Kolozsvár főesperes-plébánosa is a jubiláns papok sorát gazdagítja ebben az évben: ezüstmisés. Egy éve lett a város központi plébániájának vezetője és a főesperesi kerület elöljárója. Miközben mindenkit lelassított valamelyest a koronavírus-járvány, és őt sem kerülte el a betegség, az élet pörgött az elmúlt évben körülötte és benne, zajlik most is, sok szálon futva. „Átértékelődött az életemben sok minden. Világosabb lett az irány, és az, hogy még inkább figyeljek emberi kapcsolataimban arra: nem szabad rosszul csinálni semmit. Nincs rá időnk!” – írta betegségéről épülőben. A jubileum kettős visszatekintésre ad alkalmat, beszélgetésünk során a papszentelésétől eltelt huszonöt év mellett az elmúlt egy évre is visszanéztünk, s a jövőről, a tervekről is szó esett.
Papságod 25. évébe lépve hálát adtál az elmúltakért, három helyszínen: Kolozsváron, Gyulafehérváron és Csíkpálfalván. Hogyan készültél az ünnepre bensőleg?
Épp a három helyszín okán egybelátva a jelent, a vágyott pappá születés éveit-helyét és a kibontakozás ember-gazdag útját, felnövekvésemet, gyökereimet. Ez így sok. Féltem is a hogyantól. Mert hogyan lehet a papságom éveiben megélt gazdagságot sűríteni, együttlátni, köszönni?… A meghatározó, közös és közösségi életet formáló emberekkel találkozni lélekben-valóságban?… Család, emberek, tekintetek, barátok sokasága biztatott: kell. Én is tudtam, hogy mindent köszönnöm kell, s a pörgő napok végén az éjszakák csendjében lehettem hangolódó magam. Kegyelmi idő volt. Sose éreztem Isten jelenlétét ilyen közel, kézzelfoghatóan. Sose voltam Vele ennyire „kettesben”.
A szervezésben, a liturgia ünneplésében igencsak igényesnek ismerünk, fontos, hogy minden és mindenki a helyén legyen, letisztázott feladatkörrel, pontosan. Ezen igényes, de alapvetően külső „díszlet” között, benned hogyan történik az ünnep?
Csak elfogadnom kellett sokak szeretetét, gondosságát: munkatársaimtól, paptársaimtól, jelenlegi és volt közösségem tagjaitól, aztán szó szerint a szülőfalum egész népétől, s formálódott az ünnep, mindhárom helyen más érzésekkel, de segítve, hogy nagy hálával éljem meg. Szerettem, éltem az Ünnep jelenvalóságát, pillanatait. S hálás vagyok, hogy így őrizhetem. A hála szavait, ha kimondom, ma így hangzik: pap vagyok, Jézus közösségében.
Papszentelés Gyulafehérváron, 1996
Minden bizonnyal ennél a mérföldkőnél alaposabban visszatekintettél papi életedre. Aki ismer, tudja, hogy papságod, minden más feladatod előtt papnak lenni nagyon fontos számodra. De elsősorban miben áll ez? Hogyan voltál pap az elmúlt negyedszázadban, mikor, és milyen élethelyzeteidben leginkább?
Nemrég csodálkoztam rá arra a felismerésre, hogy a hozzám legközelebb álló személy a Szentháromságból a Szentlélek. Pedig Őt mellőztem leginkább… De Ő lendített az Atya felé kapaszkodásaimban, Ő segített, hogy Jézus közösségét formálhassam. A papságom közösségiséget jelent, a jézusi papság közösséget feltételez! Ehhez mértem mindig magam, ezt munkáltam – megkockáztatom azt mondani: egész természetességgel. Ez a lételemem. Krisztusivá, nem tudom, mennyire sikerült lenni, – sokszor nem, sajnos, de azt tudom, hogy már a törekvés meghozta annak ajándékát, hogy én soha nem voltam egyedül. Pap vagyok; már itt a földön százannyi adatva… Erősödő hittel készülök újabb meglepetésekre, mert amikor a Szentlélek beavatkozik az életünkbe, az mindig valami újdonságot hoz, meglep, megdöbbent, olykor meghökkent és felkavar. De teljesebb emberré lehetek-lehetünk! Ezt sugározza a mögöttem lévő 25 esztendő. Most tele a lelkem. Mellette a nagy vágy: bár megköszönhetném. S jóvátehetném, mi nem lett kerek, mi seb talán még, miben inkább voltam esendő ember, mint segítő testvér, atya, pap, barát… Vágyam is van: a jövő, a hála, a gyógyulás és az erőt adó emlékezés is Isten munkája, ajándéka legyen bennem, körülöttem.
