Elveszíteni valakit, aki nagyon közeli, magában véve is megrázó. Ha az illető időnap előtt, fiatalon, váratlanul távozik, sokk. Hittanosként azt hittem, a friss hitélmény és a fiatalság hevében, hogy hívő ember nincs miért sírjon, hiszen tudja, mélyen hiszi, hogy aki meghal, Istenhez kerül, ez pedig öröm, nem gyász. A hetyke hit korszakát aztán kinőttem, az érzelmek nem ésszel irányítható útját jobban megismerve sokkal árnyaltabb, empatikusabb, valóságközelibb lett a felfogásom. De az igazi próbatétel a szüleim elvesztése volt. Elsőként édesanyám igencsak hirtelen halála bénító érzéssel töltött el, reakcióm a jéggé dermedés. Hiába dolgoztam akkor is egyházi közegben, a gyász megélésére nem láttam receptet, példát sem, mindenki magánügyként, legbensőbb családi ügyként tekintett rá. Lelki alkatomnak a bezárkózás, szemérmesség, az érzések titkolása, a kifelé mindig jó arcot mutatás igencsak megfelelt, mások meg se próbálták, valószínűleg eszközök és szaktudás híján, no meg a gyászolóval szembeni rosszul értelmezett szemérmességből, a gyanúsan mély csend falát áttörni. Gyászom így állandósult, a meghalt alakja megnövekedett, saját életem fölé nőtt. Mindenféle lelkiismeret-furdalás előjött: tehettem volna többet, hogy életben maradjon, el kellett volna mondani, meg kellett volna tenni dolgokat. Azon kaptam magam, szinte éltetni szeretném, tovább, vezekelve, a magam élete rovására. Mindez a megrekedt gyász és elengedés miatt.
Fotók: Bodó Márta 
El sem mondom, mennyi időbe telt, amíg a gyász nyomán a fájdalmat úgy engedtem meg magamnak, hogy közben semmit nem próbáltam jobban, jóvá tenni! Amíg el tudott telni egy nap, majd több, aztán egy hét is, hogy nem a múlt, hanem a jelen foglalkoztatott jobban, hogy nem akartam se megmutatni, se bebizonyítani, csak hálával gondolni arra, ami szép, egyedi, vidám volt.
