Közelebb hozni a teológiát című idei interjúsorozatunk a végéhez érkezik a Vik János fundamentálteológussal, egyetemi docenssel, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Karának dékánjával folytatott beszélgetésünkkel. 25 éve alapították a teológia kart, illetve 440 éves múltra tekint vissza az egyetem, így a kettős jubileum alkalmából nemzetközi teológiai szimpóziumot szervezett a teológia kar november 12. és 13. között, hogy méltóképpen megünnepelhesse ezeket a jeles évfordulókat, ugyanakkor hogy a jövőre is fordítsa tekintetét. Vik János dékán szerint a teológus küldetése az, hogy támogassa a közösségekben a keresztény hit megélését abban a társadalomban kibontakozva, amelyben élnek a hívő emberek. A jelenleg két helyszínen működő teológia kar a közeljövőben feltehetően olyan helyszínre kerül, ahol a papságra készülő teológushallgatók és a hittudományt tanuló világi krisztushívők együtt készülhetnek a hivatásukra. Hogy 440 év múlva mi lesz, azzal kapcsolatban Vik János a keresztények és az emberiség bolygóval szembeni felelősségére irányítja a figyelmet. A bolygónk jövője a mi kezünkben van, mondja, hozzátéve, hogy még, rövid ideig. De rövid idő múlva már nem lesz a mi kezünkben…
Kettős jubileumot ünnepel idén a teológia kar, egyrészt 25 éve alapították a kart, illetve az egyetem a 440 éve alapított intézményi elődjére, a kolozsvári Jezsuita Akadémiára tekint. Mit jelent egy ilyen múlt? Mennyire áldás és mennyire lehet teher?
A kérdésnek a végét fogom meg, amolyan kulcsszóként. Úgy gondolom, hogy mindenképp áldás, elsősorban azért, mert az a munka, amit a Római Katolikus Teológia Karon már 25 éve ilyen intézményes keretek között végzünk, az nem egy teljesen újonnan kitalált munka. Rákapcsolódunk mindarra, amit évszázadokkal ezelőtt – pontosabban 440 évvel ezelőtt – ugyancsak itt, a kincses városban már elkezdtek előttünk azok a jezsuita szerzetesek, akik az akadémia keretei között filozófiát és teológiát oktattak. Akkor is ugyanaz a misszió és küldetéstudat mozgatta őket, hogy ennek a régiónak, ennek az országnak biztosítsák a katolikus egyház keretei között, a katolikus egyház számára azt az utánpótlást, amely a keresztény katolikus hitnek a jelenlétét, annak megélését segíti, támogatja. A képzett teológusoknak elsősorban ez is a küldetése, hogy a munkájukkal támogassák azt, hogy a széles rétegek, a katolikus egyház különböző közösségei, bázisközösségei – nálunk ezek a plébániák – könnyebben, tudatosabban tudják megélni a keresztény, katolikus hitüket, ami még inkább belehelyezi őket abba az életbe, amely az övék, abba a társadalomba, amely szintén az ő társadalmuk is, és ahol remélhetőleg felelősséggel fogják vállalni a feladataikat.
Közelebb hozni a teológiát címmel szervezett a teológia kar nemzetközi jubileumi szimpóziumot ennek a kettős ünnepnek az apropóján, és ennek az interjúsorozatnak is ez volt a neve, ezt készítette elő az elmúlt fél évben. Hogyan értékeli a szimpóziumot?
