Bármennyire is igyekszünk békés megoldásokra a családon, rokoni, baráti és munakkörnyezeten belül, esetleg a szomszéddal, falustárssal, mindannyiunk életében elkerülhetetlen, hogy időnként megtapasztaljuk a vita hevét, az egyet nem értés nehézségeit. Csak az nem mindegy, hogy mindenáron felül akarunk-e kerekedni a másikon egy-egy konfliktus során vagy valóban a megoldásra, a különböző nézőpontok egymáshoz közelítésére törekszünk. Ha szeretnénk ez utóbbi megoldást választani, jó segítség a Hidak egymáshoz – Empátia, kommunikáció, konfliktuskezelés című könyv. Tömör, olvasmányos, szinte olyan mint egy kis zsebkönyv, amit biztos többször felütünk, ha egyszer már a kezünkbe került.
A Nyitott Akadémia többszerzős, praktikus könyveinek egyike ez, amelyben Beata Bishop pszichoterapeuta (aki súlyos rákbetegséggel küzdött meg) azt igyekszik elmagyarázni, hogy mennyire fontos egységben gondolkodni, ha a környezetünkre tekintünk: nem csak azért, mert születetten társas lények vagyunk, hanem mert, ha tetszik, ha nem, állandóan behatással vagyunk egymás életére. Elég egy, a megszokottnál szúrósabb pillantás, egy heves, de meggondolatlan vita: könnyen napokra megbetegíthetjük a másikat és önmagunkat is. Állandósult konfliktusokkal pedig egy életre „kórokozunk”. Fontos és muszáj a másik perspektíváját is figyelembe venni, mert egész egyszerűen összetartozunk, kapcsolódunk egymáshoz és a kötélhúzásban mindkét fél könnyen megsérülhet. Ez a fajta egységben való gondolkodás jelenkorunk egyik legnagyobb kihívása. Nem állítom, hogy a kötet átböngészése után rögtön sikerül megváltoztatni ebbe az irányba a gondolkodásmódunkat, de mindenképpen megjön a felismerés arról, hogy sokszor milyen önzőek és helytelenül ítélkezők vagyunk.
Amikor az ember szívét-lelkét beleteszi abba, hogy árván, nyomorban maradt gyermekeknek nyújtson kívül-belül meleg otthont, tanulási lehetőséget, lelki táplálékot, azok meg úgy is megszöknek, mi lehet a jó megoldás, ha az út szélén bandukolva látjuk viszont őket? Biztos nem a pofon. Hanem a jó szoros ölelés. A pofonnal, szidással ugyanis csak tovább szítjuk az ilyen helyzetbe került ember gyűlöletét és bizalmatlanságát a világ felé. Ölelés közben azonban egyszer csak elkezdenek sírni, megnyílni és felismerni, gyógyulni az ilyen sérült lelkek. Ha valaki, akkor Böjte Csaba tudja igazán, hogy mi is az egyetemes szeretet törvénye, ami tényleg megold mindent. Közhely, de tényleg igaz. Csak elképesztően nehéz mindig az útján maradni. A Böjte atya által írt fejezet igyekszik megmutatni, hogy hogyan lehet.
Rambala Éva kommunikációs tréner abban segít, hogy hogyan változtassunk a kommunikációnkon annak érdekében, hogy ne sértsünk akarva-akaratlan másokat. És, hogy ne haragot, megbántást, hanem eredményt érjünk el. Nem, ez nem holmi pollkorrekt üzemmódra és állandó öncenzúrára való átállást tanító fejezet, sokkal inkább empátiára és józan észre alapoz. Bagdy Emőke (őt sem kell már senkinek bemutatni) laikusoknak érthető módon magyarázza el, hogy miért vagyunk annyifélék, miért egyedi mindannyiunk személyes kis univerzuma, és hogyan lehet ezeket közelíteni egymáshoz, hogy elérjék, elérjük az egymás megértéséhez szükséges minimális metszéspontokat. Megsúgom: ehhez minimális nyitottságra van szükség mindannyiunk részéről. Jó, ha folyton feltesszük a kérdést: vajon mi mindent élt és tapasztalt meg a másik, ami miatt úgy gondolkodik, ahogy és, amiről nekem fogalmam sincs… Ugye, már csak ezzel az egy mondattal mindjárt lehiggadunk, és nem kívánunk rögtön a másik arcába fröcsögni. Kérdezzünk, fontoljuk meg és halljuk is meg a választ. Jó olvasást és békés konfliktuskezelést kívánunk!
