváron, Ferencz Antal kolozsvári plébános, a Verbum Katolikus Kulturális Egyesület igazgatója és Bodó Márta, a kiadó főszerkesztője, a RomKat.ro portál felelős szerkesztője. Kovács Gergely érseket püspökké szentelése második évfordulóján a munkaközösség és az olvasók nevében is köszöntöttük. Bár a megelőző program felelősségteljes, azért kimerítő volt, a velünk való beszélgetésen teljes figyelmével volt jelen. Mesélt a pápai nuncius látogatásáról, az elmúlt két főpásztori év nehézségeiről, de még inkább örömeiről, megvalósításairól, és munkánkra vonatkozó észrevételeivel számunkra is feladatot adott. Itt olvashatják Kovács Gergely érsekkel folytatott beszélgetésünket.
Bodó Márta: Gyulafehérváron járt a nuncius…
Kovács Gergely: A nuncius nagyon komolyan veszi a megbízatását, gyakran látogatja az egyházmegyéket. A gyulafehérvári látogatást már tavaly óta szerveztük, de nem volt könnyű olyan időpontot találni, amely mindenkinek megfelelt. Végül február 21-22-én került rá sor. Megérkezése után az érseki hivatal klerikusaival találkozott: érsek, segédpüspök, általános helynök, irodaigazgató, gazdasági igazgató és érseki titkár. Nagyon jó találkozó volt, nyitottan, őszintén lehetett kommunikálni. Meghallgatott minket, mindent elé tárhattunk, amit el szerettünk volna mondani, ugyanakkor neki is voltak kérdései.
Visszatekintettünk az elmúlt két évre onnan kezdve, hogy mit jelentett nekem a váltás, hazajönni Rómából. Nehézségekről, gondokról, kihívásokról beszélgettünk, de elsősorban az elért eredményeket, megvalósításokat értékeltük. Legfontosabbnak tartom, hogy a jövőbe tekintve irányvonalakat, súlypontokat igyekeztünk meghatározni. Számos jó tanácsot kaptam, kaptunk, bátorítást és megerősítést. Ezt követően a szemináriumi elöljárókkal való megbeszélésre került sor, akik részletes és pontos képet nyújtottak a papképzésről, kezdve attól, hogy melyik egyházmegyéből hány kispap van jelenleg a szemináriumban, a kihívásokon keresztül egészen addig, hogy a 2016. december 8-án megjelent Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis miként valósul meg a papképzésben. A napot a teológia fakultásunk gyulafehérvári intézetének tanári karával való találkozás zárta. Olyan konkrét kérdések hangzottak el, hogy a tanárok egy év alatt összesen mennyi tudományos cikket, írást publikálnak, milyen a kapcsolat a tanárok között.
Kedd reggel felemelő és szép közös szentmisét ünnepeltünk a szeminárium kápolnájában. Szentbeszédében a nuncius tolmácsolta a szentatya üdvözletét és bátorító szavait, majd arra kérte a szeminaristákat, hogy örömmel szenteljék életüket mások szolgálatára és így egy napon papként szent tanítói legyenek a rájuk bízottoknak. A reggeli után a nuncius az Aula Magnában találkozott a szeminaristákkal. Az elején jelen voltunk a rektorral. Egy rövid bemutatkozó kör után két dolgot kötött kiemelten a kispapok lelkére.
Az egyik az ima fontossága – ami nem unalmas időpocsékolás, hanem az Isten jelenlétében a saját magadra fordított idő. Mindenkinek személyre szabott hivatása van, és mindenki imádkozzon azért, hogy felismerje, mi az ő konkrét feladata. A másik a testvériség – a szemináriumban kössenek mély és tartós barátságokat, mert később a papi életben ez a paptestvéri kapcsolat fogja megtartani őket. Ezt követően mi a rektorral elköszöntünk, hogy a beszélgetés szabadon folyhasson, így arról nem tudok beszámolni. Egyik kispap fordított. Az biztos, hogy hosszasan beszélgettek, mert a társalgásnak csak az vetett véget, hogy a következő program időpontja közeledett. A nuncius annyit mondott nekem, sok jó kérdés elhangzott, nem is tudták mindet feltenni a kispapok időszűke miatt. A találkozásnak örült, és mondta, hogy jó kispapjaink vannak.
Utána tisztelgő látogatás következett Irineu gyulafehérvári ortodox érseknél, majd a szemináriumi ünnepi ebéd után indult is vissza Bukarestbe.