A jubileumi szimpóziumnak a konkrét előkészítése szinte egy éve elkezdődött, de a járványügyi helyzet, illetve a néhány héttel ezelőtt életbe lépett szigorítások arra kényszerítettek bennünket, hogy az ünnepélyes kereteket feladjuk, és teljesen az online, virtuális térben bonyolítsuk le a rendezvényt. Mint minden ilyen ünnep esetében, ennek az előkészítése is megállásra késztet. Most elsősorban a 25 évet tartottuk szem előtt: a Babeș–Bolyai Tudományegyetem keretei között 25 éve létezik a Római Katolikus Teológia Kar. Tavaly januártól kezdve a Közelebb hozni a teológiát című sorozat keretében megnézhettük a különböző teológiai szakterületeknek a lényegét, mondanivalóját, a küldetését a mai társadalomban, azonkívül ebben az évben a videósorozat, illetve 25 nappal az esemény előtt a végzettjeinkkel készített interjúk, ezek mind-mind elemei voltak a szimpóziumnak, amely ezen a két napon, november 12-én és 13-án rangos előadók közreműködésével valóban méltó befejezést, illetve beteljesedést nyert. Mindent egybevetve nagy öröm számunkra, hogy megállhattunk erre a szimpóziumra készülődve, értékelhettük is a mögöttünk levő két és fél évtizedet. Ugyanakkor a nagy kihívások továbbra is várnak ránk, úgyhogy a jövőbe tekintés szintén feladata volt ennek a szimpóziumnak. A résztvevők tudnák igazán eldönteni, hogy valóban sikerült-e nemcsak a múltba visszatekinteni – beleértve a 440 évet és a 25 évet –, hanem a jövőbe is betekinteni.
Pillanatfelvétel a novemberben megtartott nemzetközi jubileumi szimpózium online közvetítéséből
A jövőbe tekintést említi: a teológia általában véve, és a szűkebben vett tudományterülete milyen kihívásokkal néz szembe?
A teológiának napjainkban, az egyetemek világában – hiszen a Római Katolikus Teológia Kar is az ország első egyetemének a keretei között működik – különösen fontos, hogy megtalálja a helyét. A tudományok világában közös az, hogy ugyanazt a valóságot vizsgáljuk meg, ami bennünket körülvesz, ami a mienk, a kérdéseink azonban különböznek egymástól. A teológia számára a nagy kihívás az, hogy melyek azok a kérdések az egyetemek, a tudományok világában, amelyeket más tudomány nem tehet fel, csak egyedül a teológia, úgy, hogy közben ezeket a kérdéseket megpróbálja mindig a kinyilatkoztatás fényében megválaszolni. A másik nagy kihívás az – és ezt a saját szakterületeim, a fundamentális teológia és a spirituális teológia összefüggésében is állítom –, hogy úgy keresi ezekre a sajátosan teológiai kérdésekre a válaszait, hogy ugyanolyan tudományos módszertani standardokkal dolgozik, mint a többi tudományág. Ha ez sikerül, akkor a hittudománynak, a teológiának mindig elengedhetetlen helye lesz az egyetemek világában. Az egyetemünkön jó példával járunk elöl és járnak elöl a többi karok is. Van helyünk, megállapodott a teológia kar ez alatt a 25 év alatt a BBTE keretei között, ugyanakkor soha nem dőlhetünk hátra. A hittudományt, a teológiát valóban tudományosan művelni folyamatosan azt a kihívást is hozza magával, hogy mindig párbeszédben maradjunk a többi tudományterülettel. Ne csak a helyünket keressük meg valahol a többi tudomány között, hanem párbeszédben is maradjunk, mert mi hittudományként tanulhatunk a többi tudományterülettől. Hogy ők tanulni szeretnének-e, vagy tudnak-e valamit tanulni a teológiától, azt ők kell hogy eldöntsék, de a párbeszédnek a története a hittudomány és a többi tudomány között azt mutatja, hogy igenis kölcsönösen tanulhatunk egymástól.
A másik nagy kihívás a hittudomány számára napjainkban az, hogy a legmagasabb tudományos standardok szerint dolgozva hogyan tud mégis egyházias teológia maradni. Egy pillanatra sem felejtheti el azt, hogy egy nagyon konkrét helyi egyház keretei között végzi kutatásait, ajánlja az érdeklődők számára a képzési programokat, úgy, ahogy azt az első kérdés keretében már megfogalmaztam, hogy a helyi egyháznak az élete legyen jövőbe mutató, perspektívákkal teli, időszerű is egyben. Hogyha sikerül ezt a kettős dinamikát nyújtania a hittudománynak, biztos vagyok benne, hogy a következő 25 esztendő is legalább ennyire eredményes lesz a különböző szempontok szerint, mint amilyen eredményes volt az első 25 év.
