Az életünk példája hat másokra

Régóta próbálunk mindkettőnknek alkalmas időpontot egyeztetni, legutóbb a Csíksomlyón megtartott gyékényes káptalan „akadályozta” meg beszélgetésünket. Kardos Magdi, az idén 800 éves Ferences Világi Rend Kelet-erdélyi régiójának elöljárója, a 30 éves kolozsvári ferences csoport tagja, a Vasárnap hetilap Forrás rovatának szerzője, akitől ismeretségünk eddigi szakaszában még soha nem kérdeztem meg arról: egyáltalán hogyan is lett ő ferences – most ezzel indítjuk a beszélgetést.

A ferences lelkiséggel a férjem által kerültem kapcsolatba, megismerkedésünkkor ő tagja volt az akkori ferences ifjúsági csoportnak. Emlékszem arra, hogy elvitt engem a ferences templomba egyik karácsonykor, ahol a fiatalok egy rockos betlehemest adtak elő. Noha kolozsvári vagyok, a Monostoron laktam, így nem a belvárosba jártunk misére. Mindig azt szoktam mondani, hogy én gyakorlatilag beházasodtam a ferences közösségbe (nevet – szerk.).  

Mi fogott meg téged ebben a közösségben és a lelkiségben?

Annak ellenére, hogy teljesen új voltam, a csoport nagyon nyitott volt irányomba. Már első alkalommal, amikor elmentem velük egy táborba, úgy éreztem, mintha együtt nőttünk volna fel, mintha teljes mértékben része lennék a csoportnak – mindenkivel megtaláltam a szót, egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak. Nagyon jó tapasztalat volt, azt éreztem: itt a helyem, befogadtak, otthon vagyok.

Akkor még nem voltunk házasok, jegyben jártunk. 2004-ben volt az esküvőnk, előtte azonban kimentünk Budapestre tanulni, és ez is kapcsolódik a történethez, olyan értelemben, hogy noha megvan annak a városnak a varázsa, a kolozsvári ferences csoport nagyon nagy vonzerőt jelentett ahhoz, hogy visszajöjjünk. Akárhányszor hazajöttünk – háromhavonta, félévente –, és becsöppentünk a péntek esti találkozókba – akár több hónapi távollét után is –, azt éreztük, ugyanonnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem volt törés, hogy amiért sokáig nem találkoztunk, ne lettek volna meg a közös témák vagy a közös élmények. Ez erős impulzust adott ahhoz, hogy amellett döntsünk, a családalapításhoz hazaköltözünk. Budapesten is kint voltak már néhányan az itteni egyetemi társaink, barátaink közül, és egy adott ponton tényleg azt fontolgattuk, hogy maradjunk-e vagy menjünk…

Fiatal feleségként később mit kaptál a csoporttól, miben erősített?

A csoport 1991-ben indult, egy ferences világi rendi, nyugdíjas tornatanárnő – aki amúgy a férjem nagynénje –, Anka Márta néni hozta össze. Mindig is a fiatalokkal foglalkozott, és úgy érezte, szeretne továbbra is fiatalokkal foglalkozni. Akkor, a 90-es évek elején nem volt még ilyen sok foglalkozás – hogy lehessen gitározni vagy nyelveket tanulni, nagyon-nagyon sok fiatalt sikerült neki megmozgatnia, egyik mondta a másiknak – az osztálytársaknak, barátoknak. Márta néni nagyon sokat foglalkozott ezekkel a gyerekekkel, CSIT-re vitte őket, sőt Franciaországba is egy ifjúsági találkozóra. Nagyon szép élményeket tudnak erről az időszakról feleleveníteni.

Ebből a csoportból később, a 2000-es évek elején megköttettek az első házasságok. Bőjte Mihály ferences atya volt akkor itt Kolozsváron, és az ő ötlete volt az, hogy az ifjúsági csoportból alakuljon egy családos csoport is, így a hétfői találkozó lett a fiatal családosoké. Mi akkor csatlakoztunk hozzájuk, amikor házasságkötésünk előtt jegyesoktatásra jártunk, Mihály testvér jónak látta, hogy ne csak ő tartsa nekünk a jegyesoktatást, hanem beszélgethessünk olyan párral, párokkal is, akik már házasságban élnek. Nagyon szépen megmaradtak ezek a hétfői alkalmak, nagy segítséget jelentett ez nekünk fiatal házasként, majd pedig a gyerekek születésekor is. Olyan témák kerültek „terítékre”, amelyek bennünket foglalkoztattak. A családos csoportba több gyermek érkezett ugyanabban az évben, 2005-ben, így kezdő anyukákként megosztottuk egymással a gondjainkat, aggodalmainkat – hogy nem alszik a gyerek, lázas a gyerek, mit csináljak… Egymást támogattuk ilyen szempontból is. Majd nagy segítség volt az is, hogy megosztottuk, csereberéltük egymás közt a kinőtt gyerekruhákat. Ez hosszú ideig működött, amíg akkorák nem lettek a gyerekek, hogy úgy fogyott, kopott a ruha, hogy már nem lehetett továbbadni (nevet – szerk.). De még most is van úgy, hogy öröklünk egymástól, és én ezt nagyon jó dolognak tartom.