Ezüstmise Kolozsváron
Hogyan indultál és – a papképzés évtizedes külső segítőjeként – hogyan indítod a maiakat? Mi az, amit feltétlenül ugyanúgy tennél, ahogy pályakezdő önmagad, és mi az, amit egészen másképp?
Ami ugyanaz, amit őriznék, az az elköteleződésem természetessége a magam számára. A próbálkozás, hogy „egészen” lenni. Sajna, nagy akadályok ebben bűneim, de jó segítőim a barátaim. Nemrég fogalmaztam meg: sokszor nem vagyok jó, vagy jól pap… de minden másnak még rosszabb lennék. Amit leginkább élek s egyben vágyok: ne lenni, maradni egyedül (itt nem a csendes magányt, a Vele töltött időt értem). Amire meghívásom szól, az Isten közösségi gazdagságából forrásozik, annak kell kivetülése legyen. Ez tesz boldoggá, azokkal, kikkel együtt keresünk, együtt formáljuk a mindennapokat. Erre bátorítom, ebben akarom erősíteni a mellettem lévőket is – ebben külön öröm, ajándék a 12 éve mellém küldött, társsá váló kispapok. Együtt mindig többek vagyunk – ennek elutasítása, hiánya volt a pokol érintése az elmúlt években… Én messzire vágyom, afelé törekszem vezetni rám bízottakat: egészen az Égig. S a messzire érkezés nemde a melletted lévővel kezdődik?
Az ezüstmisés László Attila hogyan „ízlelgeti” negyedszázada választott jelmondatát? Mennyire mutatott utat neked az eddigiekben? Mit jelent ma?
Amikor a papszentelés előtt jelmondatot kerestem, mely kifejez, meghatároz, az volt bennem: enyéimért akarok lenni. A Teremtés könyve 45,4-gyel egészen azonosulni tudtam: József vagyok, a testvéretek! Testvérnek lenni gyengeségek ellenére… lenni… Istené lenni…
A Szentírásban azt láttam, hogy ez mély megtapasztalást adott az egyiptomi Józsefnek. Történt vele bármi: hozott a nap örömet vagy kilátástalanságot – az még jobban összekapcsolta Istenével.
Ma lehet, nem merném hozzámérni magam… Ő odaadóbb szeretettel, szilárd elköteleződésével, nagyobb hűséggel több erőt munkált ki magában. Én csak próbálkoztam… s ma itt állok erőt meríteni, új lendületet akarva.
Úgy láttam az egyiptomi Józsefet, mint aki csak lenni és szeretni akar – Istent, embereket, nagy bizalommal, ezért megadatott neki, hogy szolgálhassa övéit, kiemelt helyen, kiemelt módon. Így láttam a papságot, így akartam pappá lenni, – és akarok ma is.
Akkor nem láttam az utat, hogy Józsefhez hasonlóan ezt végigkíséri testvéri közösségben megélt sok öröm, de egyes „testvérek” irigysége is. Voltak nehéz, nem akart helyzetek, magamra-maradottság napjai… de mindezt mindig beragyogta Isten jelenléte és ereje. Amiért mindig akartam a papságot: az öröm ily módon való megélése, az megadatott. Itt és így látom a legteljesebbnek az életem. Pap vagyok.
Ezüstmisés évfolyamtársakkal Kolozsváron
Szűk egy éve „primíciáztál” kolozsvári főesperes-plébánosként, ráadásul plébániatemplom nélkül, s mondhatni, életed talán egyik legnagyobb váltását élted meg. Hogyan?
Megadatott egy hónap csendes készülés (csak legszűkebb baráti köröm tudta közelgő helyezésem), amikor átértékelhettem az addigiakat, s hangolódhattam… volna…, ha ilyen kihívás előtt ilyet lehetne. Két átvirrasztott éjszaka s nap után Istenre bíztam a jövőm. Nagy szavak, de ez békét hozott, – ezt érzem ma is. Három hetem volt a személyes elköszönésre, s egy csodálatosra formált búcsúünnep, mit közösségem, barátaim és volt kispapjaim szerveztek, – aztán eljöttem. Egészen, várva félelemmel és kicsi kíváncsisággal: fel tudok-e nőni az új közösségemhez, a rám váró feladatokhoz? Ma azt érzem: megérkeztem.
