Koncz Attila televíziós szerkesztő ezúttal a kilencven éves Czigány György verskötetét mutatja be. A rádióból jól ismert szerkesztő versei hetvenöt évet ívelnek át: első soraival még gyermekkorán tűnődik a szerző, míg az utolsó szó a mennyország: Kilencven. Válogatott versek (Szent István Társulat, Budapest, 2021.).
A Ki nyer ma? népszerű szerkesztője egykor és ma. Fotó: újságmúzeum.hu
Az 1980-as években minden szombat este jellegzetes hárfafutamok csendültek fel a magyar televíziók képernyőjén, épp a várva várt, könnyed kikapcsolódást ígérő vígjáték vagy bűnügyi film előtt. Bevallom, akkor még nem tartoztam a Vers mindenkinek című műsor kedvelői közé, mert úgy éreztem, minden perce elvesztegetett idő a megérdemelt mulatság rovására, ráadásul a sorrend mögött könnyű volt tetten érni a népnevelő szándékot – előbb a (szellemi) munka és csak aztán a szórakozás –, amit már gyerekként is zokon vettem. Most viszont egy olyan kötetre szeretném fölhívni a figyelmet, amelynek mind a kilencven versére érdemes időt és energiát fordítani még akkor is, ha ma már egyetlen földi hatalom sem kényszeríthet bennünket a szépirodalommal való foglalatoskodásra.
A kilencven éves Czigány György. Fotó: Facebook
Czigány György válogatott költeményei a szerző kilencvenedik születésnapja alkalmából láttak napvilágot, és hetvenöt évet ívelnek át: első soraival még gyermekkorán tűnődik a szerző, míg az utolsó szó a mennyország. Nem tudom, mennyire volt szándékos a szövegeknek ez az elrendezése, mindenesetre az életmű teljességét és az azt tápláló emberi sorssal való megelégedettséget sugallja, ami különösen jólesik az olvasó lelkének napjaink folyton zúgolódó, borúlátó, negatív közhangulatában. Ahogyan a megszólaló hang nyugalma is: jó ideje elszoktunk már a halk szavak erejétől, Czigány György versei azonban megmutatják, milyen szellemi energia, belső szilárdság és radikális meggyőződés kifejezőeszközei lehetnek a megfelelő kezekben.
De mi a megoldása Czigány Györgynek létezésünk legnagyobb filozófiai kihívására, a nemlétre? Azt hiszem, a válogatott versek kötetének egyik sarokpontja éppen ennek megválaszolása. Búvópatakként jelenik meg benne ugyanis újra és újra az a mélyen keresztény paradoxon, amely a hiányban tapasztalja meg a teljességet, a pusztulásban az életet. Gyors egymásutánban olvassuk a lapokon, hogy a halál is teremtés (Mors stupebit), hogy Isten a hiányból teremti újra a világot (Gyászjelentés hátlapján), hogy ami nincs, megtörténik (Az éjszaka vége), és hogy bár nem látjuk, de valójában csak a mennyország létezik (Parton, kerékpárral). Következetes álláspont, de ennyi még kevés lenne a sikerhez, ha hiányozna a szavak mögül a valós és hiteles élettapasztalat – ezt az aranyfedezetet teremtik meg a többi vers finom megfigyelései, érzelmi hullámzásai. Amikor észreveszi és költői képbe fogalmazza a szájszél gyöngéd izgalmát (Első mondat), a lámpalázat, amely az ujj rianása (Egy vágtató vonat), a hajléktalan lét borzongató ridegségét (December), vagy éppen a szülő elvesztését kísérő, emberi méltóságot sértő körülményeket (Riport), akkor annak az embernek a szemével látjuk mindennapjainkat, aki minden érzékével ebben a világban él.
Van azonban más paradoxon is Czigány György kötetében. Ez pedig az idő fogalmához, illetve érzékeléséhez kapcsolódik. Úgy tűnik, hogy az idősödő költő számára egyre inkább megszűnik az idő linearitása, megállíthatatlan múlása, és számára az élet sokkal inkább egyetlen, de folyamatos, tovább nem bontható pillanat, amelyben együtt van jelen valóságosan a gyermekkor tisztasága, a felnőttkor küzdelme és az élet végének összegző, szintetizáló tapasztalata. Czigány György élményéhez két irányból is közelíthetünk az értelmezés lehetséges útját keresve. Az egyik megoldás szerint önmagunk megértése az, ami az idő múlásával egyre jobban mélyül, és ennek a mind eredményesebb önreflexiónak a múltba való visszanyúlása teszi jelen pillanattá a hajdankor eseményeit, érzéseit, benyomásait. A másik – számomra sokkal kedvesebb – gondolatmenet viszont abból indul ki, hogy az öregedés csak a testünk esetében elkerülhetetlen, miközben a lélek teljes formáját megőrizve az örök létezés részese, és ez az, amit még a mai, hittől-vallástól eltávolodott közvélekedés is helyesen érzékel „a negyven az új harminc” kijelentésben és annak különböző számokkal szinte tetszőlegesen behelyettesíthető változataiban.
Nehéz olvasmány Czigány György karcsú kötete, mert súlyos kérdéseket, tragikus élethelyzeteket, fájdalmas tapasztalatokat feszeget – olyanokat, amelyek elkerülhetetlenek egy hosszú emberi élet során. Ennek ellenére sem mondhatom azonban, hogy pesszimista, lelombozó vagy tragikus lenne a hangvétele. Éppen ellenkezőleg: ahelyett, hogy felzaklatna, valódi vigaszt nyújt az olvasónak, aki akár gyógyulást keres sebeire, akár csak felkészülni szeretne az óhatatlan veszteségekre, biztos kezű vezetőt kap hozzá Czigány György személyében. Olyan ő napjaink sötétségben bolyongó embere számára, mint Vergilius volt Danténak, amikor alászállt a poklokra. Ahogyan azonban az ő közös utazásuk sem a sötét kárhozatban ért véget, hanem a purgatóriumon keresztül elvezetett a paradicsomig, ugyanúgy az is, aki ezt a kilencven verset elolvassa, a mennyország élményével zárhatja vándorlását.
Hogy Czigány György készen áll a nagy kalandra, azt az a rövidke költeménye bizonyítja, amelyet a kötetkompozícióban elfoglalt szerény helye ellenére biztos, hogy hamarosan a magyar irodalom legszebb búcsúversei között fognak emlegetni. Ahogy mondani szokták: a művészi örökléthez már ennyi bőven elegendő.
Éjfél van
Nem létező, ne hagyj magamra.
Istállód legyen otthonom.
Leheljen rám mezeid barma,
melengető, szegény rokon.
A mennybolt most lámpáit oltja.
Fönn szentjánosbogár-nyomok.
Elindul a fény lassú kompja,
A végtelen partján vagyok.
