Jelenünk szerves része az erőszak, minden formájában és minden szinten. Találkozunk vele családokban, iskolában, munkahelyen és nyilvános helyeken. És bár különböző módon nevezzük meg annak függvényében, hogy hol és milyen formában történik (fizikai, szexuális, érzelmi), rengeteg közvetlenül és közvetetten érintett áldozata van. Áldozatai között vannak nők, gyerekek és férfiak egyaránt. Áldozatok a családok, a közösségek és maga a társadalom is, hiszen az erőszak jelenlétével és fenntartásával egy olyan világban kényszerülünk mindannyian élni, ahol nincs biztonság, ahol nincs esély a személyes növekedésre, a kapcsolatok fejlődésére, ahol a reménytelenség uralkodik.
Ma azonban nem az áldozatokról és elkövetőkről szeretnék írni, hanem a világról, azokról, akik tanúi és szemlélői az erőszaknak. Kik a tanúk? A tanú az a személy, aki tudja és látja, hogy mi történik körülötte. Aki tesz valamit, hogy a helyzeten változtasson, vagy nem tesz semmit. Attól függetlenül, hogyan dönt, ő mindig tanú marad. Tanúként egyénileg dönti el személyisége, értékrendje és neveltetése függvényében, hogy hogyan fog eljárni.
Ki lehet tanú? Bárki. És a tanúk mindig sokan vannak, még akkor is, ha úgy tűnik, nincsenek. Ott lehet a család, aki látja, hogy nincs minden rendben, a szomszéd, akihez behallatszik az ütlegelés és a kiabálás, a tanító néni, aki hallja a sok cikizést és látja, ki az, aki mindig egyedül kószál a szünetekben, a közösség, ahonnan valaki mindig kilóg stb. Gyerekként a mindenható, erős felnőttektől várjuk, hogy megvédjenek, de mi történik, amikor felnövünk? Kinek a felelőssége megvédeni bennünket? Kinek a felelőssége kiállni az erőszak ellen? Talán az egyik legfontosabb kérdés: ki és hogyan segíthet?
Az elmúlt pár hónapban személyesen tanúja voltam, ahogy ismeretlen emberek (főleg szóban, de nemcsak) erőszakosan viselkednek nyilvánosan helyeken. Láttam olyan eseteket, amikor az áldozat meg tudta védeni magát és olyat is, amikor nem. A legtöbb nem tudta megvédeni magát, legyen szó akár szóbeli bántalmazásról, akár fizikairól, hiszen az erőszak dinamikáját követve a legtöbb esetben az elkövető a gyengébbet szúrta ki. Mindegyik esetben azonban volt egy bárki számára könnyen felismerhető közös elem: a környezet viselkedése. Bárhol történtek ezek az esetek, mindenki lefagyott arccal, képzeletbeli füldugóval a fülében ült vagy sétált el a történések mellett. Olyan volt, mintha a környezetet elvarázsolták volna, mintha az erőszak megnyilvánulása egy párhuzamos időben és párhuzamos helyen történne, mintha az ott lévőkhöz semmi köze nem lenne.
Segítőként egyaránt dolgozhatunk és dolgozunk áldozatokkal és elkövetőkkel. Az áldozatoknak segítünk abban, hogy feldolgozzák a traumát, hogy megerősödve és új készségeket elsajátítva folytassák az életüket, az elkövetőknek a belátásban, a jóvátételben és a változásban segíthetünk, de mit tehetünk a tanúkkal? Mi az ő feladatuk? Nekik milyen készségeket kell magukban kifejleszteni? Kinek a feladata a tanúkkal dolgozni? Tanító, pszichológus, rendőr, lelkész?
Társadalomként, közösségként, egyénként mit tehetünk a tanúkért, önmagamban hogyan alakíthatom ezt a szerepet, és mi lehet a feladatom? Lehet az, hogy közbelépjek, segítséget hívjak, bátorítsak, csillapítsak, mellé álljak. Vagy egy mozdulattal, szemvillanással jelezzem: itt vagyok, értem, amiben vagy. Mert a része vagyok. Mert az erőszak sodrásában nemcsak áldozatok és elkövetők, hanem tanúk is vannak.
Mert közép és hosszú távon felelősséget és szerepet vállaló tanúk hiányában a barátaink, a családunk, közösségünk és társadalmunk, olyan hellyé válik, ahol a követendő értékrend a megalázás, a lekicsinylés, az egymáson felülkerekedés harca, ahol a zaklatás már az óvodában elkezdődik és életünk végéig végi kísér. Olyan hellyé válik, ahol alacsony önértékelésű és folyamatos félelemben élő emberek élnek, legyenek ők áldozattok és/vagy elkövetők. Mert senki sem születik áldozatnak vagy elkövetőnek, de mindenki azzá válhat.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap október 31-ei számának életmód rovatában.