Hogyan, és mivel telt első plébánosi éved a kincses városban, milyennek és mennyire sikerült feltérképezned mai arculatát, lüktetését úgy, hogy közben te is átestél, ráadásul kórházi kezeléssel, kemény tünet-együttessel a koronavírusos fertőzésen?
Elröpült az év, fűszerezve annak minden napja új kihívásokkal, korlátozásban megélt találkozásokkal, egyhavi kórházzal, többhavi lábadozással, de egyben sok örömteli változást hozva bennem is, körülöttem is. Minden vágyam a negyedszázad alatt megélt szárnyalás-alkalmak továbbvitele, de egyelőre úgy érzem, – hasonlattal élve – mint aki becuccolt a repülőbe, a személyzet is megvan, felkészültünk a repülésre, de még a kifutópályán szalad a gép… Készülünk együtt „magasba emelni”. Jó, mert van gép, van utas, van segítő személyzet és van cél, merre tartunk; van terminál és megépített pálya – adott minden, hogy cél felé emelkedjünk.
Milyen Kolozsvárról és benne milyen Szent Mihály-plébániáról álmodsz? S milyen lépések hozzák közelebb a valósághoz az álmodat?
Az egyértelmű, hogy itt pap lenni nem egyszerű történet. Nekem sem az. Csak törekszem átlátni a feladatok tömkelegét; nehéz közösséget építeni, megismerni úgy embereket, hogy csak maszkban látom őket… Most már legalább lehet találkozni, az úton kezdek arcokat felfedezni. Az egyéb eddigit talán ahhoz a tűzoltóhoz hasonlítanám, aki ott olt, ahol épp a legjobban ég. De felelősséggel álmodok, és az irány is körvonalazódik; remélem, elég lesz még egy esztendő, hogy biztosabban lépjünk, együtt. Ehhez adott egy jó munkatársi csapat, kezdünk összeszokni, remélem, hamarosan, egy strukturális átszervezést követően, még hatékonyabbak leszünk.
Nagy kihívás volt számomra a román nyelvű pasztorációban való részvétel – ezt hoztam fel első kifogásként is, alkalmatlanságom igazolására. Ma már az elfogadást látva, érezve, sokkal magabiztosabb vagyok.
Szinte meglopott alkalmak, de nagy örömöm volt az itteni mindennapok kihívásai közepett jegyeskurzusunk, melynek formáját előző helyemen, csapatban építettük ki. Itt is működött, családok segítségét is megkaptam hozzá. Élmény volt a 4 elsőáldozás, családos nap több, mint száz családdal, mit tovább akarunk vinni.
Nagy lehetőségeket hordoz sok jó ember jelenléte: az imaháttér mellett már több beszélgetésünk, terv-szövögetésünk volt a szociális testvérek közösségével, hamarosan havi, heti programokat indítunk fiatalok, családosok, idősek részére segítségükkel, vezetésükkel.
Nagy örömmel készülök a segítőnővérek érkezésére – kértem és kaptuk: ősztől két segítőnővér lesz jelen napjainkban, életformálásunkon dolgozva, kiemelten a fiatalok-egyetemisták és családok segítésében.
Zajlik épületeink felújítása, kiemelten a Szent Mihály-templomé. Sok év előkészület és három év munka után nagy reménnyel várjuk Krisztus Király ünnepének szombatját, november 20-át, amikor örömben akarjuk megélni a restaurált templom megáldását, újra használatba vételét. Napi döntések, felfokozott munka ez még jelenleg; annál messzebbre, ahonnan még a torony látszik, most nem lehet menni, ha befejezést, ünnepet akarunk…
Ezzel párhuzamosan zajlik több ingatlan felújítása, és mindennapos a problémák, váratlan helyzetek megoldása. Tárgyalási szakaszban vagyunk építő cégekkel egy új óvoda mielőbbi elkészítésével, folyamatosan figyelünk a már meglévőre. Sürgős döntést és fejlesztést igényel sok ingatlan jövője – folyamatos tárgyalások kísérik ezt is.
Egyházközségünk azért tud ma élni és éltetni, segíteni működésében a főegyházmegyét és plébániákat – kiemelten a szórványközösségeket, szórványban működő papokat, mert bő 100 esztendővel ezelőtt az akkori plébános mert álmodni és lépni egy nagyot, befektetéseket eszközölve. Ez a helyi és tágabb közösség megerősítője és megtartója is lett.
