Pontos és megbízható, nagyon szereti a rendet – szinte „mániákusan”, de ezt már ő állítja magáról. Jellemzés helyett azonban inkább egy beszélgetést kínálok a kedves olvasók figyelmébe, amelyből azt az embert ismerhetik meg közelebbről, akinek nagyban köszönhető, hogy megannyi jó olvasmányt lapozhatnak a Verbum kiadó kínálatából: Ambrus-Pál Arnoldot kérdeztem.
Mit fedezel fel a jó Istenből, ha így, felnőttfejjel visszanézel a pici gyermekkorodra, majd a növekedés éveire? Hogyan, kik által volt Ő veled?
Minden élet Isten különös kegyelméből egy csoda, de azt mondják az orvosok, hogy ha valaki alig hét hónaposan születik, az annál inkább, mivel vagy megmarad, vagy nem, de az biztos. Így én is koraszülöttként siettem erre a világra, mintegy a jó Isten nászajándékaként szüleim számára. Ezzel együtt jár persze, hogy rengeteg gondot okoztam már csecsemőkoromban szüleimnek, már a névválasztásánál is, mivel kislányt vártak, és erre, ahogy a székelységben mondják, „gyermek” született, akit a nővérek – ahogy később megtudtam – Arnoldnak neveztek el, gondolom így utólag, azért, mert két napra rá van az Arnoldok napja. Szóval a névadáson túl a koraszülöttséghez adatik a gyenge immunrendszer, a „mindent elkapás” csodás képessége, így valószínűleg fiatal felnőttkoromig minden is eljárt rajtam. Azt is mondják ugyanakkor a tudósok, hogy ha valaki a terhességi ciklus ezen szakaszában jön a világra, vagy „nagyokos” lesz, vagy nem viszi a kognitív képességek terén valami sokra. Ennek a kérdésnek a rám applikálását én nem tudom és nem is akarom eldönteni, de aki ismer, az tudja, hogy az előbbire törekszem. Az, hogy mennyire fedezhetjük fel ezekben a jó Isten ténykedését, a környezetemre bízom, de én különös módon is csak neki tudom be: „minden kegyelem”. Gyermekkorom most így visszanézve tökéletes volt egy falusi, székely kisfiú számára: szüleim mindent megtettek és azóta is megtesznek, hogy testi-lelki-szellemi jó(l)létemet biztosítsák; voltak cimboráim, akikkel a gyermeki fantázia minden aspektusát kihasználva játszhattunk és készülhettünk a nagybetűsre… Szerető környezetben növekedtem, „nevelgetve” kishúgomat, bosszantva szüleimet, nagyszüleimet, a szomszédokat gyermeki csínyekkel, és titkon valahol mindig ministrálni készültem, amit sikerre is vittem ötödikes koromban. Attól elkezdve magával ragadott a liturgikus cselekmények misztériumjellege, vonzott, megrémített és csodálatra késztetett, amelynek következtében meghoztam életem első legnagyobb döntését: elhatároztam, hogy pap leszek. Ez a gondolat napról napra nőtt bennem, persze ehhez én is hozzájárultam: jártunk minden nap ministrálni, vállaltunk feladatokat, elkezdtem felolvasni, és otthon, ha volt egy kis időm, akár a napi rám tartozó feladat ellenében a könyvek, a hittudomány világát választottam. A jó Isten milyenségét, a róla alkotott képet, saját istenképzetem első nyomvonalait nagymamám, Erzsi mama csendes „szentsége”, gondos és megértő attitűdje, illetve hitünk személyes gyakorlása rakta le. Azóta is ő a legfőbb példaképem, arra, hogy milyen egy hitét megélő, családját és közösségét csendben szolgáló és mindig minden körülmények között szeretetteljes „köztünk járó szent”. Erre jó példám van, ugyanis egyszer sikerült kihoznom igazán a sodrából, amit egy kiadós pofon is követett, amelyet szegény szerintem még mind a mai napig bán.
Elhatároztad, hogy pap leszel, és most friss házas vagy, nem mellékesen: teológus… Miért „kanyarodtál” inkább erre?
Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább (ki)forrott bennem a vágy a papság iránt, olyannyira, hogy a középiskolát csak azért kezdtem vallás osztályban, hogy tökéletesítsem a hitről, Istenről, az egyházról szóló tanulmányaimat, és készüljek a nagy döntés megerősítéseként érettségi után szemináriumba. Persze erre az életállapotra kiváló lelkipásztoraim is bátorítottak, implicit vagy explicit, közvetett és közvetlen módon támogatták az elhatározásomat. Volt, aki első látásra mintha elrettentett volna, mégis az ő papi habitusa, acélos kitartása és nyakas határozottsága előrelendítette körvonalazódó papi pályámat. Aztán rendelt az Úristen lágyszívű, galamblelkű pásztort is felém, aki egyszerűségében és közvetlenségével hatott rám, és akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, de ő volt az, aki az ördög ügyvédjeként folyamatosan felmutatta az érem másik oldalát, a számomra oly vonzó papi reverenda és habitus fonákjait is. Szolgálata alatt egyre inkább beálltam a papi élet startvonalára. Hagyta, hogy kibontakozzam: vezethettem a plébániai csoportokat, hittanórát tarthattam, bérmálkozási felkészítőt, és főministrásként, immár öreg motorosként irányítottam az Úr kézdikővári bárkájának életét. Azért is mondom el mindezt, mert életem első és legnagyobb döntése erre az időszakra tehető, ugyanis Mária neve napjának búcsúsünnepén rám talált az a bizonyos szerelem első látásra, tehát akkor találkoztam azzal a hölggyel, akit (így utólag nézve) biztosan a társamnak, feleségemnek szánt a jó Isten, az a másik, akivel én teljes leszek és kiteljesedek. A sors iróniája, hogy én a plébánosommal a búcsúra érkeztem, és mint jövőbeli kispap, egyházközségem „Zakk-atyája” szolgáltam a szentmisén, ahol a kántor úr lányával, még titkon a lelkünk mélyén, de elkezdődött és véglegesen megváltozott valami… Sokáig titkoltam érzéseimet még magam előtt is, de a nagykorúsításra készülve és a líceumi órák között csak egymásba botlottunk. Meg is lett a következménye, mivelhogy a nagykorúsító meghozta a rózsaszín-fátyolos átmeneti, de annál veszélyesebb állapotot, szerelmes lettem, és ez kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódásokkal a mai napig nem változott, csak erősödött és házasság lett belőle, éppen az idén Mária neve napján az első találkozástól számítva a hetedik évre. Döntésem sohasem bántam meg, bár kezdetben nem sokan bátorítottak – amúgy a papságra sem –, de hát tudjuk, hogy van a prófétával és a hazával. Az volt a helyzet, hogy szűk és tágabb közösségemmel elhitettem, hogy én pap kell legyek, akik aztán elhitették velem, hogy csak az lehetek, és amikor nem a mellett döntöttem, akkor sokakban törést okoztam. Istent akartam mindig is szolgálni, úgy látszik, egyedül ő nem hitte rólam, de mit is tehetnénk… Isten a meglepetések, a lehetetlen helyzetek Istene, aki mindig nagyobb és több, mint amit valaha elgondolunk és elképzelünk róla. Aztán a középiskolai évek végén sikeres érettségit tettem, és felvételiztem a BBTE Római Katolikus Teológia Karára, mivel sohasem volt kétséges bennem, hogy Jézus egyik kijelentésével élve, „Atyám dolgaiban van a helyem”. Más értelmes alternatíva, amely annyira közel állna hozzám és hivatásomhoz, mint a hittudomány tanulmányozása és persze megélése számomra, nem létezik. Ilyenként pedig, hogy könnyebben el tudjak helyezkedni az életben, kihasználva a kar és az Erdélyi Római Katolikus Státus magánösztöndíj-programját, felvettem a Bölcsészettudományi Karon a magyar nyelv és irodalom szakot is, a hozzájuk járó pedagógia modulokkal egyetemben.
Nagy barátságban vagy hát a könyvekkel… A verbumos munkádba hogyan illeszkednek a tanulmányaid, vagy inkább a tanulmányaidhoz ez a munka? Hogyan tudsz mindenben helytállni?
A könyvek szeretetét, az olvasást, művelődést a jó Isten ajándékaként kaptam, mélyen lényembe és személyiségembe kódolva. Mindig is az „ora et labora” elv alapján szerettem volna élni, azzal a habitussal, amelyet szüleimtől és nagyszüleimtől láttam, illetve megtalálni ezek között a megfelelő egyensúlyt. A bencések ismert jelmondatát én mindig kiegészítettem egy harmadikkal is: „et lege”, vagyis a tanulás művészetének elsajátításával és az értő-értelmező szellemi gyarapodással. Valahogy belső indíttatást érzek „óriások vállára állva” fürkészni, elemezni és értelmez(get)ni a teremtett világ jelenségeit.
