„Szülő és gyermek találkozása – sorsdöntő találkozás, melynek lenyomatai egy életre ott maradnak a személyiségünkön”. Ezt írja kiajánlójában a Nyitott Akadémia egyik nagyon kedvelt kötete, a Sorsdöntő találkozások. Ha esetleg eddig nem győződtünk volna meg róla, hogy mennyire befolyásolja az ember viselkedését, döntéseit, félelmeit, önbizalmát az, hogy élete első hónapjaiban és éveiben hogyan bántak vele, hogyan viszonyultak hozzá, akkor most meggyőződhetünk.
A Nyitott Akadémia könyvei nemcsak azért jók, mert híres-neves szakemberek írásait közlik, hanem azért is mert egy-egy témára hatásosan tudják felhívni a figyelmet, kicsit bele is szagolhatunk anélkül, hogy olyan részletekbe merülnénk, amelyekből laikus olvasóként sokszor nehéz kievickélni. A Szülők és gyermekek alcímet viselő kötetükben F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás igyekszik megértetni az olvasóval, hogy végre ne legyintsünk a csecsemőkor és totyogó kor felett, hiszen a gyermek életének első hónapjai és évei gyakorlatilag mindenben is befolyásolják majd őt a jövőben, csak esetleg nem tudatosan. Ami ugye még fontosabbá teszi a témát, hiszen rejtélyes tudatalattink motorjait sokkal nehezebb kiismerni… ha egyáltalán lehet. Tökéletesen nem lehet csinálni, nem is kell a gyermeknevelést, ez is sokszor elhangzik napjainkban, hiszen a szülőben is ott vannak az önkéntelen reakciók, viselkedésminták, gátak, amiket szintén a családi kuckóból hoz, és ami önkéntelen is utat tör magának a mindennapok során: ezeket nagyon nehéz felismerni, tudatosítani, de legalább mindazt, ami fölött képesek vagyunk ellenőrzést gyakorolni, azt próbáljuk tudatosan kontroll alatt tartani.
Ahogy egyre több a gyermekneveléssel vagy szülő-gyermek kapcsolattal foglalkozó, bárki számára érthetően megírt szakkönyv a könyvesboltokban, úgy egyre több a harsogás is, hogy a mi gyermekkorunkban sem volt, mi is felnőttünk, ez vagy az már túlzás. Attól, hogy anyáinknak nem volt kezükben segítő olvasmány vagy nem megfelelő, attól még szükségük lett volna rá. Nem a mostani hozzáállás a túlzás, inkább a régi a túl kevés, sokáig ugyanis nem volt elég figyelem fordítva a gyermeklélektanra, kisgyermekek pszichológiájára. Ez pedig nem a túlzó, félresiklások felé könnyen eltoló olvasmányok egyike, sőt. Észszerű példák útján magyarázott tapasztalatok, figyelmeztetések és megértetések kötete ez. Mennyire akarjuk, akár erőszakosan is fejleszteni, fenyítjük-e fizikálisan, életkorának megfelelően várunk-e el tőle „döntéseket”, meg tudjuk-e érteni, hogy a családnak egy mindig, minden körülmények között biztonságos menedéket kell nyújtania, nem az életre nevelő intézményt, az ugyanis az élet maga.
Tudjuk-e, hogy sokan még ma is azért nevelnek gyermeket, hogy öregségükre tartalékolják őket, esetleg betegség idejére, hogy legyen, aki bár egy pohár vizet hoz vagy ott lesz, ha egyedül maradunk? Sokszor kiskorától úgy neveljük, hogy sohase tudjon teljesen leszakadni rólunk, örök terhet róva így rá. Felismerjük-e, hogy a gyermeknek minden percét erőszakosan meg akarjuk szervezni és nem engedünk neki szabad játékot, holott abból kéne több, hogy lehetőleg felnőtt korára ő is ne keseredjen bele a kötelező hétköznapokba? Tudjuk-e, hogy ha kicsit nem gondolkodunk el felmenőink hibáin, viselkedésén, nem gondolkodunk el a generációkon átörökített szokásokon, akkor nem szabunk gátat káros magatartásformáknak és tovább adjuk őket a gyermekünknek? Súlyos kérdések, de még súlyosabb a szembenézés. Nagy bátorság kell hozzá, hiszen a legyintés, az én is így nőttem fel mondatok ismételgetése, a hibáink be nem ismerése a könnyebb út, a kegyetlen önvizsgálat és megküzdés a rossz beidegződésekkel a nehezebb. De megéri. Végül is csak egy élet vagy több múlik rajta. A gyermekeinké. Kicsit ezekben a szembenézésekben, rádöbbenésekben segít nekünk ez a könyv de nem csak szülőknek: ha már felnőtt gyermekként úgy érezzük, lennének átbeszélni-, feldolgozni valók szüleinkkel kapcsolatban, jó indítás lehet ez a könyv.
