Karinthy Frigyes 1917-ben írt egy kiváló elbeszélést Barabbás címen, amelyben tetten érhetjük, megfigyelhetjük a tömegszuggesztiós hatást. Hagyjuk, hogy tömegként hergeljenek vagy meghalljuk a józanság szavát? Elmerülünk az indulatban vagy keresztényként imában fürösztjük lelkünket?
Olyan jó lenne egy derűs, örömteli, vidám jegyzetet írni, hiszen itt a nyár, viharokkal, felhőszakadással, szélsőséges időjárással ugyan, de csodás a természet, ismét szabadon járkálhatunk, a járvány lecsengeni látszik és mi lassan, de biztosan visszaszerezzük a vírus által elkobzott tereinket.
Örülhetnénk, mert a betegség nem tizedelt meg nagyon, bár vannak fájdalmas veszteségeink is. Ujjonghatnánk, hiszen két év leforgása alatt olyan jeles egyházi események részesei lehetünk, amelyekre a világ szeme odafigyel, és egyházunk feje, Szent Péter utóda, Jézus földi helytartója ismét a körünkbe érkezik. Budapestre várjuk, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére. Örömünkbe azonban megint üröm vegyül. Nem erről akartam írni, de nem tudok szó nélkül elmenni az utóbbi hetek sokféle, habzó vitája mellett.
Emlékszem, mennyi negatív hang is hallatszott Ferenc pápa csíksomlyói látogatása előtt. Az elszántak, a kíváncsiak, legelsősorban a mély és ép hitűek azonban ott voltak személyesen a nyeregben, hogy lássák, hallják, együtt imádkozzanak vele. És bár se a körülmények, se az időjárás elsőre nem tűnt, hogy velünk volna, az esemény résztvevőiben a pillanatnyi keserűség után hosszútávon a hála, az öröm, a béke érzése maradt meg. Máig! Belső elégedettséggel tudunk emlékezni arra az együttlétre, az volt ám az igazi összetartozás, amikor a szakadó eső, a hajnali csíki hideg, a köd, az ellenvélemények se külön-külön, se együtt nem tudtak visszatartani, ott áztunk-fáztunk együtt, és amikor aztán felszállt a köd és körbenéztünk, megnyugtatóan sokan voltunk, ragyogtak a szemek. Amikor Ferenc pápa beszédét magyarul meghallottuk, micsoda vastaps hangzott fel! Lám, ha együtt vagyunk, szerényen, csendesen, de összhangban, annak ereje van! Jó volt, hogy a magunk belső hangjára hallgattunk, ott voltunk, a helyszínen, személyesen látni, hallani, átélni, közösséget alkotni.
Fotó: Paul Haring, Catholic News Service
Most Magyarországra várják, várjuk Ferenc pápát, és mintha ugyanazokat élnénk át, mint két évvel korábban: vannak huhogók, mindenben hibát keresők, vannak gyalázkodók, hangulat- és hitelrontók. Nevezhetjük ezt népünk hibájának, ez lenne az önsorsrontás? Nem hiszek a nemzetkarakterológiában, nem lehet általánosítani, amikor egyénekről, korszakokról, népekről van szó. Hangadók tévútra tudnak vinni tömegeket, afféle tömegszuggesztió alakul ki, és az ember utólag maga is csodálkozik, miféle átok lepte el a szemét-fülét. Karinthy Frigyes 1917-ben írt egy kiváló elbeszélést Barabbás címen, amelyben ezt a tömegszuggesztiós hatást ábrázolja. Bár Karinthyt humoristaként tartjuk számon, ez egyik mélyre látó, felkavaró, elgondolkodtató írása a tömegemberről és a manipulációról. Az elbeszélés szerint lehetőség adódik Jézus elítélésének újrajátszására az emberek kérésére, akik a történtek után rájöttek, rosszul választottak. Ám Pilátus háza előtt az új ítéletkor újra elhangzik a kérdés: kit bocsássanak el a halálra ítéltek közül, a sokaság újra Barabbást választja. Karinthy elbeszélésében aztán az emberek csodálkozva néznek egymásra, hiszen külön-külön mindenikük Jézust mondott vagy akart mondani, közös kiáltásuk tömegként mégis Barabbás volt.
A józanság hangja halkan szól, nem elég tetszetős, nem elég átható. Az egyén egyedisége nagyon sokszor alárendelődik a tömeghatásnak, nem mer kiállni véleménye mellett, ha a többiek mást kiáltanak.
Az indulatot felpörgetők, azt akarattal rossz irányba hangoló hangoskodók után megszóltaltak a helyzetet mélységében, összetettségében ismerők. Ők végre szóhoz jutva a tények valóságos, árnyaltabb oldalát mutatták fel. És a valóság rögtön másképp mutatott!
Szabad kritikát megfogalmazni, de nem indulatból, hanem a helyzet árnyalt ismeretében, aggódó, féltő szeretettel. Hiszen a kritika sosem fröcsögő indulat.
De meghallja-e a józanság szavát a felhergelt tömeg? Megértjük-e, hogy ebben az esetben is, mint életünk sűrű hétköznapjaiban a jótanács, amit apáink, nagyapáink már sokszor a lelkünkre kötöttek, így szól: számolj el tízig, mielőtt a másikat megítélnéd, rá sértő szavakat mondanál — ha megszólalás előtt mély levegőt veszel, megiszol egy nagy pohár hideg vizet, talán már el se hagyják ajkadat a (bántó, mérgező) szavak.
Hiszem, hogy keresztényekként a józanság szava jut el a fülünkig, és nem alantas indulatban, gyalázkodásban, hanem imában fürösztjük meg magunkat.
