Minden évben karácsony éjszakáján az éjféli szentmise előtt a nagyváradi székesegyházban ünnepélyesen felolvassuk a római martirológiumból a Jézus születésére vonatkozó bejegyzést. Felidézzük a múlt eseményeit, a teremtéstől kezdve a vízözön utáni békeszövetségen, majd Ábrahám és Mózes engedelmességén át, királyok és próféták nyomdokain járva, egészen a Római Birodalom és a császárok fényes koráig, az idő kipróbált keretében találjuk elhelyezve az emberiség történelmének legszebb és legfontosabb eseményét: „amikor béke honolt az egész földkerekségen, Jézus Krisztus, az örök Isten és az örök Atyának Fia, eljövetelével megszentelni akarván az egész világot, a Szentlélektől fogantatván, kilenc hónappal a fogantatása után, a júdeai Betlehemben Szűz Máriától megszületett és emberré lett!”
Az ünnep továbbvisz bennünket az esemény közelebbi megismeréséhez, amelyet a Szent Lukács evangélista által rögzített, Jézus születéséhez kapcsolódó történeteken keresztül egészen közelinek élünk meg: megérintenek bennünket a betlehemi barlangistállóhoz látogató pásztorok, akik az angyal énekére indulnak el megkeresni azt, aki egy új időszámítást hoz a várakozásban élő világnak. Továbbhaladva, az ünnep mélységes üzenetét Szent János evangélista foglalja össze az ismert prológusban, amelyet karácsony ünnepi miséjén olvasunk fel, ezzel ismertetve a Jézusról szóló legfontosabb kijelentést: „Jézus által Isten szól az emberekhez. Aki hisz benne, az belép Isten szeretetének teljességébe!”
Jézus által Isten szól az emberekhez.
Idei karácsonyunk ezzel az örök igazsággal szembesít bennünket, hogy ne fáradjunk bele a várakozásba. A mostani idők kihívásai és megpróbáltatásai kimondottan a várakozás kényszerében tartanak bennünket, és nagyon nagy szükségünk van a biztató és bátorító üzenetre. Karácsony ünnepe éppen ezt az üzenetet hozza el nekünk: a betlehemi kisded által valóban Isten szól hozzánk! Feltárja magát előttünk, és közelségével arra tanít bennünket, hogy ne féljünk a minket behálózó sötétségtől. Vegyük észre Isten egyszerűségét, amelyben változatlan szeretete nyilvánul meg számunkra.
Aki hisz benne, az belép Isten szeretetének teljességébe!
A reményteli várakozáson túl, idei karácsonyunk egy igazán átélt találkozásnak az élményéhez akar elvezetni bennünket. Túlmutatva a jelen idők történésein és az ezekből származó bizonytalanságon, amely sokszor mindennapi életünk átrendezésére kényszerít, olyan találkozásnak lehetünk részesei, amelyet nem kell biztonsági korlátok közé szorítani, mert éppen a már említett közelségben hozza el a megújulás nagy ajándékát. Az egyszerű pásztorok mit sem sejtettek az angyali ének hallatán. Elindultak, és a jászol előtt döbbentek rá arra, hogy hitük gyümölcse az Isten szeretetének a megtapasztalása. Ebben az évben is, amikor még mindig a járvány okozta viszontagságok bélyegzik meg életünket és kapcsolatainkat, fontos, hogy megőrizzük és fokozzuk nyitottságunkat az értünk megvalósuló isteni titokkal szemben. El kell jutnunk a jászol elé, mert ott tapasztaljuk meg hitünk boldogító erejét, amely Isten szeretetcselekedetének megismerésében éri el annyira várt frissességét.
Várakozás és találkozás – két olyan állapot, amelyet a betlehemi történés fényében a mostani idők normalitásának nevezhetünk. Sokat emlegetett kifejezés, de még inkább vágyva vágyott remény a normalitás, amelynek meghatározásában a mai idők embere már majdnem elvesztette a helyes tájékozódást. Hiszen mi nevezhető normalitásnak a mai ember életében? Milyen az az életállapot, amelyben az ember nyugodt lelkiismerettel kijelentheti: biztonságban és biztosítva érzem magam, kibontakozásom feltételei adva vannak, és boldogan élhetem életem? Elérhető-e egy ilyen normalitás, vagy meg kell tanulnunk együtt élni a vágyakozással, a reménnyel, hogy egyszer talán részünk lesz benne?
