Egy kép van előttem a 2018-as, Szatmáron megrendezett Országos Katolikus Ifjúsági Találkozóról, amint egy igazán rátermett, fiatal lány, fényképezőgéppel a nyakában lendületesen jön-megy az előadósátrak között a Kossuth-kertben. Látszik rajta, hogy „bennfentes”, a szó legjobb értelmében. „Tiszta sor”, hogy meg fogom szólítani, rögtön ki is derül, tulajdonképpen őt kerestem: a médiacsapat felelőse. Azóta nem csak személyes ismeretség fűz hozzá, „szerkesztőségileg” is „tartjuk a kapcsolatot”, idén májustól pedig „friss” munkatársként tekinthetünk rá, számíthatunk írásaira, fotóira, videós munkáira. Cziple Hanna-Gerdát szeretném bemutatni.
Honnan a fényképezőgép „szeretete” – meg egyáltalán a média világa iránti érdeklődésed?
Mindig is szerettem én lenni a fényképek alanya, aztán fordult a helyzet, és a kamera másik oldalán találtam magam. Kiskoromban legtöbbször volt a családnál fényképezőgép, de a gyerekeknek persze nem volt szabad járni vele, mert elronthattuk. Aztán édesapám hazahozott egy kompakt fényképezőgépet, én pedig már nem bírtam, hogy ne próbáljam ki és ne játsszak vele kicsit. Ebből lett játék a fényekkel, játék a színekkel, játék a távolsággal, játék az idővel, és azóta is játék az életemben. Később szülővárosom tapasztaltabb fényképészei látták, hogy van érzékem a fényképezéshez, és továbbléptem egy „okosabb” gépre, s innen már nem volt megállás. Minden fényképezéskor egyre jobban érdekelt ez a közeg, megmozgatta az agyam, gondolkodnom kellett, hogy mit, mikor és hogyan kéne a különböző helyzetekben és helyszíneken lencsevégre kapni. Sok próbálkozásom volt, amíg elértem, hogy nemcsak másoknak, hanem magamnak is tetsszen, amit alkotok, mert egy lencse nagyon sokat változtathat a látványon, főleg a tény, hogy melyik oldalán állsz a gépnek. Máramarosszigeten otthonosan kezdtem mozogni az egyházi fényképezésben, ennek köszönhetem, hogy most is ezt csinálom, de már Kolozsváron. S nem tudom megunni, mert minden alkalom, minden liturgia más fényképeznivalót tartogat, a kihívást pedig abban látom, hogy azt a pillanatnyi állapotot, a másodpercek töredéke alatt eláradó kegyelmi mozzanatot sikerül rögzítenem.
A mai Hannát milyennek képzelted el kislányként? Azon az úton jársz, amit „megálmodtál” magadnak?
Nem vittem túlzásba az álmodozást, igyekeztem olyan dolgokról, amelyeket valamiképp megvalósíthatónak találtam. Általában minden gyermek valami elérhetetlent álmodik meg magának, én viszont maximalizmusomból adódóan mindig az elérhető és teljesíthető felé törekedtem, hogy elkerüljem a csalódást. Sokat változott a kislány Hanna és a mai Hanna az évek során, kislányként színésznőként képzeltem el magam, 14 évesen biztos voltam abban, hogy gyógyszerész leszek, ahogy hajtásim lett, már inkább a kamionozás és taxizás érdekelt, de informatikusként is szívesen dolgoztam volna, ezekhez képest bölcsész lettem. Végül rájöttem, hogy nekem irodalmat kell tanulnom és tanárként kell majd elhelyezkednem. Sok területet érintek általa, kamatoztatni tudom a tudásom sok téren, gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozhatok, ez a sokszínűség az, ami megunhatatlanná teszi ezt a döntésem. Szüleim és azok a tanáraim, akikkel közelebb álltunk, mindig is bátorítottak, látták bennem a tanárnő Hannát, az ő biztatásukkal, segítségükkel járom az utat, amit megálmodtam.
Néptánc, kóruséneklés, vonzalom az irodalom és a művészetek irányában, a közösségiség titkának „értése” és megbecsülése… Szememben nagyon színes, kifinomult világ a tiéd. Kik azok a személyek, akiknek a jelenlétét meghatározónak tartod eddigi életedben, és azok a közösségek, helyek, amelyek formáltak, formálnak?
