Az ünnep más, mint a többi nap. Arra való, hogy hétköznapi életünkből, a mókuskerékből (ahogy ma divatosan mondani szoktuk) kilépjünk, egymással találkozzunk, gondolatainkat és gondjainkat megosztva egymás szemébe nézzünk, egymásnak örüljünk, barátkozzunk és így élő lözösséget alkossunk.
Ilyen ünnep volt a szó szoros értelmében a Budapesten szeptember 5-12. között lezajlott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus.
Megvallom őszintén, teljesen hatása alatt vagyok az ott látottaknak és hallottaknak, különösen is a látványos, tanúságtevő több százezres gyertyás körmenetnek a Kossuth tértől a Hősök teréig. Lényegében tanúságtevő hitvallás volt ez! Fülemben cseng most is az 1938-as kongresszus alkalmábőól keletkezett gyönyörű himnuszunk több nyelven énekelt refrénje: „Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett, forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet”, eközben a kézben tartott égő gyertyákat mindannyiszor az ég felé, a magasba emelve. A lassan sötétedő budapesti estében ez a hatalmas gyertyafény áradat világította be az egész Andrássy utat azzal a benne rejlő üzenettel, hogy nem elég szidni a sötétséget, világosságot is kell gyújtani az egyre inkább ránktelepdő vastag lelki sötétségben.
A Duna televízió kísérőműsorából Csókai András világhírű idegsebész egy meghökkentő kijelentésére még sokáig fogok emlékezni. Többek között ezt a mélyen meglepő és elgondolkoztató kijelentést tette: „A Sátán bravúrja ma az, hogy elhiteti a világgal, hogy ő nem létezik!” A világraszóló budapesti kongresszus pedig egészében ennek volt fényes tagadása, s ugyanakkor Isten létének, az Eucharisztiában való jelenlétének a hittel teli bizonysága. Szívesen kapcsolom most ide Babits Mihály Euchatrisztia című versének egy nagyon időszerű magyar üzenetét is: „hogy ne hús, hanem szellem tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé testvérnépek közt mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap”.
Ez a hatalmas kongresszus érzésem szerint valamilyen formában megmozgatta az egész magyar társadalmat, benne a magyar keresztény egyházakat is, de elsősorban a katolikusokat, cselekvésre késztetve őket a hármas a pápai üzenet értelmében, mely szerint: hirdetnünk kell először szóval Krisztust, aztán határozottan döntenünk mellette, majd pedig követnünk őt, így válaszolva a személyesen hozzánk is intézett evangéliumi kérdésre: „Hát ti, mit mondotok, ki vagyok?!”
A kongresszus kifejezetten magyar üzenetét pedig a közismert 1938-as himnusz záró strófája visszhangozta Budapest utcáin a Kossuth tértől a Hősök teréig: „István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod, borulj térdre s szórd elébe minden gondod, bánatod. A kereszt volt ezer éve reménységed oszlopa, most is Krisztus jele legyen jobb jövődnek záloga”!
Most az egyszer büszkék lehetünk. Magyarország, Budapest Európa szívében jelesre vizsgázott!
Jakab Gábor
