Huszonöt évvel ezelőtt, 1996. december 18-án nevezte ki Szent II. János Pál pápa a gyulafehérvári szeminárium spirituálisát, Tamás Józsefet Valabria címzetes püspökévé és a gyulafehérvári főegyházmegye segédpüspökévé. A jeles évfordulón főpásztoraink levélben köszöntötték a jubiláló püspököt. Megköszönték a hittel és hűséges szolgálattal eltelt negyed évszázadot és hogy továbbra is szívén viseli főegyházmegyénket, imádkozik értünk és igény szerint rendelkezésre áll. A főegyházmegye minden hívének és klerikusának nevében kívánunk Tamás József püspök atyának jó egészséget, és kérjük életére Isten áldását, írták a Gyulafehérvári Főegyházmegye közösségi oldalán, e jókívánságokhoz mi is csatlakozunk. Szerkesztőségünk arról kérdezte őt, nyugdíjas napjai hogyan telnek, és hogy mit üzen karácsonyra, az új évre készülődve olvasóinknak.
Az Egyházi Törvénykönyv 411. kánonja előírása alapján betöltve a hetvenötödik életévemet, benyújtottam a hivatalomról való lemondásomat a szentatyának. 2019 augusztus 9-én a megírt levelemet postára téve küldtem el Miguel Maury Buendía nuncius úrnak, hogy továbbítsa azt a Szentszék felé. Szeptember 16-i keltezéssel megérkezett a válasz, miszerint a szentatya lemondásomat elfogadta, amit majd megfelelő időpontban közölni fognak. Lemondásom nyilvánosságra hozatala 2019. december 24-én történt meg, együtt dr. Jakubinyi György érsek úr lemondásának elfogadásával, és utódjának, dr. Kovács Gergely érsek úr kinevezésének bejelentésével.
Végleges nyugdíjba vonulásom 2020. február 22-én lépett érvénybe, mert az új érsek felszenteléséig György érsek úr vezette még a főegyházmegyét administrator apostolicus címen és engem is megtartott vicarius generalis-i megbízatásomban.
Nyugdíjba vonulásom nem jelentett meglepetést. Lelkileg nagyon készültem rá, hisz már belefáradtam abba az intenzív munkába, amit az élet nap mint nap diktált. Ennek ellenére, mint minden változás az ember életében, úgy az enyémben sem volt ez zökkenőmentes. Tudomásul venni és hozzászokni ahhoz, hogy egyik napról a másikra már nem az vagyok, aki voltam, ezzel nekem is meg kellett küzdenem. Hála Istennek hamar túltettem magam rajta. Nagy könnyebbséget okozott az a tudat, hogy már nincs olyan felelősségem, mint amilyen volt.
A nyugdíjba vonulásomnak legnagyobb kihívása a „hogyan tovább” kérdése volt. Elsősorban az, hogy hol verjen föl sátramat, hova húzódjak vissza, ha utódomnak szüksége lesz arra az épületre, amelyben huszonhárom évig éltem, ahol a Segédpüspöki Hivatal is működött. Több lehetőség is kínálkozott. A székelyudvarhelyi Papi Otthonba is mehettem volna. Voltak püspökök, volt tanítványaim, akik meghívtak, hogy költözzek hozzájuk. Voltak papok is, akik kifejezték, hogy szívesen adnak szállást. Nagyon hálás vagyok ezekért a felajánlásokért. Mivel egyelőre felszámolódott a csíkszeredai Segédpüspöki Hivatal, mert utódomnak Gyulafehérvár lett a szállása, nem kellett kiköltöznöm a megszokott helyemből, annál is inkább, mert az épületet birtokoló Szent Kereszt plébánia plébánosa ragaszkodott ahhoz, hogy itt maradjak és besegítsek a plébániai munkába. Ezt teszem is azzal, hogy a hozzájuk tartozó Szent József-kápolnában mindennap misézek, kiszolgálva az idejáró híveket. Ezenkívül minden vasárnap, amikor máshová nem kell mennem, a millenniumi templomban is szentmisét mutatok be.
Madéfalva díszpolgára. Fotó: Kristó Róbert
Úgy mint régebb, szolgálatomra most is mások is igényt tartanak. Eleddig elég sok meghívást kaptam, néhányszor igénybe vett a Főegyházmegyei Hatóság is, besegítettem egy néhány helyen a bérmálás szentségének kiszolgáltatásába, két ravatalozó megáldásába, egy új kápolna felszentelésébe. Papjaink pedig leginkább búcsúünnepeikre hívnak meg.
Nyugdíjas napjaimat egyre inkább befelé fordulással élem meg. Ez azt jelenti, hogy sokkal több időt töltök a lelki dolgokkal, mint korábban. Korábban is igyekeztem azoknak eleget tenni, de most hatványozottabban teszem. Nagyon sokat foglalkoztat a halál gondolata, az, hogy már nem sok időm van hátra. Ezért próbálom rendbe rakni dolgaimat, mindentől megszabadulni, ami nem feltétlenül szükséges. Könyveimet folyamatosan válogatom és adományozom a Segítő Mária csíkszeredai gimnáziumnak, a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet iskolának és a Sapientia egyetem csíkszeredai részlege könyvtárainak.
