Bő negyedszázados papságát több szolgálati helyen élte meg, a tömbtől a szórványig és vissza. Minden helyen azonban olyan emberként ismerik, aki vállalja, amit gondol, s amit gondol, azt ki is mondja. Tehát: ember. Olyan, aki keres, figyel, értelmez, cselekszik, időnként téved, újrakezd, remél és küzd − mint mindannyian. Vagy legalábbis sokan. A jubiláns Drócsa László nyárádszeredai plébános válaszolt a Vasárnap kérdéseire.
Huszonöt éve lettél pappá. Olyan emberként ismerlek, akinek az „antennái” mindig nyitva vannak, élesek, aki megéli és hordozza a megélt valóság lenyomatát a lelkében. A jó Istennel való kapcsolatod mellett kik segítettek utadon? S miért ez az utat választottad?
Igen, 25. Ami nálam 50 is. Ebben az évben ötvenéves is lettem. Igazából az elmúlt két karácsony közötti időszakban döbbentem én is rá a „gyötrő valóságra!” Hamar eltelt, sok szép emléket őrzök a lelkemben.
Ami az antennákat illeti, hát tudod… az ember nagyon sok dolgot otthonról hoz magával. Mindig kíváncsi voltam, mindig érdekelt a körülöttem lévő világ, az események és történések. Ezek mozgatórugói, erői azok, amelyek segítenek megérteni, elfogadni, megszeretni vagy elutasítani, vele azonosulni vagy rugdalózni, vele vagy ellene.
Igyekszem az életet nemcsak élni, hanem megélni is. S szerintem ez a fontos. Megélni, átélni, s akkor videók, fényképek nélkül is eleven érzés, érzelem marad minden megélt valóság.
Emberi kapcsolataimat is igyekszem minden egyes alkalommal megélni. Így nagyon sok útitársam lett, akik mindvégig, mindenkor segítettek, bátorítottak, fogták a kezem. Ha kellett, figyelmeztettek, dorgáltak, velem örültek és sírtak. Köszönet nekik, akik, hála Szent Fölségének, sokan vannak.
S hogy miért ezt az utat választottam? Ha nem tűnne nagyképűségnek, akkor azt mondanám, hogy nem tudom! Hihető? Nem?! Pedig 25 év távlatából is egyre jobban látom, hogy nem tudom, miért lettem pappá. Tényleg nem én akartam. Nem én voltam a tettes. Az Úr volt az!
Nyíltan még sosem vallottam be, hogy nemcsak szüleim nem lelkesedtek az ötletért, nemcsak a szemináriumi „nevelők” nem látták a hivatás pozitív jeleit (te tudod, hogy melyek a hivatás negatív jelei?), de én is nagyon sokat ostromoltam az „eget”, hogy csak egy, csak egy picinyke jelet mutasson nekem az Úr, és én abban a szent pillanatban „hagyok papot és csapot”. Ám a kért és várt jel nem jött.
A papi jelmondatot mindig meg szoktuk kérdezni, te is megkapod ezt a kérdést: mi volt az és miért, s hogyan látod papi mottód fényében életutadat?
Ezért meg kellett hozni a döntést. Jeremiás próféta mindig közel állt hozzám, így papi jelmondatom is tőle vettem: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj” (Jer 20,7a).
Huszonöt évvel ezelőtt mindenki azt mondta, és sunyin kacagott, hogy milyen stílusos is a Drócsa. Éreztem én is egy kis stílusoskodást ebben, jól is esett minden elismerő vagy megvető vélemény, de szívem mélyén tudtam, hogy igen: Ez az enyém!
S mennyire igaz volt a 2013-as helyezéskor! Nem szívesen fogadtam el a kijelölt közösséget, de hát engedelmesség… És nevetségessé váltam napról napra… De az Úr, mint hős harcos mellettem áll, ellenségeim meginognak, nem bírnak velem, szégyent vallanak és lassan gyalázatban lesz részük…
Sok helyen, sok vidéken szolgáltál, köztudomású, hogy nem kerülted a konfliktusokat sem, ha az egyház érdeke úgy kívánta. Megérte? Lehetett volna másképp?
Amennyiben a jó pásztor példaképe egy papnak, úgy a közösség érdeke, vagy ahogy fogalmaztál: az egyház érdeke sokszor konfliktusok elé állítja! Persze hogy megéri vállalni, hisz mindig az egyház érdekeit kell szem előtt tartani. Mindig lehetett volna másképp is, de akkor reggelente nem tudtam volna a tükörben szembenézni önmagammal.
Hogyan tekintesz a jövőbe? Emberként, keresztényként, székely-magyarként és a Gyulafehérvári Főegyházmegye papjaként…
Jövő? Emberként azzal a mély vággyal, hogy mindig lesznek társak, barátok, akikkel nem a virtuális világ adta kapcsolati rendszerben találkozhatom, hanem szemtől szemben, kezet fogva, megölelve, megpuszilva egymást, egy-egy pohár jó bor melletti beszélgetés alkalmából nem lesz kérdés, hogy a kis bicebóca vajon honnan jött, és hogy Nyilas Misi miért nem akar debreceni diák lenni stb.
Keresztényként a kisebbségi lét megélésére és elviselésére készülök.
Székely-magyarként? Ha, ha, ha… Azzal a reménnyel tekintek a jövő felé, hogy ha meg akar maradni a népek harcának tengerén, akkor nem Csaba királyfitól, hanem a csíksomlyói Babba Máriától, a Magyarok Nagyasszonyától kér, s akkor kap is segítséget.
Főegyházmegyém papjaként pedig szeretnék továbbra is azon munkálkodni, hogy mindannyian megértsük az idők jeleit, és így át tudjuk adni a hitet.
Papságodnak milyen értéke lendít át a nehézségeken? Egy most indulónak mit tanácsolnál az eltelt 25 év tapasztalata alapján?
Egyértelműen a hit. A hit, amely fenntarthatja életünk bárkáját a háborgó tengeren. A most indulóknak a lelkükre kötném, hogy bátran merjenek hinni, és bátran hagyatkozzanak a hit szerinti életre. Igen, mert a hit nem a bátorság nélküli emberek menedéke, hanem az élet kiterjesztése, átadása. A keresett és megtalált értékrendhez szabása. Ne féljenek nagyszabású dolgokat véghezvinni. Lépjenek ki eddigi önmagukból, és a teljesebb életért, a biztosabb jövőért vigyék el Krisztust családjainkba, népünk szívébe!
