A jó Isten ezelőtt öt éve helyezte a szívemre a gyászolókat. Akkor még azt sem tudtam, hogy mit jelent a gyász és elmondhatom, hogy egyre inkább titok marad számomra. Az, ahogyan az emberek megélik gyászukat, ahány formája van a gyásznak, egyre inkább mutatja, hogy kimeríthetetlen mélység. A gyász tönkreteheti az ember életét, de lehet erőforrás is. Minden attól függ, hogyan éljük meg. Évente több száz gyászolóval találkozom, sok gyászoló kapcsolódik programjainkba. Jó felfedezni, ahogyan a jó Isten újjáépít, ahogyan új élet születik abból a fájdalomból, ami teljesen összetör – vallja Hajlák Attila-István plébános.
„Apostolkodás a sebeinken keresztül” – ezt a címet, nevet adtam ennek a missziónak – írja Hajlák Attila plébános a gyászcsoportok vezetéséről. Apostolkodunk, küldöttekké válunk, mert a szenvedés, a gyász nyitja meg a tevékeny lelkiélet útját, ami bennünk fáj, az a jó Isten hívása. Akkora ajándék megtapasztalni, ahogyan a jó Isten hív sebeinken keresztül. Jó megtapasztalni és megélni, hogy a gyász lelki családdá formál bennünket.
Csíkszeredában született meg bennem a vágy gyászolókkal foglalkozni. Nagy Enikő Zelma szociális testvér hívott meg öt évvel ezelőtt egy gyászolóknak szervezett lelki nap moderálására. Ekkor éreztem hívást a gyászolók felé. Ezután kezdődött Kézdivásárhelyen a Boldog Özséb-plébánián a gyászolókkal való foglalkozás − mondta el a kezdetekről a plébános.
Öt év alatt közel harminc gyászcsoportom volt. Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyimesekben, Marosvásárhelyen, Gyergyóalfaluban, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön.
Jelenleg Gyergyószentmiklóson a Lelki Otthon-Imádság Házában minden csütörtökön este 7 órától gyászcsoport van, valamint Csíksomlyón a Szent István Házban szerdánként este 7 órától. Székelyudvarhelyen a Szent Pió Házban volt lelkigyakorlat gyászolóknak több alkalommal is, jelenleg a Kis Szent Teréz-plébánián van egy kis csoportunk, péntek esténként találkozunk. Január 24-én este 7 órától a sepsiszentgyörgyi Szent József plébánián indul egy új gyászcsoport, lelkigyakorlat gyászolóknak.
Kérdésünkre, hogy számára mit adnak ezek az alkalmak, elmondta: feltöltődés és ajándék a gyászolókkal együtt lenni. Az a bizalmas felszabadító légkör minden alkalommal megérinti a lelkemet. Úgy is mondhatnám, hogy minden találkozónk egy látogatás a mennyországban. Olyan jó úgy megélni a találkozásainkat, hogy tudjuk, nem elveszítettük szeretteinket, csak előre mentek, és akkora ajándék tudni, hogy az igazi találkozások megismétlődnek.
A jó Isten a szívemre helyezte a gyászolókat, a gyász feldolgozását. Nagyon nagy szükségünk van a gyászunk feldolgozására. Nem magától értetődő, és nem teljesen igaz az sem, hogy az idő lassan mindent begyógyít. Nekünk is meg kell tennünk a magunk lépéseit.
Ez a lelkigyakorlat arra törekszik, hogy menjünk bele közösen a fájdalmunkba, engedjük, hogy fájjon az, aminek fájnia kell. Akkor gyógyulnak a sebeink, ha belemegyünk a fájdalmainkba. Egy ilyen lelkigyakorlat nem ad kész válaszokat, nem szünteti meg a gyászt. Ebben a lelkigyakorlatban megtanulhatunk helyesen élni a gyásszal. Ez nagyon lényeges dolog: Megtanulni együtt élni a gyásszal.
Assisi Szent Ferenc, amikor haldoklott, ez volt az utolsó mondata: „Testvérek, kezdjünk egy új életet a jó Istennel!” − és kilehelte a lelkét. Ebben a mondatban tudnám összefoglalni ennek a lelkigyakorlatnak a célját: Kezdjünk egy új életet a jó Istennel! − foglalta össze Hajlák Attila plébános.
Gyászmunka, és egy kemény lelki út!
A gyászcsoport résztvevői név nélkül írtak arról, mit jelentett számukra a lelki út, amin részt vettek:
A csapásból, a gyász okozta sokkból nehéz ocsúdni, nagy szükség van támogatásra, olykor segítségére is, hogy újra kezdhessük az életet. És jött a segítség: Hajlák Attila-István plébános igen találó címet adott a gyásszal kapcsolatos foglalkozásnak, gyászmunkának, lelki útnak:„Segítség, gyászolok!”
