A járvány szembesítette a társadalmunkat egy komoly problémával: miközben egyre többen hangos kritikával illetik az orvosokat, az egészségügyi rendszert, a politikumot, aközben éppen a kritikus gondolkodás hiánya vezetett oda, hogy a terjedő álhírek és összeesküvés-elméletek kritika nélküli átvétele és belsővé tétele lerombolta az intézményrendszerbe és az egymásba vetett bizalmat. A helyesen értelmezett kritikai szemlélet hiánya hangos, fröcsögő és romboló bírálattá torzult, ami sok esetben hazugságokra, megtévesztésekre és valótlanságokra épül. Pedig éppen a valóságból kiinduló kritikai szemlélet a fejlődés motorja.
A probléma gyökere talán abból eredeztethető, hogy alapvetően félünk a kritikától. Egyéni és intézményi szinten is gyakori a kritikával szembeni elutasító magatartás, mert valamiféle fenyegetésként, egy fennálló „rend” megbontójaként tekintünk rá. Mert felkarcolhatja a rutinjaink, a megszokott életvitelünk kicsinosított, felkozmetikázott felszínét, amivel a tökéletesség illúzióját próbáljuk elhitetni magunkkal és másokkal. A valódi kritika a púder alatti egyenetlenségekre, repedésekre tekint, és azok korrigálásán, javításán fáradozik.
A kritika viszi előre az emberiséget. A szív és az ész bajnokai, a nagy vallási vezetők, illetve a nagy gondolkodók, a tudósok is a korábbi világ tökéletlenségeiből indultak ki, miközben új megközelítésükkel, újításukkal előrevitték a világot. Maga Jézus Krisztus is egy meglévő rendszer hiányosságaira, felszínességére mutatott rá, amikor a törvény betűjével és a farizeusi magatartással szemben az emberre és a szeretetparancsra helyezte a figyelem fókuszát, ami által az ember-ember, illetve az ember-Isten kapcsolat is új megvilágításba került. A nagy gondolkodók újító szellemisége pedig segít egyre jobban megérteni a világunkat és segít egyre jobban eligazodnunk benne.
Nem a rombolás, hanem az építés a célja tehát a kritikai szemléletnek, ami őszintévé és gyümölcsözővé teheti az emberi kapcsolatokat és virágzóvá az intézményeinket. A testvéri, felebaráti szeretetben áztatott kritika célja sohasem lehet a bántás, a kigúnyolás, a másik semmibevétele, hanem éppen a támogatás, a kölcsönös segítés, a fejlődés motiválja. Az őszinte kritika a valódi tisztelet és megbecsülés jele, miközben a képmutatás, a kétszínűség, ami nyájas alázatként (valójában viszont behódolásról van szó), kritika nélküli jámborságként álcázza magát, valójában tiszteletlen és hazug.
A kritikai szemlélet a világ, és benne az ember jobb megértésére törekszik, a valóságban gyökerezik és abban próbálja kifejteni hatását, és mivel az igazságot keresi, ha kellő érzékenységgel figyel, felismeri a világban és az emberben tükröződő Igazságot, Istent magát. A szeretetből fakadó kritika elsőre úgy tűnhet, hogy karcol, hogy megsebez, de valójában gyógyít. A valóságból kiinduló, őszinte és szeretettel átjárt kritikai szemlélet önmagunknál kezdődik!
Megjelent a Vasárnap 2021/46-os számában.