B. M.: Jövőre vonatkozó tervekről esett szó a találkozón?
K. G.: Fontos volt visszatekinteni az elmúlt két évre, számba venni a nehézségeket, a megoldandó feladatokat, de örömmel konstatálni a megtett lépéseket, a megvalósításokat, és az ennél sokkal több kezdeményezést megannyi területen. Ebből van a legtöbb, de még oly kevés látszik belőle, mert sem a már elvégzett talajelőkészítés nem látható, sem az elültetett mag, még az sem, hogy már esetleg kicsírázott és kész kibújni a föld alól. Legfontosabbnak épp a jövőbe tekintést tartom. A nunciussal nagyon konkrét és lényeges tervekről beszéltünk, több elképzeléshez kikértem a véleményét. Volt, amire azt mondta, érdemes, sőt meg kell próbálni, volt, amire azt, hogy dolgozzak még rajta, és beszéljünk róla jövőre. Bátorított, buzdított, mindegyikünkhöz volt egy biztató szava.
B. M.: Szabad rákérdezni az elültetett, de még nem látható magvakra?
K. G.: Az érsekségi munka nagy hányada úgymond a falak között/mögött történik, kintről oly sok esetben semmi nem érzékelhető, látható belőle. A rengeteg irodai munka, megbeszélés, tárgyalás, egyeztetés mellett szinte nem jut időnk sem nekem, sem a segédpüspöknek arra, ami annyira lényeges: a plébániák látogatására (fontos és szívügyem, de a járvány miatt elmaradt a visitatio canonica), a paptestvérekkel és hívekkel való találkozásra. Ez pedig azt is jelenti, hogy az érseki hivatal pörgő életéből is kevés jut a paptestvérek tudomására. Valójában már a tavaly is készültünk a segédpüspökkel, hogy rekollekciós körút keretében beszámoljunk, tájékoztassunk, de nem sikerült megvalósítani. Reméljük, hogy az idén, március végén összejön. Ez azt jelenti, hogy négy nap alatt elméletileg főegyházmegyénk valamennyi papjával találkozunk – felével én, felével László püspök. Tudjuk, hogy nem lehet mindenről kimerítően beszélni, a minden bizonnyal megfogalmazódó kérdésekre válaszolni, de bár vázolni szeretnénk az eddig megtett utat és ismertetni a terveket, az irányt, amerre közösen, együtt szeretnénk haladni.
Ferencz Antal: Említette a papi közösség fontosságát, ennek megtartó erejét én is csak megerősíthetem. Ön hogy tapasztalja ezt a kérdést?
K. G.: Nagyon fontos a papi közösség, a testvéri kapcsolat. Római évtizedeim alatt is megtapasztalhattam, de most, az érseki hivatalban is. Nemcsak erőt ad az, hogy egy megbízható papi közösség van körülöttem, hanem érzem annak gondoskodó, odafigyelő szeretetét is. Megosztjuk a munkát, egyre olajazottabban és összehangoltabban dolgozunk, de összetart a közösen bemutatott szentmise, a közös ima, közös lelkigyakorlat, közös kikapcsolódás. Jó érezni a megtartó erőt. Én például bűnösen hajlamos vagyok folyton dolgozni: ha nem cipelnek magukkal, akkor napi öt perc séta sincs, nemhogy félórányi. Kimozdulás, kirándulás, sport meg egyenesen nulla. Sajnos.
B. M.: Akkor mondhatjuk, az ő ráhatásuk nélkül „pihenni” leül a számítógép elé dolgozni?
K. G.: Egyszerűen annyi a munka, hogy soha nem érek a végére. Ez talán a legnagyobb keresztem, hogy fizikailag nincs időm maradéktalanul eleget tenni mindennek. Számomra fájdalmas, hogy naponta azt a döntést kell meghoznom, hogy mi lesz az a 20-30%, amit – bár kellene – nem fogok elvégezni. Olyan vagyok, mint a hóeke: megannyi dolgot, munkát tehetetlenül tolok magam előtt nemegyszer hetekig, hónapokig. Amikor a nap úgy telt el, hogy egyik tárgyalásról a másik megbeszélésre rohanok, és jól esne késő délután végre megpihenni, mert az agyam már alig fog, ehelyett az időközben nem fogadott telefonhívásokat kell intézni, érkezett üzeneteket elolvasni és megválaszolni, miközben az íróasztalon már harmadik napja tornyosul a felbontatlan posta, két interjút és egy előszó megírását már másodszor halasztom el, sőt a körlevél sincs kész, miközben a 31 kispap várja, hogy mikor lesz az érseknek ideje, hogy egyenként elbeszélgessen velük, és több paptestvér kérdezi, mikor tudja az érsek az orgonát megáldani, a templomot felszentelni, és csak éjfél utánra sikerül a sürgősebb e-mailekre válaszolni… Akkor már csak a lelkiismeretfurdalás marad, hogy úgy fekszem le, nem volt mikor elolvassam a szentatya legújabb motu proprioját, bele se néztem az asztal sarkára előkészített elolvasandó könyvekbe, amelyekkel a napokban ajándékoztak meg. Másnap meg, 3-4 óra alvás után, kezdődik elölről minden. S mindeközben tartani kell a kapcsolatot a Szentszékkel, minisztériumokkal, polgármesterekkel, iskolaigazgatókkal, más felekezetek, vallások vezetőivel, lehetőleg minden plébániára eljutni, találkozni paptestvérekkel, hívekkel, egyháztanáccsal, különféle társulatokkal és egyesületekkel, leülni és együtt tervezni a Pasztorális tanáccsal, Ifjúsági főlelkészséggel, Családpasztorációs irodával, Caritasszal, KALOT-tal, de találni időt megoldásokat keresni és kidolgozni a paphiány miatt üresen maradó plébániák kérdésére, odafigyelni egyházi alkalmazottainkra, kántorok, hitoktatók, lelkipásztori munkatársak képzésére… A folyamatosan váratlanul jelentkező, azonnal megoldandó problémákról már nem is szólok.
