„ötkor kelsz, zötyögsz villamoson…
s a fáradtságtól a könnyed kicsordul.”
Jobban nem is lehetne leírni a ma reggelemet… A fentiekből minden talál, kivéve a villamost.
Így kezdődött az advent első vasárnapja. De hogy őszinte legyek, egy ideje nem nagyon tűnik fel, hogy hányadikát írunk, milyen nap van… egyéb cifraságokról nem is beszélve. Néha önmagában bedarál a fáradtság. Ezeket a napokat „kétkávés” napoknak nevezem. A kávé jelzi, hogy azért csak van valami, ami segít felébredni… a mennyiség pedig meghatározza az állapotom pontos koordinátáit.
Szóval advent első vasárnapján eszembe jutott, hogy nincs adventi koszorúm. Gondoltam, kreatív vagyok, gyorsan fel a padlásra, le a pincébe, s a meglévő díszekből pár perc alatt ott tündököl valami szépség, négy gyertyával. Elképedve kellett tudomást vegyek róla, hogy nemhogy négy gyertya, de egyetlenegy sem kerül, mert a tavalyi lomtalanítás során kidobtam az összes gyertyát, ha már: „csonkig égtek”… Vasárnap elrohanni pont négy gyertyáért elég feltűnő lenne… a boltos néni sajnálkozva venné tudomásul: na szegény, ennek sem volt ideje még megcsinálni…
Szóval idén sem lesz adventi gyertyás dísz (a koszorút amúgy sem szoktam előnyben részesíteni), ha lesz is, egy hét késéssel. (Hátha kapok a Pepcóban gyertyákat… fehéret már tuti nem, de bár rózsaszínt.)
Végül is – nyugtatom magam – nem vagyok egyébként sem híve a tradícióknak, a mások utánzásának, a haldokló és élő hagyományok éltetésének… de a Facebookon már valóságosan lángolnak az első vasárnapi gyertyák, s valahogy ez bennem is kezdte a „jó anya” gépezetet mozgatni… Pont az én gyermekem ne lássa, hogy adventben ez egy fontos momentum?
S ha már a külsőség nem lesz idén tökéletes, bár a belsőre, gondoltam szánok kis időt… (Kötekedők – akiknek nyilván volt idejük adventi koszorúra – most azt mondanák, hogy az adventi koszorú igazából segít a ráhangolódásra stb…. Válaszom egyszerű: persze, de ez most nem változtat a helyzeten.)
Mostanában egyre ritkábban hallgatok világi zenét, de pár napja a fülemben zúg a Neked írom a dalt c. ének…
Leülök a zongora mellé (megszólaltatni nem lehet most, mert alszik a kicsi, aki ötkor kelt…), de olvasgatom a dal sorait…
A pandémia elején is énekelték többféle feldolgozásban ezt, ami egy más megvilágításban tárta elém a szöveget… De jééé… most valami egyéb történik…
…Adj egy percet nekem az életedbőőőőől…
Megszólalt a szívemben az a bizonyos ismerős hang. Jézus az: „Vártam rá, hogy elmondjam, hogy elénekeljem, hogy tudd, hogy érezd, hogy elhidd nekem… neked szól a gitár, neked zörög a dob, neked gyúlnak a fények és csak neked írom a dalt, neked énekelek…”
Szinte hangosan visszakérdezek: Ez most komoly? Tényleg, Uram? Egy ilyen dalon keresztül mutatod meg nekem ma, hogy mi az igazi helyzet advent első vasárnapján?
De csak olvasom tovább:
„Most ülj le szépen és tedd öledbe kezed, és hunyd le a szemed és csendben figyelj rám…
Adj egy percet nekem az életedből…”
Na itt már érzem, ahogy Isten a teljes szeretetével átölel, és letaszít rólam minden külsőséget… és kezd halványodni mindaz, ami ezelőtt pár perccel felhajtott a padlásra…
Kezdek gondolkodni a következőkön:
„Lány! És most te jössz a sorban, kinek tudnia kell, hogy rád is vár még egy dal… Ó, de nem ez a dal, egy sokkal szebb…”
Szóval nem ennyi az életem… taposómalom ignorálva. Van több, van jobb… de fontos az is, ami most van.
Csődöt mondott az adventi küszködésem, mert egy élő Istenhez tartozom, aki eleget ad annak, aki kívánja és vágyik rá. És jön, kitalál mindent, hogy a közelembe kerülhessen, és megpendít, ha kell egy dúr akkordot is, csak hogy el tudjon kezdődni bennem a dal…
És párbeszédben állok az egek Urával, a kis szobámban, a hangtalan zongora mellett, úgy, mint, akinek csak arra van szüksége, hogy megérintsék…
Hangosan felzúg a szívemben egy gondolat: Hát ilyen magasságokba és mélységekbe vezetsz, Uram… csakhogy egy percet adjak az életemből?
Kapcsolatra vágyik, velem… Engem akar hallani, nekem akarja mondani.
… És neked!
Adj egy percet neki az életedből!
Virág Ágota
