Asztalos (Jakab) Ildikó a legrégebbi alkalmazott jelenleg kiadónknál. Elképesztő életenergiával megáldott ember, akinek ugyanakkor megvan az a képessége, hogy át is tud ragasztani másokra a vitalitásából. Harminc évnyi tapasztalat után pedig tudja, milyen az igazán jó munkatárs.
Te vagy a legrégebbi alkalmazott a Verbum Keresztény Kulturális Egyesületnél, aki még mindig itt dolgozik. Hogyan kezdődött a verbumos utad?
1991-ben alkalmaztak itt, tehát több mint harminc éve dolgozom ezen a munkahelyen. Gyakorlatilag abban az időben kerültem ide, amikor még Verbum a mai nevén nem is létezett: a Keresztény Szó szerkesztősége voltunk a Glória nyomdánál. A Vasárnap hetilap csak ezután kezdte el működését, idén ugye éppen harminc éve. Engem még Fodor Sándor szerkesztő alkalmazott titkárnőként és terjesztőként, akkor még a Főtéren volt a nyomda és a szerkesztőség. Akkor indult ennek a szerkesztőségnek az élete, és még nem volt titkárnőjük. A forradalom után nem sokkal történt ez, amikor kicsit mindenki úgy érezte, hogy most érdemes belekezdeni valamibe, de nem volt azért könnyű útnak indítani egy szerkesztőséget. Jakab Gábor főszerkesztő ajánlott be engem. 2005-ben, amikor Bazsó-Dombi Attila került az igazgatói székbe, különváltunk a korábbi nyomdától, és megszületett a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület, illetve a Verbum Kft. könyv- és lapkiadóként, terjesztőként. Kialakítottunk egy, a mai napig működő kapcsolatot a Szent István Társulattal: könyveiknek mi vagyunk egyedüli terjesztői Romániában.
Ott voltál a kezdeteknél, láttad a Keresztény Szót kibontakozni, láttad megszületni a Vasárnapot és magát a Verbumot is. Mondhatjuk: bábáskodtál, de mégis, hogy lehet, hogy ennyi év alatt nem váltottál munkahelyet?
Mindig is élveztem a munkámat, szeretem a mai napig, hiszen jönnek-mennek az emberek, sokan megfordulnak a titkárságon, kapcsolatokat alakíthattam, alakíthatok ki. Sokszor a gyakran telefonálókkal, akikkel nem is ismerjük egymást személyesen, a munkán túl már az életünkről, gyerekeinkről beszéltünk egymásnak. Állandó a körforgás itt, jövünk-megyünk, legtöbben elmondják, ha bántja őket valami, én is megosztom velük a magam történetét. Közben megszülettek a gyermekeim, és nekem eszembe sem jutott, hogy munkahelyet kellene váltanom. Persze, adódtak nehezebb időszakok, mint mindenhol, de valahogy mindig láttam magam előtt, hogy ez is megoldódik. Többen voltunk, vagyunk itt így, akik eldöntöttük, hogy nem hagyjuk itt a Verbumot, ha valami kicsit döcögősebb, hanem együtt dolgozunk azért, hogy az adott helyzet megváltozzon. Nem az egyesület volt életem első munkahelye, de ez a közösség egészen más élményt adott, ráadásul sokat jelent, ha az ember körül a kollégák az anyanyelvén szólalnak meg.
A kollégáid számára kulcsember, nélkülözhetetlen kapocs vagy, aki nélkül nem jut el az olvasókhoz, amit megírunk, de te hogyan látod ennyi idő távlatából, mi itt a dolgod, a szereped?
Arnold kollégámmal osztjuk meg a feladatokat a terjesztésben, számos felelős munkánk van. Adminisztráció, intéznivalók, ha hivatalos intézménynél kell kopogtatni, apróságok és a fontos terjesztési munka egyaránt a dolgom: a csomagolástól a kézbesítésig, a pecsételésig, a postára adásig minden folyamatban részem van, ahogy egy jó kávé megfőzése és a kilöttyent dolgok feltörlése is a munkám része, de az előkönyvelés, a tartozások követése is sok egyéb mellett. Sokszor nevetünk itt a kollégákkal, hogy mindenben részem van a szerkesztői munkán kívül.
„Fontos nemcsak megkérdezni, hanem őszintén érdeklődni is a másik hogyléte felől.”
Ennyi munkakapcsolat és emberismeret után hogyan fogalmaznád meg: milyen a jó munkatárs?