Az én magyarázatomban: „Segíts-Ég, gyászolok!”. A kilenc hétig tartó, heti egyszeri találkozások alatt, együtt igen mélyre ástunk.
Őszintén néztünk szembe: elsősorban önmagunkkal; a bennünk kavargó és dúló érzelmekkel; a szeretteink elvesztése miatti szomorúságunkkal, árvaságunkkal; a mérhetetlen hiányukkal, hogy többé már – legalábbis itt a földi életben − nem találkozhatunk; elhunyt szeretteink iránt érzett, soha el nem múló szeretetünkkel. Tettük mindezt úgy, hogy lelki kísérőnk tolakodás nélkül, szerényen, de mindig határozottan irányította figyelmünket Jézus irgalmas szeretetére.
Jó volt érezni, megtapasztalni, hogy habár minden gyászba keveredik valamennyi önsajnálat, egoizmus, és a teljesen természetes a „mi lesz velem nélküle” érzés. Kicsi, de annál bensőségesebb csoportunkban, mindeniki elhunyt szerettét sirattuk és gyászoltuk tiszta, elmúlhatatlan szeretettel. Minden találkozón sírtunk, és lassan, nagyon lassan haladtunk: „fától fáig, lélektől lélekig” a „kis lépések művészetével”.
Mély gyászban a lélek már nem tud bizonyos helyzetekre szóval reagálni, „fagy” keletkezik, „nincs rá szó” szoktuk mondani… Ilyenkor valósággal megdermed a lélek és a zajosan zaklató gondolatokat néma, bénult csend váltja fel „Oly hatalmas bennem a csend, hogy akár halott is lehetnék” (Bridget Collins).
Reálisan mindvégig tudtam, hogy ha úgy élem is meg, mégsem vagyok egyedül, hiszen Jézus ott van velem a legmélyebb sötétségemben is. Ő megtapasztalta földi nyomorúságunkat, sőt „alászállt a poklokra” is, így nincsen az az emberi fájdalom és mélység, amiből ő ne részesült volna. A szívem és a lelkem, sajnos azonban egyáltalán nem tudott ehhez, illetve hozzá kapcsolódni, mert mély szomorúságomban a hitem is darabjaira hullott szét! Eddig el sem tudtam képzelni, hogy a kilátástalanság érzése ilyen gyötrő tud lenni és ráadásul mélységesen mély szomorúság is társul hozzá…
A veszteség következményeként érzett fájdalmat, szenvedést, bánatot mindenképpen fel kell dolgozni, ha később nem akarunk valami sokkal nehezebbel szembesülni.
„Látogassuk meg a mennyországot,
Találkozzunk, kik ott vannak veled,
Öleljük át, kik átköltöztek hozzád.
Adj erőt és szent vigasztalást.” (A gyászcsoport himnusza)
A csoport himnuszából kiindulva megértettük, hogy bármikor tehetünk „látogatást” a mennyországban, mert amikor elhunyt szeretteinkért imádkozunk, értük mécsest gyújtunk, és elmúlhatatlan szeretetünkkel gondolunk rájuk, akkor náluk és velük időzünk. Fizikai síkon már nem ölelhetjük – ami nagyon fáj – de lélekben létrejön a találkozás, megvalósul a miliő, ahol az „Ég a földdel találkozik”.
A találkozók szerkezeti felépítése, az apró, de fontos „rítusok” − egymás üdvözlése, gyertyagyújtás, halk zene − segített a „megérkezésben”. Témafelvezetés: kezdő ima, bevezető gondolatok, a témával kapcsolatos elmélkedés a Szentírásból vagy szentek-, illetve lelki-írók műveiből. Találkozóinkon jól kigondolt és előkészített témák segítették a lassú, de folyamatos haladásunkat, gyógyulásunkat. Bár a gyász nem betegség, hanem a szeretet egyenes következménye, mégis lelki gyógyulásra van szükségünk, ocsúdni a fájdalomból, újrakezdeni… Ebben a folyamatban voltak nagy segítségünkre a különböző témák és azok közösségi, interaktív és kreatív kivitelezése.
A foglalkozások során több feladatot is kaptunk. Levelet írtunk a halálnak, saját magunknak, majd elhunyt szerettünknek, és az ő „válaszát” is leírtuk. (Számos kutatás bizonyítja, hogy nem csak szubjektíve jó leírni bánatunkat vagy a minket ért sorscsapást, hanem az írás pozitív hatása is mérhető.) Ezen feladatok által fel tudtak szakadni bennünk olyan érzelmek, amelyekkel addig talán nem mertünk, vagy csak „kerülgetve” tudtunk szembenézni. Tükröt tartottak elénk, s az elhunyt szerettünkkel való kapcsolatunkra is. Nagyon fájdalmas volt, de segített eligazodni az érzelmi zűrzavarban és a végére enyhülés, egy kis megkönnyebbülés forrásozott belőle.
