Kettős évfordulót ünnepel idén a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Kara. Ebben az évben tartják a kolozsvári jezsuiták által működtetett Academia Claudiopolitana – ennek utódaként tekint magára a BBTE – alapításának 440., illetve a teológia kar alapításának 25. évfordulóját. Ennek apropóján a kar tanáraival a múlt értékeiből kiindulva a jövőre irányítjuk a figyelmünket. Első alkalommal Holló László erkölcsteológia tanárral beszélgettünk.
Az egyetem a 440., a teológia kar pedig a 25. évfordulót ünnepli. Egy ilyen kettős évforduló megfelelő alkalom a múltra, a hagyományokra való tekintésre, de terhet is rakhat egy intézményre, az egyénekre, ugyanis elvárásokat támaszt. Miben látja ezen évfordulók jelentőségét, hogyan lehet ezt ugródeszkaként használni?
Azt gondolom, hogy minden évforduló alkalom a számvetésre. Ha számvetést tartunk és azt látjuk, hogy sikeres volt a múlt vagy valamilyen szempontból kiemelkedőt alkotott az illető intézmény, aminek a jubileumát ünnepeljük, akkor ez nyilván kötelességet, felelősséget ró az intézmény tagjaira a tekintetben, hogy a jövővel kapcsolatban próbálják újrarendezni a soraikat, megfogalmazni a kihívásokat, és úgy dolgozni, hogy a nagy elődök méltó utódjaivá váljanak.
A mai társadalomban milyen kihívásokkal néz szembe általánosan a teológia és a szűkebb értelemben vett tudományterület, amivel foglalkozik?
A teológia rendkívül nagy kihívásokkal néz szembe. A teológia nem más, mint a vallás háttere, annak megfogalmazása. Azt látjuk a mai világban, hogy a vallás nehéz helyzetbe került, mert azt az értékrendet, amit a vallások képviselnek, a mai világ embere leginkább elutasítja, egyre inkább háttérbe szorulnak ezek az értékek. A mai ember feláldozza a hagyományos értékeket a szabadság oltárán. A teológia próbálja ezt az értékrendet rendszerezve megfogalmazni, de nehéz helyzetben van, mert úgy tűnik, hogy olyant kínál, amire nincs szükség. Az erkölcsteológia még nehezebb helyzetben van. A szentíráskutatáson alapuló, az egyház történelmét figyelembe vevő, a mindenféle más teológiai tudományágakat felhasználva megfogalmazott erkölcsteológia alapvetően az üdvösségünket szolgálja.
Nem véletlen, hogy Krisztus kinyilatkoztatásának a lényege egy főparancs, ami tulajdonképpen kettős, de igazából hármas: szeresd a te Uradat, Istenedet; szeresd saját magadat; szeresd felebarátodat. Ez a kereszténységnek a lényege. Bár a kereszténységben, illetve a katolikus öntudatunkban nem játszik jelentős szerepet saját magunk szeretete, de én szeretem ezt hangsúlyozni. Jézus így mondta: szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Azt gondolom, hogy a keresztény hagyomány félt az egoizmus veszélyétől, ezért az önszeretetet háttérbe szorította. De ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert korszerű. A 21. század embere szereti szeretni magát. A krisztusi elvárás teljességéhez ez is hozzátartozik.
Az utóbbi években egyre nagyobb jelentőséget kap a különböző etikák kérdése: a különböző hivatások, szakmák mind alkalmazott etikát, etikai kódexeket készítenek a maguk számára. Miközben a 21. század embere elutasítja a vallást mint intézményes formát, aközben az ethoszra, az etikára rendkívül nagy szüksége van. Érzi, hogy fontos, hogy bizonyos kereteket meghatározzon a jó, a helyes, a boldog élet szempontjából. Ezek az etikai kódexek annak függvényében szerkesztődnek, hogy milyen szakmáról, hivatásról van szó. Megvizsgálják a konkrétumot, és ahhoz hívják segítségül az általános etikai normákat. Annak függvényében, hogy ki milyen világnézeti alapon áll, annak függvényében választja ki a maga etikai irányzatát is. Beszélhetünk hedonisztikus etikáról, ami a gyönyör elérésére törekszik, eudaimonosztikus etikáról, ami a boldogságot akarja, ez egy átfogóbb etika, de beszélhetünk a törvény alapú etikáról, ami az erkölcsi törvényt kívánja az ember életében megjeleníteni, beszélhetünk az aranyszabály alapján álló etikákról vagy más etikai, filozófiai irányzatokról is. Ilyen alapállásból kiindulva próbálják a különböző intézmények a maguk számára megfogalmazni azokat az etikai elvárásokat, amelyek a helyes, a boldog cselekvéshez szükségesek.