Aki tiszta és átlátható a munkakapcsolatban. Hiszen lépten-nyomon azt hallani, látni, hogy az emberek állandóan a saját érdeküket nézik, ennek érvényesítéséért az őszinteségüket is feláldozzák. A jó emberi kapcsolat két munkatárs között akkor tud kialakulni, ha kölcsönös az empátia, a megérteni akarás, az őszinteség, egyenesség, és képesek vagyunk kicsit megosztani valamit egymással a személyes életünkből. Ha azt látom, hogy van egy őszinte közeledés a kolléga részéről, tudom, hogy jó munkakapcsolat fog kialakulni. Egy lekezelően beszélő, viselkedő kolléga nagyon nyomasztóvá tudja tenni a munkaidőt, nem beszélve arról, aki nem értékeli mindenki más munkáját az annak megfelelő pozícióban. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy hosszú órákat kell egymás társaságában és egymás munkájára utalva eltöltenünk, a létfontosságú bizalmat tönkre tudja tenni akár egyetlen hazugság is. Ugyanakkor amikor döntések előtt állunk, vagy azt érzékeljük, hogy a másiknak ma nagyon rossz napja van, a jó munkatárs szerintem igyekszik kicsit önmagát a másik helyébe képzelni: mit érezhet, mennyire lehet most neki nehéz, megérteni, hogy aznap esetleg nem lesz annyira produktív. De ugyanennyire fontos az is, hogy ne legyünk tolakodóak, ne akarjunk turkálni a másik magánéletében, elégedjünk meg azzal, amennyit a másik önszántából megoszt velünk. Fontos nem csak megkérdezni, hanem őszintén érdeklődni is a másik hogyléte felől. Tudom, hogy a nehézségünk megosztása sem könnyű, hiszen nagyon félünk az irigységtől, és a szánakozást sem különösebben kedveljük, de van tapasztalatom abban, hogy milyen, amikor komoly magánéleti teher nyomja az ember vállát, szinte alig tud olyankor az ember a munkára koncentrálni, és milyen jólesik akkor egy támogató, megértő szó. Hiszen mindenki cipeli a maga keresztjét…
Valószínűleg többen is megerősítenek engem abban, ha azt mondom: te éppen ezt a fajta megérteni akarást, empátiát képviseled a szerkesztőségben. Te vagy maga a vitalitás: kirobbanó energia szinte minden nap, töretlen mosoly, nincs ember, aki ne jobb kedvvel, nagyobb munkakedvvel jönne el az asztalodtól. Honnan van ennyi életenergiád, életörömöd?
Engem már az is feltölt, ha valakit sikerül ilyen módon felvidítani. Ugyanakkor az, aki átad valamit magából, az be is fogad: tehát nekem is van, akinek elmondjam, ha éppen valami bosszant, ha valami fáj. Ugyanakkor nekem mindig úgy alakult az életem, hogy mindenbe bele kellett tanulnom, mindent egyedül kellett intéznem: ilyen helyzetben az embernek muszáj önmagát biztatnia, és megtanul önmagából meríteni. Működik az emberben egyfajta belső erő, ambíció olyankor, hogy én meg akarom mutatni, hogy képes vagyok rá támasz nélkül is. A céljaimért mindig képes voltam tűzön-vízen át harcolni. Ha pedig sikerült elérni, az eredmény tudata végtelen nyugodtsággal töltött el. Viszont megtanultam azt is, hogy ha elfáradok, elodázom a nem létfontosságú feladatokat. Ha fáradt az ember, ráér a mosogatás, ráér a háztartás, ki kell pihenni a pörgést. De az évek során racionálisabbá is váltam: minden apróságon nem kattogok, hanem inkább arra fókuszálok, hogy miben segíthetem még a szeretteimet.
„Sokszor nevetünk a kollégákkal, hogy mindenben részem van a szerkesztői munkán kívül.”
Hogyan tudtad megőrizni az egyensúlyt az anyaság, az otthonteremtés és egy állandó felelősséget követelő munka között?
Sokáig kimaradt az életemből a szabadidő, a barátnőkkel töltött idő: munka, otthon, gyereknevelés – így néztek ki a mindennapok. Aztán, amikor csatlakoztam a kolozsvári Szent Cecília kórushoz, ez kicsit megváltozott, jó irányba. Ha koncertre, ünnepre készülünk, rendszeresen járunk próbákra: imádok énekelni. Zeneiskolába jártam, a kolozsvári opera kórusának is tagja voltam egy ideig, csak aztán másfelé vitt az utam, de a zene ugyanolyan fontos része maradt az életemnek. A kórus számomra azóta is büszkeség és megnyugvás egyszerre: kiváló kórista társakkal és klasszikus zenészekkel, profi szólistákkal együtt fellépni, utazni elképesztő élmény.
Most, hogy a lányom után a fiam is kirepült a fészekből – Endre Miskolcon lett kántor, a lányom, Melinda tanítónőként dolgozik, már férjhez is ment –, úgy érzem, elvégeztem a legnagyobb feladatomat, felneveltem a gyermekeimet. Most jutottam el életemnek arra a szakaszára, hogy megnyugodhatok kicsit: ismerem mára a határaimat, tudom, milyen vagyok, mit akarok, a gyermekeimet is a saját útjukra bocsájtottam.
A Covid-19 járvány óta a szerkesztőség jó része leginkább otthonról, ún. home office-ban dolgozik, az adminisztrációnál ti viszont ott vagytok azóta is. Ennyire erőteljesen szociális emberként hogyan élted, éled meg, hogy félig üres a szerkesztőség?
Nekem csak akkor esik jól a hosszabb csend, ha fáradt vagy beteg vagyok. Otthon kell a csend, de a munkahelyen azt szeretem, ha pezseg körülöttem az élet, járkálnak, dolgoznak az emberek. Hiányzik ez a zaj, hiányoznak a mindennapos találkozások, a megszokott csevegések, de ha valaki beugrik, mindig jót beszélgetünk.