Kicsit felcserélném a sorrendet, és az irodalmat helyezném az első helyre, mert minden innen indul ki. Nem vonzalom ez, hanem teljes odaadás és életelem. Irodalom iránti szeretetem már kiskoromban elkezdődött, amikor nagymamám beültetett az ölébe, és sorra olvasta fel nekem Benedek Elek kék, piros, ezüst és arany mesekönyvéből a meséket. Csodálattal hallgattam és türelmetlenül néztem a sok kusza és furcsa jelet a könyvek lapjain, amikor még nem tudtam olvasni. Nem kellett sok idő, és már nem a képek, hanem az olvasás élménye miatt lapoztam a könyveket. A könyvekben találtam rá önmagamra, a sok olvasmányélmény alakította és formálta az érdeklődésem, általános műveltségem, mindig választ találtam a kérdéseimre, bizonytalanságaimra. A közösségekben való jelenlétem mindig fontos volt, s ezt szüleimnek köszönhetem leginkább, mert megadták nekem a valahova tartozás élményét. Kezdve a templomi gyermekcsoportoktól, a cserkészeten át a néptáncig, kóruséneklésig, ifjúsági csoportvezetőségig sosem éreztem magam egyedül, s ami még fontosabb, hogy megtanultam: nemcsak én vagyok, hanem rajtam kívül más is, de mégis egyként lehet működni. Sok közösség és általa sok személy határozta meg az életem, az érdekes pedig az, hogy ha ők nem is összebeszélve vagy összehangolva foglalkoztak az én fejlődésemmel és szárnybontogatásommal, mégis egy távoli csoportmunka eredménye az, hogy ilyen lett a személyiségem. Családtagok, barátok, tanárok, vezetők, neveket nem kell mondanom, mert ha olvassák, tudják, hogy bennem vannak és általuk IS sugárzom. A köszönet édesapámé és édesanyámé, jól tudtak választani nekem mentorokat, akikre most fel tudok nézni.
Az ifjúságpasztorációban való elkötelezettséged, jártasságod mit mondat veled: hogyan, mivel szólítható meg egy mai – nem feltétlenül vallásosan nevelt – fiatal, és mit „kell” tapasztalnia ahhoz, hogy „akarjon maradni” a közösségben, az egyházban?
Nekem volt lehetőségem, hogy keresztény családban felnőve tevékenyen részt tudjak venni már gyermekkorom óta az egyházi életben. Alap volt a vallási nevelés, de sosem éreztem ezt tehernek, amit nehéz elviselni. Sokkal inkább egy olyan lehetőségnek, amely által hallathatom a hangom. Aki ismer, az tudja, hogy mindenről megvan a véleményem, s ha a helyzet úgy adja, ki is hangosítom azt. Sokszor az ilyen megnyilvánulásaim vonzották a fiatalokat az ifjúsági csoportokba, programokra. Hogy én jelen vagyok és jelen akarok lenni az ifjúságpasztorációban, egyfajta kihívás és küldetés is egyben. Kihívás, mert a 21. század egyházában és vallási életében a legnehezebb vonzani és meg is tartani a fiatalt a közösségben. A technika világában élünk, úgy gondolom, ezt a médiumot kell felhasználni ahhoz, hogy tudjuk közvetíteni Istent, a közösséget, az egyházat a fiatal felé. Nem lehet általánosítani, mindenkit egy dobozba zárni, s azt mondani, ezt biztos kedvelni fogja, ezzel biztos meg tudjuk majd fogni. Több választási lehetőséget és programot kell kínálnia az ifjúságpasztorációnak ahhoz, hogy képviselve a sokszínűséget, minden fiatalhoz eljusson. Meg kell legyen az első pozitív élmény, az első benyomás, amely leküzdi a fiatalban az előítéletet és felébreszti benne az akaratot, hogy tartozhasson valahova. Az őszinte arcunkat mutatva kell fordulnunk másokhoz, azt az arcunkat, amely akkor volt rajtunk, amikor mi is bekerültünk a közösségbe. Talán így szólíthatjuk meg a fiatalokat, de ha így sem, legalább szóljunk feléjük, valamikor mégis meghallják.
Hogyan érintett a megkeresés a szerkesztőség részéről? Milyen érzések, gondolatok voltak benned, amikor igent mondtál, és mit szeretnél „megvalósultnak látni” a munkád által?
Négy éve élek Kolozsváron, közeli ismerőseim ajánlásával pedig már kezdtek ismerni itt is, és nem csak a Szatmári Egyházmegyében, mint fotós vagy sajtós, aki cikkeket írhatna. Az a bizonyos 2018-as találkozásunk beszámolókat és riportokat eredményezett, amire gondolom, felfigyeltek. Szeretek írni, embereket és élettörténeket megismerni, főleg hogyha ezt megörökíthetem és láthatóvá tehetem. Talán ebből kifolyólag kértek fel munkatársnak, amit meglepetten fogadtam. Nem számítottam arra, hogy ilyen felkérést fogok kapni, de igyekszem magamhoz mérten a maximálisat nyújtani. Én mindig mosolygok, azt szeretném, ha mások is mosolyognának, ha olvassák, látják a munkámat.
Én szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
József Attila megfogalmazta helyettem, hátha meg tudom felét is valósítani, s már biztos jó döntés volt igent mondani nektek, a szerkesztőségnek.
Elképzelem, ahogy egy szellős késő nyári estén, hintában lengve átengeded magad a legszebb gondolataidnak: mire hívnak az álmaid, reményeid?
A helyszínt tudom: minél közelebb a felhőkhöz és távolabb a földtől. Egy ilyen helyen, laptoppal vagy jegyzetfüzettel a kezemben írnám le a bakancslistám, megírnám az első könyvem, gyakorolnám az önismeretet és keresném a lehetőséget, hogy segíthessek. Ha lesz egy kis szabadidőm, elkezdem megvalósítani, de addig is olvasok, írok, fotózok, táncolok és vagyok az embereknek, a barátoknak, a közösségnek.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. július 4-ei számában jelent meg.)