A két tudományterület, amit említett, amivel foglalkozik, a fundamentális teológia és a spiritualitás esetében az egyik inkább mintha az észt próbálná megszólítani, a másik pedig a lélekre próbál hatni. Ez a kettő hogyan segítheti a mai hívő embert? Hogyan egészítik ki ezek egymást?
A magam számára úgy fogalmazom meg, és ezt ugyanígy próbálom az előadótermekben is közvetíteni, hogy a fundamentális teológia, az alapvető hittudomány elsősorban arra törekszik, hogy a legalapvetőbb hittel kapcsolatos kérdéseket észérvekkel alátámasztva tudja meggyőzően megválaszolni, illetve feltárni. A fundamentális teológia ma már nem is annyira arra törekszik, hogy meggyőzze azokat, akik nem a katolikus egyház keretei között élik a hitüket, hogy legyenek katolikussá, hanem az elsődleges törekvése az, hogy észérvekkel és világosan tudja megfogalmazni mindazt, ami alapvető, fundamentum a keresztény hit összefüggésében. A fundamentális teológia tehát különös módon is az emberi értelemmel, az emberi értelem eszközeivel dolgozó területe a hittudománynak: nagyon közel van mindahhoz, amit vallásfilozófiának nevezünk, ugyanakkor – és itt szeretném kapcsolni a spirituális teológia szakterületéhez – meggyőződésem, hogy minden értelmi foglalkozás vagy az emberi értelem szintjén történő küzdelem a hittartalmak világos és időszerű megfogalmazásáért meg kell hogy érkezzen valamilyen formában a lelkiség szintjére és területére, hogyha ezt egy teológus végzi, vagy hogyha ezzel egy hívő keresztény próbál foglalkozni. A lelkiségi teológia nem mellőzi az emberi értelemnek és észnek az eszközeit, hanem valamilyen formában mintegy be is teljesíti azt, amit a szisztematikus, a rendszerező teológia, a fundamentális teológia szintjén tenni próbálunk. A spirituális teológia azokat az eszközöket próbálja feltárni, amelyek meghatározzák az istenhívő keresztény embernek az életét, a hitgyakorlatát, és végső soron az Istenhez fűződő személyes kapcsolatát is. Igazán nem is lenne értelme hittudománnyal foglalkozni, ha ezt a lépést nem tudatosan tennénk meg, vagyis meg kell érkeznie minden ilyen munkának az Istenhez, a Jézus Krisztushoz fűződő személyes kapcsolatunk szintjére. Hogyha ez nem történik meg, valóban megkérdőjelezhető az értelme ennek a törekvésünknek.
A tanár úrnak szívügye a logoterápia…
Nem említettem az elején, de egy harmadik tudományterülettel is foglalkozom immár húsz esztendeje, ami a Viktor E. Frankl nevével fémjelzett logoterápia és egzisztenciaanalízis. Ez nem annyira a hittudományhoz, hanem inkább az antropológia területéhez kapcsolódik, ugyanakkor egy módszerspecifikus képzés kötődik ehhez az irányzathoz a pszichoterápia területén. Viktor Frankl elképzelése az emberről nagyon rezonál mindazzal, ami a teológus számára is fontos, hiszen úgy tekint az emberre, mint akinek az életében a legfontosabb törekvés az, hogy értelmét szeretné látni annak, hogy él: lehetőleg az élete minden pillanatát úgy szeretné kitölteni és betölteni, beteljesíteni, hogy azt érezze, az egy értelmes élet, hogy érdemes élnie.
Amennyiben a logoterápia és egzisztenciaanalízis az antropológia szintjén ennyire teljesen gondolja el az embert mint az élet értelmére és annak beteljesítésére törekvő létezőt itt a Földön, akkor a hittudomány egy lépéssel még tovább megy, és azzal a dimenzióval foglalkozik, amit egyébként Viktor Frankl is nagyon komolyan vett tárgyként, de nem álláspontként: ez a dimenzió nem más, mint a transzcendens valóságba, annak létezésébe, Isten létezésébe vetett hit, és annak minden megmutatkozása és megnyilatkozása.