A közösségi oldalak és a digitális világ egyre jobban összekapcsolja az embereket és egyre sűrűbb hálózat jön létre, ennek ellenére mégis úgy tűnik, mintha a közös gondolat egyre inkább széttöredezne. Mindenki saját hírfolyamot, saját tartalmakat lát. Az, ami korábban egy közösségben egységes világnézet volt, az egyre inkább széttöredezik. Ön is azt mondta, hogy etikákat fogalmaznak meg, többes számban. Van-e helye – és ha igen, hogyan lehetne azt megvalósítani – egy katolikus etikának? A katolikust itt átfogó, egyetemes értelmében értem: egy olyan normarendszerként, amihez a világ minden egyes emberének lehetne igazodni.
A katolikus egyházon belül is volt már korábban próbálkozás egy ilyen, mindenki számára megfogalmazott etikai világlátás közreadására, gondoljunk csak Hans Küng „Weltethos” gondolatára, aminek az a lényege, hogy a kereszténység, ezen belül a katolikus egyház ne maradjon a maga elszigeteltségében, hanem olyan etikát közvetítsen, ami általános, mindenki számára elfogadható, globális etika. Ez a törekvés üdvözlendő, azonban a problémát abban látom, hogy miközben Jézus Krisztus mindenkihez szól, minden embert meghív az ő követésére, a megváltás is minden ember számára történt, aközben azokat az erkölcsi maximákat, amelyeket Jézus megfogalmazott és elvár tőlünk, a mai társadalom nagy részben elutasítja.
Abban, hogy mindenkinek saját hírfolyama van, problémát látok, mert azok a hírek, amelyek hozzám eljutnak, nagymértékben irányítottak. Néhány évvel ezelőtt egy bizonyos hírportált követtem gyakrabban, és egyfelől azt láttam, hogy a hírportálnak a szellemiségét tükröző másmilyen médiatermékek tömegesen jutottak el hozzám, ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy ha az ember egy bizonyos médiaterméket huzamosabb ideig olvas, akkor ez a helyzet képes a gondolatait bizonyos irányba terelni. Már évekkel ezelőtt megtapasztaltam, hogy a médiának milyen hatalma van az ember fölött. Egy alkalommal, amikor még Ausztriában voltam, az egyik hívemet vittem a közeli városba, és az autóban beszélgetve majdhogynem szó szerint visszahallottam azt, amit az előző napon a híradásokban olvastam, illetve a híradóban hallottam. Az természetes, hogy az ember egy bizonyos tényt, amit hallott, továbbad, de itt a különböző események értékelésére vonatkozó értékítéleteket hallottam vissza szó szerint, azokkal a szavakkal, ahogy az illető médiatermék azt közvetítette.
Ebben a kontextusban arra kell gondolnunk, hogy milyen módja van az egyháznak arra, hogy a keresztény, a katolikus gondolatot ilyen formában közvetítse. Gyakorta gondolkodom azon, hogy az egész világra kiterjedő intézményrendszerünk, a vasárnapról vasárnapra megtartott közösségi találkozóink, a szentmiséink, a prédikációk milyen hatalmas lehetőséget adnak a kezünkbe, de azt tapasztalom, hogy ennek ellenére mintha nem tudnánk megfelelőképpen kihasználni ezt a potenciált. Gondolkodom azon, hogy ez miért van. Nem megfelelőképpen fogalmazzuk meg az üzenetünket, mind tartalmában, mind formájában? A mai embernek szüksége van a külsőségekre, fontos, hogy miként fogalmazzuk meg a dolgokat, hogy felkeltjük-e az érdeklődését, mert bármilyen értékes gondolatot adhatok tovább, ha nem megfelelőképpen van becsomagolva, akkor lehet, hogy a hallgató ki sem bontja, nem figyel fel rá. Bár a forma csak eszköz, de mégiscsak rendkívül fontos. Hatalmas potenciálunk van, de a kortárs társadalom részéről erős ellenállásba ütközünk.
A Szentírásban azt olvashatjuk, hogy Isten országa köztetek van. A teológia ezt úgy fogalmazza meg, hogy a „már” és a „még nem” feszültségében létezünk: már közöttünk van, de még nem teljesedett be. A mai ember egyénenként mit tehet azért, hogy mindinkább közelebb kerüljünk a beteljesüléséhez?