Azt érzem a szavaidból, hogy ez egy élő, igazán családias közösség…

Igen, és emlékszem, hogy a férfiak gyakran elviccelték a csoportban: beszélhetünk mi akármikről, egy idő után úgyis a gyermeknevelésnél lyukadunk ki (nevet – szerk.). Ahány gyerek, annyiféle, ahány szülő, annyiféle, nem lehet konkrét recepteket adni egymásnak, amivel minden megoldódik, így folyamatosan lehet róla beszélgetni. Meghallgatva egymást gazdagodtunk, leszűrtük, mi az, ami minket segíthet. Ugyanekkor vettük sorba Gary Chapman könyveit a szeretetnyelvekről, és a gyerekneveléssel kapcsolatosakat – azokat megbeszéltük, hozzátéve a tapasztalatainkat, ezek mind-mind segítettek. Próbáltuk élővé, elevenné tenni a találkozóinkat. Ez addig jól is működött, amíg a gyerekek iskolások nem lettek, aztán nagyon bezsúfolódott mindenkinek a programja, nehezen tudtuk tartani mindkét alkalmat – a hétfőt és a pénteket, megmaradt a pénteki találkozó, ami viszont most, mióta kiköltöztünk Kajántóra, kiegészült a közös hétvégi programokkal.

A kajántói történetetek különlegesen szép, természet közeli életmódról szól!

Ez valamikor 2004-2005 környékén kezdődött, amikor arról beszélgettünk, mit lehetne tenni, hogy még szorosabb legyen köztünk a kapcsolat. Együtt álmodoztunk arról, mi lenne, ha egy házban élnénk együtt. Megnézegettük a környező falvakat, vannak-e üres házak, de olyan árban nem találtunk, amit meg is tudtunk volna engedni magunknak – viszont ez tovább foglalkoztatott bennünket. Van a közösségünkben egy kajántói család, a Szabados család, akik tudták, hogy a katolikus egyháznak vannak ott telkei. Megkeresték Jakab Gábor plébánost, ő pedig támogatta ezt az ötletet, és lehetővé tette, hogy fiatal családok vásároljanak meg a 12 hektárból 2 hektár földet, jelképes áron. Nagyon előrelátó volt ezzel a döntéssel, úgy gondolom, mert a kajántói katolikus közösség nagyon ki van öregedve. Ezzel, hogy mi itt vagyunk – és nem azért mondom, hogy magunkat dicsérjem –, gyarapszik a közösség, már nem csak az a néhány idős néni és bácsi ül a padokban, akik mindig is ott ültek, hanem hozzájuk jön még az első sorban két felnőtt három gyerekkel, a mellette lévő sorban két felnőtt négy gyerekkel, a mi családunk szintén három gyerekkel. Amióta itt vagyunk, gondozzuk a temetőt, tavaly összefogtunk és a helyiekkel együtt szépen kitakarítottuk. Van, aki kaszálja a templomkertben a füvet, és bár olyan természetesnek tűnnek ezek a dolgok, nem is annyira természetesek, mert kell hozzá ember, aki mindezt felvállalja. Ez távlatokba mutat, úgy gondolom, a kajántói közösségnek is előnyére válik az, hogy itt él több fiatal család, fiatal férfiak és nők, akik tudnak tenni az egyházközségért is.

Sokszor el is nevetjük azt, hogy az elején arról álmodtunk, egy házban éljünk, de azért jobb ez így, hogy mindenkinek megvan a saját kis háza (nevet – szerk.), bár nincs még kiköltözve minden család, sokan kijárnak és kiveszik a részüket a közös munkákból is – legutóbb például a közösségi filagória építéséből.

Nagyon szerencsések vagyunk, mert az erdőtől néhány tíz méterre élünk, és ezért mi rendkívül hálásak vagyunk, hogy csak úgy gondolunk egyet és kilépünk sétálni, az erdő alján szedret szedni. Tavaly például nagyon szép gombatermés volt. Ősszel hecsedlit, kökényt meg galagonyát szoktunk begyűjteni. Ezt a gyerekek is nagyon szeretik, vagy amikor összegyűlünk és tábortüzet rakunk, akkor mindig az erődről húzzuk le a száraz gallyakat. Ez valóban egy természetközeli életmód.

Hogyan éled meg a miniszteri szolgálatodat?

Tizenhárom közösség tartozik a Kelet-erdélyi régióhoz, és tavaly ősszel bizalmat szavazott a régió azzal, hogy engem választottak a közösségek miniszterévé. Nagy dilemma volt bennem, mert én inkább háttéremberként érzem jól magam, teszem a dolgom, de nem biztos, hogy épp az első sorban szeretnék lenni. Amikor Bőjte Mihály atya, aki a régió lelkiasszisztense, megkérdezte, hogy vállalnám-e ezt a szolgálatot, ha a közösségek rám szavaznak, mondtam, hogy előbb megbeszélném ezt a férjemmel és a Fennvalóval is. A férjem teljesen mellém állt és támogatott ebben. Megerősítést kaptam fentről is, hogy vállaljam el, hisz kinyitottam a Szentírást, és a következőket olvastam: „Tehát sem az nem számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok” (1Kor 3,7–9). Ez pedig megnyugtatott abban, hogy vállaljam el ezt a szolgálatot.  

A fő feladat összefogni és figyelni erre a tizenhárom közösségre, illetve most a Nyugat-erdélyi régió magyar közösségeire is. Sokat gondolkodunk a tanáccsal azon, miképp tudjuk támogatni a közösségeket. Minden közösségnek talán az a legnagyobb kérdése, hogyan tudunk „megfiatalodni”, de én igazából azt érzem, nem kell nagy, fellengzős dolgokat véghezvinni, csak tenni kell a dolgunkat, a legkisebb szinten is, és ez hozza majd magával a többit. Nem lehet tűzzel, vassal mindenkit behozni a ferences világi rendbe, viszont hiszem, hogy az életünk példája hat másokra.

(Az interjú a Vasárnap hetilap 2021. szeptember 12-ei számában jelent meg.)