Most hasonló helyzet elérkeztét látjuk munkatársaimmal. Néhány hónapja arra bátorítottak, hogy álmodjunk nagyot. Megvan, első lépcsőjénél vagyunk egy több éves tervnek. Azt látom, új módon van szükség összefogni, megerősíteni, támogatni családokat, időseket, a Kolozsváron összpontosuló magyar értelmiségieket, egyetemistákat. Elkötelezettek vagyunk ebben, látunk is jövőformáló lehetőségeket, ez irányba akarjuk építeni, munkálni, fejleszteni és ezáltal megtartani, megerősíteni a közösséget. Merész álmunk, komolyan gondolt tervünk egy ingatlanegyüttes, kampusz: interaktív élettérmodellt akarunk létrehozni a Kolozsváron élő, illetve ide települő magyar keresztény családok, fiatalok, idősek és nagycsaládosok számára. A megmaradásra más, jobb esély nincs. Egy újabb erős mag, megerősítő és közösségi életbe vonzó lenne a város más részein élő családok számára, egészségügyi-szociális hálóját pedig kiterjesztenénk a más részeken élő idősekre, egyedülállókra való figyelésben. Tervünk több lépésben idősek és sok gyerekes családok, valamint fiatal családosok részére több tucat lakás, lakóközösség építése; egy 50 személyes kollégium egyetemen tanuló diákok számára, közösségi tér, kápolna, szociális és egészségügyi szolgáltatáshoz helyszín és csapat építése, bölcsőde és óvoda összesen 6 csoport számára. Kértünk, és első lépések megtételéhez egy jelentős támogatást kapunk, hamarosan kezdődik a tervezés szakasza.
Mindezzel párhuzamosan most mérjük fel egyházközségünket, mielőbb látni szeretném, hányan és kik vagyunk papíron, ősztől pedig találkozókat remélek azokkal, akik együtt akarnak haladni, közösséget építeni a krisztusi úton. Igyekszem minél több embert megszólítani, társakká lenni e csodálatos és hatalmas lehetőségeket kínáló városban. Terv van elég, segítőtárs is, s Isten kegyelme is a miénk. Ő tart meg, s ha egyezik akaratával, így akarok – így akarunk Feléje tartani.
Ezüstmise Csíkpálfalván
Mi ad erőt a bonyolult összefüggések ismeretét és alakítását megkívánó munkádhoz a mindennapokban? Honnan táplálkozol?
Másként lettem Istenre hagyatkozó. Sokkal tudatosabban élem azt, hogy csak Vele érdemes. Megvannak az imaidőim, két kézzel kapaszkodom azokba. A zsoltáros nyomán fohászkodva kelek: a fiad vagyok, adj ma nekem életet! Ennyi minden közepett még két dolog erősít: a barátaim, családom biztatása és a szabadságom. Teljesen szabadon teszem, mit tudok, mit kell – ahhoz az erőt is megkapom. Naponta, leírva, oltárra teszem, mi meghalad. Mert a többi a jó Isten dolga. Én vagyok, ha kellek.
Melyik területen érzed otthon leginkább magad Kolozsváron és mi számodra a legnagyobb kihívás?
Az otthonérzet formálódik, már túllép szobám falain. A liturgia az, ahol egészen magam vagyok, ez irányú jelzések a legtöbb, amit kapok. Sokáig legnagyobb kihívásnak azt láttam: fel tudok-e ide nőni?… Kihívás megmaradni papnak akkor, amikor napjaim nagy részében tárgyalok, tárgyalok és tárgyalok. Ma már tudatosabban a Szentlelket vágyom, Ő legyen segítőm, benső mesterem, iránytűm a hiteles megkülönböztetésben, hogy tudjak másokat hitelesen vezetni, feladataimat a sok jó munkatárssal átlátni, végezni.
Minek örültél legjobban az elmúlt egy év során?
A gyermekek bizalmának, elfogadásának. Talán harmadik szentmisémről jöttem ki, amikor nekem szaladt egy gyermek. Mindenki döbbenten elhallgatott: most mi lesz? Felkaptam, és pörögtem egyet vele. A második gyermek már nevető felnőttek tekintetétől kísérve szaladt hozzám: engemet is…
Örülök sok felnőtt nyitottságának. Megtapasztalom újra: mennyire érdemes az életet átadni. Továbbra is; s bár van sok minden, mit teherként cipelek, hibázok is, mégis érdemes minden nap új bizalommal indulni, és a legtöbb találkozásban Isten szeme csillanását meglátni.
Az interjú megjelent a Vasárnap augusztus 1-jei számának fókusz oldalán Ma azt érzem: megérkeztem, Beszélgetés az ezüstmisés László Attilával címmel.
