A tizenkettedik évfolyam tagjaként 2007. és 2010. között járt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karára Gál-Iankó Katalin (akkor még Daragics családnévvel), aki a teológia mellett a magyar szakot választotta. Tanulmányai befejezése óta az örök szerelem jegyében magyartanárként tevékenykedik, de a vallásórák semmihez nem hasonlítható, különleges, mély lehetőségeit is kiaknázza. Jelenleg három apró gyermek édesanyja, de fogadott anyaként ennél jóval több van neki. Gyermekotthonban nevelkedők között mozogva úgy érzi, hogy Isten azért küldte pont arra a helyre, ahová egyébként nem vágyott, mert ott van szükség rá. Gyökereket ereszteni, szárnyakat növeszteni – feladatának érzi. Felfedeztetni, rávezetni, megéreztetni, s hitet adni egy gyereknek, aki úgy érzi, hogy senkinek sem kell, semmiben nem jó, soha nem válhat értékes emberré, ez a legnagyobb, legfelelősségteljesebb kihívás, vallja.
Mit adott számodra a teológia?
A középiskolai tanítóképző elvégzése után egyetemre szerettem volna menni, ám az anyagi körülményeink ezt nem tették lehetővé. Előbb keményen dolgoztunk, gyűjtögettünk, s úgy indultam el 2007-ben, hogy talán az első év költségeit fedezni tudom. Hogy miért, nem tudom, hiszen még most is folyamatosan keresem erre a választ, de annyi bizonyos, hogy a hullámok igencsak összecsaptak a fejem fölött, és próbáltak elbátortalanítani. Egyrészt a dupla szakos párosítást borította a rendszer, amelynek értelmében nem maradhattunk magyar- vallás szakosok, másrészt tragikus hirtelenséggel elveszítettem azt, aki egyik legfőbb támaszom volt.
Kettős évfordulót ünnepel idén a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Kara. Az egyetem 440 évvel ezelőtt alapított intézményi elődjére, a kolozsvári jezsuita akadémiára tekint vissza, illetve a kar fennállásának 25. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból november 12–13. között Közelebb hozni a teológiát címmel nemzetközi jubileumi szimpóziumot szervez a kar, az elmúlt 25 évet pedig a 25 évfolyam diákjaival készült interjúkkal idézzük fel.
Emlékszem, rengeteg kérdés, lázadozó kijelentés elhagyta akkor az ajkam. Nem értettem, hogy miért történik annyi rossz körülöttem, miért gördül utamba annyi akadály, s határozottan vallottam, még az Úr sem akarja, hogy magyartanár legyek. Azon agyaltam, hogy mivel érdemeltem én ezt ki.
És aztán a teológia kápolnájában lecsendesedett lelkem vihara. Adynál szebben ma sem tudom leírni ezt az érzést: „Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten”.
Az évfolyammal
Amit a karon megtapasztaltam, reményt adott. Segítőkész, megértő, irányt mutató tanárokat ismertem meg, akik nem csupán tanítottak, hanem neveltek. Megoldódott az is, hogy párhuzamosan két egyetemet végeztem ingyenesen, hétvégén pedig dolgozni is tudtam.
„A lelkem terheket hordozott (…) Valaki értem imádkozott” (Reményik Sándor) – éreztem, és hinni kezdtem, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. A teológia közösségén belül megtapasztaltak alapján kijelentem, hogy ez semmi máshoz nem hasonlítható. A csoporttársak valóban társak voltak, akikkel mindig volt egy közös ötlet, ahol töltekezni lehetett.
Az alapképzés befejezése után a Bölcsészettudományi Karon szereztem mesteri diplomát, habár a szívem a teológia felé vonzott. A mindennapokban magyartanárként tevékenykedem, de nagyon kevés óraszámban református vallást is tanítok. Kakukktojás vagyok. Egy színtiszta magyar anyanyelvű, református felekezetű településen, Zsobokon élünk, ahová Isten azért küldött, mert itt van szükség rám. Nem ez szerepelt a terveimben, de itt vagyok.
Gyermekotthonos diákok körében mozogva megtapasztaltam, hogy szárnyak nélkül nem lehet repülni. Feladatomnak érzem ezért gyökereket és szárnyakat adni olyan gyerekeknek, akiknek nem adatott meg érezni a mindennapokban a család melegségét.
Szárnyakat növesztenek 
Amire elhivatottságot érez 
Kalotaszegi diákjai körében
Mit jelent 2021-ben kereszténynek lenni?
Véleményem szerint ma kihívás kereszténynek lenni. Annyi álszent emberrel találkozva vallom, hogy ma a kereszténység nem nyilvánulhat meg abban, hogy vasárnaponként templomba megyek. Ez is fontos, de inkább úgy kéne élni, hogy „érezzék egy kézfogásról rólad,/ hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy” (Váci Mihály).
Hiszek a sorsban, a sorsdöntő találkozásokban, a gondviselésben. Hiszem, hogy nagyon nem mindegy, milyen emberek vesznek minket körül. Mert ahogyan látom a világot, a körülöttem élő embereknek is köszönhető. Az ő jóságukon keresztül könnyebb szépnek látni az életet. Isten kijelöli számunkra az utat, s bár e keskeny útra nem akarunk térni, hinnünk kell azt, hogy terve van ezzel velünk. Talán épp az, hogy mások a mi közelségünkben megtapasztalhassák az isteni gondviselést.
Ahhoz, hogy adni tudj, töltődnöd kell. Azt viszont, hogy a lelkünket mi táplálja, mindenki maga tudja. Az enyémet az táplálja, amit a mindennapok küzdelmében megélek, s amit azért vállalok, mert a teológián megtapasztaltak erre ösztönöznek.
Három apróságuk
Milyen útravalót adnál a teológia elkövetkező nemzedékeinek?
A hitre való érzékenységünk különböző, de a megtapasztalások sorsdöntőek lehetnek mindannyiunk életében. Mindenkit bátorítok arra, hogy kívánjon elmélyülni a hit tudományában. Válasszon, akár második egyetemként teológia szakot, élve a lehetőséggel, hogy ezt ráadásul ingyenesen is megteheti. Attól párhuzamosan lehet tanulni azt is, amire materialista világunkban úgy gondolunk, hogy majd meg is tudunk élni belőle. A két egyetem egyszerre való elvégzését ajánlom kihívásnak tekinteni, amely során garantált annak a felismerése, hogy megéri az akadályokat, nehézségeket felvállalni valami pluszért. Valami olyanért, amit csak az tud megtapasztalni, aki e közösség tagjává válik.