Prédikációimat kezdettől fogva leírtam, hol kézzel írva, hol géppel. Ezeket is próbálom átnézni és rendszerezni. Kiválogatom belőlük azokat, amiket nem tartok érdemesnek megőrizni. Ebben az évben egy könyvre valót válogattam össze, amit szeretnék kinyomtatni, nem árusítás céljából, hanem ajándékba adni azoknak, akiknek valamiért hálával tartozom, és akik tanítványaim voltak. Bár úgy érzem, hogy nincs különlegesebb írói vénám, mégis közbe-közbe vállalok egy-egy cikket megírni. Karácsonyra készülőben is írtam egyet a Hargita Népe napilapnak, a Krisztus világa folyóiratnak, az Egyházközségi apostolnak. Próbálom emlékeimet is megörökíteni, nem kimondott önéletrajzot írva. Nincs is szándékomban egyelőre, hogy azt megjelentessem, de úgy érzem, mégis jó lenne, ha nem vinném azokat a sírba.
Nyugdíjas napjaim napirend szerintiek, vagyis megvan a váza, ami hol így, hol úgy, megtelik tevékenységgel. Minden reggel 6 órakor felkelek. A szokásos tisztálkodás után elvégzem lelki programjaimnak egy részét. 7:30 órakor misézek a Szent József-kápolnában. Reggeli után átnézem a napi sajtót. Délelőtti programom többrétű szokott lenni: válaszolok a levelekre, készülök prédikációkra, fogadom a látogatókat, rendezem régi dolgaimat. Ebéd után rendszeresen nem szoktam sziesztázni, csak ha nagyon fáradt vagyok. Délután 3 órakor bekapcsolódom a Mária Rádió által közvetített irgalmasság rózsafüzérébe, legalább egy félórás sétát szoktam tenni a szabadban. Amikor úgy van szükség rá, még a kertben fizikai munkát is végzek. Az esti órákat olvasásra, lelki dolgaim intézésére használom. Meg szoktam nézni az esti híradót. Ha olyan folytatásos film van, ami elnyeri tetszésemet, megnézem. Van amikor kikapcsolódásként keresztrejtvényt is fejtek. Rendszeresen 22:30 órakor térek nyugovóra. Van olyan férfi csoport, amellyel időközönként találkozni szoktam, a velük való beszélgetésben hallok sok olyan dologról, ami foglalkoztatja az embereket, és amik sajátságos problémáik.
A nyugdíjba való vonulás nem jelentette számomra a munkától való elszakadást. Amíg a jó Isten erőt és egészséget ad, addig amire még képes vagyok, szívesen teszem. Nem futamodom meg a munkától. S ha majd az öregséggel járó szenvedéseket, betegségeket is vállalni kell, azt is szeretném vállalni.
Karácsonyra és az újévre készülődve mit üzenjek az embereknek?
Jelenlegi legnagyobb problémánk ez a világméretűvé vált járványhelyzet, amely nagy félelmet és bizonytalanságot gerjesztett bennünk. Véget nem érőnek tűnik, hisz már második éve gyötör bennünket. Alig csendesedik el az egyik variánsa, már is fenyeget az újabb. Ebben a megpróbáltatásban sok embertestvérünk elveszítette a talajt lába alól, a félelem rettegésével él, megüli a depresszió sűrű köde.
2008-ban pappá szentelése 40. évfordulóját ünnepelte édesanyja társaságában. Fotó: Magnificat.ro
Szeretném Jézus szavait idézni: „Bátorság…, ne féljetek!” Apostolainak mondta ezt, amikor ők az éjszakai hajózásban viharba kerültek, s az Úr a vízen járva közeledett feléjük. Ezeket a szavakat az Úr üzeni most nekünk is. Ő, aki értünk megtestesült és közénk jött, hogy részt vegyen emberi életünk minden vonatkozásában. Ő mondja, akit Pilátus ítélőszéke elé idéztek és jogot formáltak arra, hogy minden hamis, hazug vád alapján kimondják rá a halálos ítéletet. Ő mondja, akivel azóta is így viselkedik a világ, mert veszi a jogot, hogy újból és újból elítélje, a lelkek feletti jogát elvitassa, s még létezését is tagadásba vegye. De ő túlélt mindent, legyőzte a világot, ezért kiálthatja ma is felénk: „Bízzatok, mert én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Ezért a hívő ember nem esik kétségbe, nem roppan össze a megpróbáltatásokban. Az Úrba kapaszkodik, hozzá menekül.
Ezt tegyük e szent napokon is, hogy karácsony békéje és öröme töltse el szívünket.