F. A.: Szokatlan a kérdés, de volt-e humoros esete a két év alatt?
K. G.: Váratlanul ér, ilyen kérdésre nem készültem… Ami beugrik, az néhány eset a bérmakörúton. A plébános bármennyire felkészíti a bérmálandót arra, hogy mi fog történni, s mit kell válaszolni, abba szinte teljesen biztos, hogy valami becsúszik. Volt például eset, hogy mondtam: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét”, mire a bérmálkozó: „Köszönöm szépen”. Vagy mondom „békesség veled”, mire ő: „békesség Istentől”. Hála Istennek a derű nem hiányzik az életemből, életünkből. László segédpüspöknek hihetetlenül jó humora van. Minden beszélgetésbe belelop valami jó kis humort, poént, még a feszült légkört is tréfásan fel tudja oldani.
B. M.: Akkor ez segít a közös munkában is.
K. G.: Így igaz. Én csakis csapatmunkában tudok gondolkodni. A nunciusnak is mondtam, beszélhetünk négyszemközt, de amit el szeretnék mondani, azt a munkatársaim mind tudják. Együtt dolgoztunk a közösen megtett úton, a jövőbeni körvonalazódó tervek is ismertek előttük. Persze, volt pár dolog, amit kettesben beszéltünk meg az ügy természete miatt.
F. A.: Régen a Magyar Kurír számára írt elmélkedéseket. Lelki irodalom iránt lenne igény, vajon csokorba gyűjthetnénk ezeket az írásokat, hogy könyv formájában kiadjuk?
K. G.: Nem tartom magamat jó szónoknak, még kevésbé lelki szerzőnek. Szerintem ami szavaimból, gondolataimból interneten, Facebookon meg közösségi felületeken elérhető, az elégséges. Könyvben kiadni nem tartom fontosnak. Azt viszont igen, hogy híveink lelki irodalom iránti igényére megfelelő választ adjunk. Biztatom és kérem a Verbumot, hogy – akár magyar tollból, akár fordítás által – igyekezzünk híveinknek elérhető áron minőségi lelki irodalmat nyújtani.
F. A.: Mit gondol a könyvkiadás mai helyzetéről? Számos értékes doktori dolgozat van, amit érdemes lenne kiadni.
K. G.: Doktori dolgozatok kiadásáról csak római tapasztalatom alapján tudok véleményt mondani. Ezek kifejezetten szakdolgozatok, tehát a hívek, az átlag olvasó számára érdektelenek, ezért csak kis példányszámban, egyetemek, könyvtárak számára érdemes kiadni. Ezt ki kell fizettetni a szerzővel, az ő érdekéről van szó. Egy katolikus kiadónak, konkrétan a Verbumnak, az én meglátásomban lelki irodalmat, a hitet ismertető, terjesztő kiadványokra kellene fókuszálnia. Lehetne, sőt kellene egy felmérést készíteni, például plébániáinkon keresztül, hogy mire van igény. Az ilyen kiadvány legyen minőségi és olcsó, nem szabad elmenni a pénzhajhászás irányába. Ugyanakkor hiába van egy jó kiadvány, ha nincs megfelelően promoválva. A raktárban felhalmozott többszázezer lej értékű könyv csak egy leltári szám, ha nem jut el az olvasóhoz.
B. M.: Még lenne néhány kérdés, de a többször említett időhiány most is arra kényszerít, hogy elköszönjünk, mert pár perce maradt a következő programig. Pár szóban hogyan foglalná össze a nunciusi látogatást?
K. G.: Intenzív, tartalmas és pozitív. A nuncius éleslátású és egyenes ember. Ismer és szeret bennünket. Tudom, hogy atyai gondja van ránk. Érzem általa a szentatya ránkmosolygását.
Fotók: seminarium.ro, a Gyulafehérvári Érsekség Facebook-oldala, Bodó Márta