A karácsonyi történet tele van a normalitás körüli feszültségekkel, amelyekben könnyen megsejtjük azokat a szorongásokat, amelyek bennünket is megpróbálnak a mostani időkben.
Mert normalitás-e az, hogy egy házasság előtt álló jegyespár külső hatásra átrendezze a közös jövőjükre vonatkozó tervét? Nem, de az normalitás, hogy nem mondanak le egymásról, és együtt próbálnak olvasni Isten terveinek titokzatos könyvéből!
Normalitás-e az, hogy egy gyermeket váró anyuka egy hosszú és nem veszélytelen utat vállaljon azért, hogy a népszámlálás kötelezettségének eleget tegyen? Nem, de az normalitás, hogy az adott helyzetben nemcsak jogaikat keresik, hanem kötelességüket is látják a közösséggel szemben, hiszen fontos volt a közösség vállalása és erősítése.
Normalitás-e az, hogy az elfáradt és szükségben lévő utazó pár ne kapjon bebocsátást a vendégfogadóba? Nem, de az normalitás, hogy a sikertelen próbálkozások ellenére nem fordulnak ki emberi méltóságukból, hanem csendesen, lappangó reménnyel tovább tudnak haladni.
Normalitás-e az, hogy egy újszülött gyermek a barmok és szamarak jászlában találkozzon legelőször az otthon boldogító melegével? Nem, de az normalitás, hogy a szegénység látszata nem akadály a megnyilvánuló szeretet útjában.
A megtapasztalt kiszolgáltatottság, a keserűen megélt visszautasítás, a nehezen elfogadott kudarc megnehezítette az együtthaladást a cél felé, de mindezekből semmi sem akadályozta meg azt, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon a világ számára. Mert „gyermek született, Fiú adatott nekünk, az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Isten örök terveinek hírnöke” (Iz 9,6).
Karácsonyi előkészületekről írva egy újságíró szomorúan számolt be arról, hogy számos európai városban a jelenlegi járványhelyzet miatt minimálisra fogták, akár be is tiltották az ilyenkor szokásos karácsonyi programokat, karácsonyi vásárokat és egyéb, tömegeket megmozgató rendezvényeket. Sőt, már azt is megállapították a modern mérőeszközökön keresztül, hogy a falvak és városok idei díszkivilágításának intenzitása sokkal szegényesebb, mint a járványhelyzet előtti években. Mindez komolyan érinti a gazdaságot, és sok vállalkozó üzletét nehéz helyzetbe hozza, mondja a riporter, majd egy „életbevágó” kérdéssel nyomatékosítja a helyzet súlyosságát: mi lesz az emberekkel ebben az időben, amikor elmarad az életükből a sok szín, zaj és esemény? Mit kezdjenek az emberek ezzel a sok csenddel a karácsonyi ünnepek idején?
„Jézus által Isten szól az emberekhez. Aki hisz benne, az belép Isten szeretetének teljességébe!” Szükségünk van a csendre, hogy észrevegyük Isten közeledésének titkát. Szükségünk van a csendre, hogy meghallhassuk Isten hozzánk intézett üzenetét! Szükségünk van a csendre, hogy összeszedettebben tudjunk feltárulkozni Isten előtt, aki egyszerűségben és gyengéden keresi a mi tekintetünket.
Az elcsendesedett világ közelebb vihet bennünket Istenhez! Erre kell törekednünk: az ő közelébe helyezkedve fedezzük fel saját magunkat és a világot. Mert ez az igazi normalitás: megtalálni helyemet, utamat, célomat. Isten azért született meg nekünk Betlehemben, hogy minden életkörülmény között megtartson bennünket a normalitásban, amely nem más, mint megosztott élet Isten szeretetében.
Azt kívánom minden kedves testvéremnek, hogy karácsony titkának ünneplése fokozza bennünk a várakozás reményét, és tegyen alkalmassá bennünket az igazi találkozás megtapasztalására. Földi gondjaink és aggodalmaink csomagjával merjünk a jászol elé állni, mert csak ennyi szükséges ahhoz, hogy életünkben megjelenjen az isteni béke. Legyen ez az ajándék, amelyet örömmel megosztunk egymással, hogy áldás és béke költözzön családjainkba, közösségeinkbe és az egész világra.
Böcskei László nagyváradi püspök
Illusztráció: a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldala, a betlehemkészítő versenyre benyújtott munkák, betlehemező csoportok