A hittudomány számára egy döntő szempont, hogy Isten ajándéka az élet, ugyanakkor az élet igazi értelme egyedül benne, a vele való kapcsolatban teljesedik be. A hívő keresztény mindig úgy tekint az életére itt a Földön, hogy küldetése van, törekszik ezáltal beteljesíteni az élet értelmét, vagyis azáltal, hogy a küldetését teljesíti, de ugyanakkor szeretne megérkezni, és tudja, hogy ez a megérkezés Isten nagy ajándéka lesz az ő számára, úgy, ahogy az élet maga is nagy ajándék. A helytállás itt a Földön nagyon fontos. A logoterápia területén is abban segítjük, abban támogatjuk az élet értelmét kereső embert, hogy a legkonkrétabb élethelyzetekben is megtalálja mindig a legértelmesebb lehetőséget, amelynek a beteljesítése érdekében kész mindent megmozgatni, minden erőforrást magában felszínre hozni.
Említette, hogy a helyi egyházban kell konkrétan cselekedni és ott kell működni. Ferenc pápa és a püspökök nemrég nyitották meg a püspöki szinódus egyházmegyei szakaszát, ami pontosan arról szól, hogy a helyi közösségeket szólítják meg és azt kérdezik tőlük, hogyan látják az egyház helyzetét. Ez viszonylag szokatlan forma: milyen lehetőséget lát ebben?
Rendkívüli Ferenc pápának ez a felhívása, hogy ennyire komolyan gondolja – megszoktuk egyébként ezt tőle –, hogy a plébániai közösségek szintjén hihetetlenül fontos a hívő, keresztény katolikusoknak a hangja, a véleménye, az, ahogyan ők látják az egyházukat, ahogyan benne vannak az egyház életében. Úgy gondolom, hogy a főegyházmegye területén, plébániai közösségeiben nagyon nagy lehetőség ez, de ugyanakkor kihívás is. Kovács Gergely érsek a főegyházmegyei ünnepélyes megnyitó alkalmával homíliájában nagyon világosan kifejezte azt, hogy valóban kivétel nélkül mindenkit szeretnének meghallgatni, fontos az, hogy eljusson nemcsak azoknak a hangja, akik a belső körhöz tartoznak egy plébániai közösségben, hanem azoké is, akik valamilyen oknál fogva eltávolodtak, vagy talán még soha nem is kerültek közel a plébániai közösség életéhez.
A plébániai közösségeket újra és újra hangsúlyozom, hiszen a katolikus egyház így van rendezve egyházjogi szempontból is, hogy eltekintve a személyi plébániák fennállásától, illetve lehetőségétől, a területileg rendezett plébániai közösségekben történik az, amit egyházi gyakorlatnak, keresztény életnek nevezünk. A szinodalitás, a szinodális út pedig pontosan azt fejezi ki, hogy mindenki hangja, véleménye fontos, még akkor is, hogyha az egyházon belüli mozgások, illetve véleménynyilvánítások nem abban a formában bírnak nagy súllyal, mint ahogy egy demokratikusan szervezett közösség keretei között, ahol mindent megszavaznak és a többség szavazata a döntő. Abból indulhatunk ki, hogy a főpásztorok – végső soron mindig ők hozzák meg a döntéseket, szinodális úton is – nagyon komolyan veszik ezeket a hangokat és mérlegelnek akkor, amikor a helyi egyház gyakorlatára vonatkozólag a jövőbe mutató kezdeményezéseket, újításokat, átszervezéseket javasolnak. Persze nagy szerepük van a plébániai közösségek vezetőinek, a mindenkori plébánosoknak, akik híd szerepet töltenek be a főegyházmegye vezetése és a plébánia tagjai között, úgy, ahogy a főpásztor is része a világegyháznak, tehát ő is híd szerepet tölt be a világegyház, a különböző helyi egyházak és a plébániai közösségek között. Amit most szinodális útnak nevezünk, az egy hihetetlenül időszerű és aktuális megmutatkozása a katolikus egyháznak.