A verbumos éveim egy szerencsés információ és megkeresés alapján kezdődtek, amikor elvégezve az alapképzést, munkába szerettem volna állni a magiszteri képzés végzése mellett. Ahogy utaltam rá, sikeres volt az a bizonyos messenger-üzenet és az azt követő ebéd keretében megszervezett első találkozás. Akkor még kerestük a helyem, hogy mi is állna hozzám közelebb: így kezdetben voltam „tiszta fej”, adminisztrációs és terjesztői munkatárs, olyan „R1-es munkatárs-féle” – „eredj ide, eredj oda”, de a hónapok teltével egyre inkább kikristályosodott, hogy van bennem kereskedői véna, tudom menedzselni az ügyeket, és jól bírom a cipekedést… Mára már az iroda adminisztrációs ügyeit, a terjesztést, forgalmazást, beszerzést, könyvkiadást és mindennapos dolgokat koordinálom, ahogy egyik kliensünk nevezett, valamiféle „boltvezetőként”.
Ehhez a munkához nem lehet diplomát szerezni és nem is kell, ugyanis az az igazság, hogy ezt nem lehet sehol tanulni, annál inkább eltanulni, kijárva a sok sikertelen próba iskoláját. A munkában szerzett problémamegoldó képességeim, a szociális érzékem, a csapat-munkaközösségben való helytállásom mindenképpen hatással voltak és kölcsönhatásba léptek tanulmányaimmal, mivel mint minden fiatal felnőtt, én is meg szerettem volna váltani a világot forradalmi ötleteimmel, többszörösen intenzív munkavégzésemmel. Mára már azt hiszem, helyére kerültek a dolgok, most is hivatásként élem meg és kihívásként a mindennapi külső szemmel unalmasnak tűnő feladataimat, de én szeretem, és azt hiszem, hogy ehhez nagyon jól idomul picit kényszeres, néha mániásnak látszó személyiségem.
A tanulást természetesen folytatom és fokozatosan tökéletesítem, beiratkoztam tavaly ősszel az Ökumené Doktori Iskolába, ahol Nóda Mózes tanár úr vezetése mellett doktori kutatásba kezdtem és az Oltáregyesület egyházmegye és liturgikatörténeti jelentőségét vizsgálom az Erdélyi Egyházmegyében megalakulásuktól megszűnésükig. Ezek mellett pedig mint ösztöndíjas doktorandusz segítem Mózes tanár úr munkáját, vezetve egyes tantárgyainak szemináriumait. Szóval van mivel foglalkozni, de vallom, hogy a munkát, a tanulást embernek találták ki, és sohasem lehet egy teljességre törekvő hívő keresztény embernek a jó Isten segítségével nem helytállani.
Milyen olvasnivalót ajánlanál a közelgő téli estékre a kiadó kínálatából, és mit üzensz „odabentről” az olvasóknak, megrendelőknek?
Harmadik éve elmúlt, hogy kiadónknál dolgozom, rengeteg szép és értékes könyv került már a kezembe, vagy ment át terjesztőként a kezem alatt. Igyekszem mindig naprakészen tartani kiadónk kiadványait és elérhetővé tenni a legszélesebb közönség számára, ugyanakkor lesem az új magyarországi kiadványokat is, hogy tudjam promoválni és közvetítésünkkel eljuttatni olvasóink, megrendelőink felé. Bár meg kell vallanom, hogy nem feltétlen a „jó” könyvek terjesztése a fő célom, hanem magának az olvasásnak a megszerettetése, ami nehezebb feladat, bármilyen könyv beszerzésénél. Egy ilyen interjú mindig lehet a reklám helye is, amellyel most én is élni fogok, és ajánlom minden kiadványunkat olvasóközönségünknek, hiszen a könyvet, az újságot, egyáltalán a sajtót legalább két alapvető résztvevő alkotja meg: az író, a kiadóval egyetemben, és az olvasó, akik párbeszédéből megszületik az, amit értékes olvasnivalónak nevezhetünk.
Természetesen vannak nekem is kedvenc könyveim, de meg kell valljam, hogy három év bölcsészkaros lét után még mindig picit ódzkodom az olvasástól, még mindig nem tudok csak úgy ad hoc olvasni valamit, ezért most még inkább a doktori kutatásomhoz szükséges irodalomjegyzéket tanulmányozom. Persze minden héten végiglapozom a rendszeresen megjelenő kiadványainkat és minden újdonságot is.
Az olvasóknak és elsősorban rendszeres olvasóinknak üzenem, köszönöm, hogy vannak, mert ezáltal van és lehet munkám nekem, illetve munkatársaimnak, kitartásukért áldja meg Önöket a jó Isten! Amíg Önök vannak, addig a jó Isten ezen műve, az erdélyi katolikus sajtó megmarad és tökéletesedik.
(Az interjú – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. november 7-ei és 14-ei számában jelent meg.)