Azáltal kerültünk be Isten országába, hogy a megváltással elindult az isteni kegyelem az ember felé, és személyenként a keresztségünkkel kerültünk be Isten országába. Mi a feladatunk, kötelességünk annak érdekében, hogy egyre hatékonyabban szolgáljuk saját magunk üdvösségét és a közösségünket? Azt gondolom, hogy a keresztséghez, a keresztségből nyert hithez kapcsolódó kötelességek azok, amelyek itt a figyelem középpontjába kell kerüljenek. Az, hogy hívő emberek vagyunk, ez kegyelem, örömforrás számunkra, mert egy közösséghez, Istenhez tartozunk, ezáltal az életünk értelmet nyer, ugyanakkor kötelességgel is jár.
Az első kötelesség a hit megismerésének a kötelessége. Nem elég, hogy meg vagyok keresztelve, hanem fontos, hogy megismerjem a hitemet. Bár mindenkinek nincs meg a lehetősége, hogy beiratkozzon a teológiára, ahol megfelelőképpen meg lehet ismerni a hit dolgait, de mindenkinek megvan arra a lehetősége, hogy vasár- és ünnepnapokon részt vegyen a szentmisén, ott hallja a szentírási szövegeket és azok magyarázatát, ez erősíti a hitét, illetve hitismeretet közvetít. Hasonlóképp kötelesség a különböző katekézisekben való részvétel, az elsőáldozásra, bérmálásra, szentségek kiszolgáltatására való felkészülés. Ezek olyan alkalmak, amikor az ember jobban megismerheti a hitét. A hithez kapcsolódó kötelezettség a hit megvallásának a kötelessége is. A keresztény embernek az életével kell megvallania a hitét. Ha az ember megvallja a hitét, a társadalomban mintát mutat, és remélhető az, hogy erősödik a társadalomnak a keresztény értékrend szerint való átváltozása. A másik kötelesség a hit megvédésének a kötelessége abban az esetben, ha a hitet támadás éri. Szintén ide tartozik az egyház tanítóhivatali tanításának az elfogadására vonatkozó kötelezettség.
Megismerni a hitet, tanúságot tenni a hitről, és ezáltal jó keresztényként élni a világban: az egyes ember ezzel segítheti a „már” és a „még nem” között az üdvösségben való boldog életét.
25 és 440 éves múltról beszéltünk. Hol látja a teológia kar helyét 25 év múlva és az egyház helyét 440 év múlva?
Ha kizárólag a jelenlegi társadalmi, szociális, mérhető trendeket nézzük, akkor nem sok jót lehet jósolni sem a teológiának, sem az egyháznak. Azt látjuk, hogy az elmúlt néhány évtizedben rendkívül sokan kiléptek az egyházból, illetve a papi, szerzetesi hivatások száma drámaian csökkent. Korábban csak Nyugatra volt ez jellemző, de hozzánk is begyűrűzött. Az 1980-as évek végén, amikor én voltam teológus, akkor 120-an voltunk a teológián, most a létszám 40 körüli, így harminc év alatt harmadára csökkent a papi hivatások száma. Ez nem jó jel. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy soha, de soha nem feledkezhetünk meg a kegyelem erejéről. A katolikus egyház nem egyéni projekt, nem az ember, hanem Isten projektje. Meg vagyok győződve, hogy Isten gondoskodik arról, hogy mindenkor legyenek hivatások, és hogy az egyház mindenkor fennmaradjon.
Reménykedem abban, hogy a teológia, ha nem is a jelenlegi formában, de mindenképp egyetemi keretek közt fog működni. Talán jobban, mint most, beteljesíti azt a szerepét, amit be kell teljesítenie az egyetemi miliőben, hogy képviseli az ethoszt és a kinyilatkoztatást. Ami az egyházat illeti, azt kell mondanom, hogy vélhetően létszámában kisebb lesz. Múlt héten búcsún voltam, és ott néztem a híveket: tisztes, őszülő fejeket láttam a templomban, fiatalokat kevésbé. Ez nem számmisztika, ez tiszta matematika, hogy néhány évtizeden belül létszámában le fog csökkenni az egyházunk. Remélem, hogy bár kevesebben, de erősebben fogunk kikerülni a jelenlegi válságból.
Megjelent a Vasárnap 2021/26-os számában. A videót készítette: Cziple Hanna-Gerda.
[…] Holló László: az életünkkel kell megvallanunk a hitünket […]