Hol látja a teológia, illetve az egyház helyét 25 év múlva, valamint 440 év múlva?
Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a kolozsvári Római Katolikus Teológia Kar helyét hol látom, akkor erre azt tudom mondani, hogy jelenleg két helyszínen működik a teológia kar: Kolozsváron a Didaktikai Teológia Intézet, Gyulafehérváron a Pasztorális Teológia Intézet. Szinte biztos vagyok benne, hogy 25 év múlva egy helyszínen lesz a teológia kar. Ez elengedhetetlen. Az, hogy hol lesz ez a helyszín, ezt nem tudhatom. Nem az én hatásköröm ezt eldönteni.
Nagyon nagy kihívás a jelenben annak a kérdésnek az eldöntése, hogy hol van az a helyszín Erdélyben, ahol mind a papságra készülő teológushallgatók, mind a világi krisztushívők, akik hittudománnyal foglalkoznak, egy közös kampuszban készülhetnek a hivatásukra. Mert mind a papságra készülők, mind a világi krisztushívők hivatásszerűen szeretnék kamatoztatni mindazt, amit a teológia kar keretei között elsajátítanak, azokat a kompetenciákat, amelyekre itt szert tesznek.
Reményeim szerint a teológia kar 25 év múlva is fent fog állni, és reményeim szerint akkor is az ország legelső, vagy legalábbis az egyik legjobb egyetemének, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemnek a keretei között fog működni. Azt is remélem, hogy akkor már (rég) egyházi fakultásként fogunk működni, tehát világegyházi vonatkozásban is elismert fokozatokat tudunk majd a végzettjeinknek nyújtani. De hogy ez a helyszín hol lesz, ezt még nem tudom, úgy gondolom, hogy a közeljövőben, valamikor a következő években fogjuk megtudni.
A 440 évre vonatkozó kérdésre el kell hallgatni… Ha 440 évvel ezelőtt feltették volna az induló jezsuitáknak azt a kérdést, hogy négy évszázad múlva hol fog tartani a jezsuita akadémia, akkor bizonyára mosolyogtak volna, úgy, ahogy most én is.
Amikor a 440 év múlva vajon mi lesz kérdés feltevődik, akkor kikerülhetetlenül az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon hogy fog kinézni ez a bolygó 440 év múlva. Mert ettől fog függni az is, hogy 440 év múlva lesz-e teológia kar itt Kolozsváron, vagy máshol Erdélyben, vagy egyáltalán Európában. Ettől függ, hogy egyáltalán Európában a katolikus egyháznak a jelenléte milyen lesz, ha egyáltalán lesz: az Úr Jézus annyit ígért meg, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, de hogy ez az egész Földön történő jelenlétet fog majd kifejezni, vagy egyes régiókban a kereszténység már nem lesz, azt nem tudjuk…
A 440 évet én elengedhetetlenül azzal a kihívással kapcsolom össze, hogy ha így folytatjuk és a Földnek mint bolygónak, magának az anyaföldnek az értékelése nem kerül ismét előtérbe, akkor 440 év múlva – anélkül, hogy nagyon sötéten látnám a jövőt – feltehetően nem lesz élhető ez a bolygó. Abban reménykedem, és elsősorban az istenhívő keresztényektől, ilyen értelemben pedig magamtól is azt várom el, hogy elöl járjunk ebben a fajta felelősségvállalásban. A bolygónk jövője a mi kezünkben van. Még, rövid ideig! Rövid idő múlva már nem lesz a mi kezünkben: akkor már csak elszenvedői lehetünk mindannak, ami ezután következni fog. Bátorítok mindenkit, hogy külön-külön, de közösen is gondoljuk át a döntéseinket, az életformánkat, hogy az tényleg Föld- és bolygószeretőbb legyen, mint amilyen most, ezekben a napokban.
Az írás megjelent két részletben a Vasárnap 48., illetve 49. lapszámában.
