A nyár kezdetén, vasárnap délutánonként pap zeneszerzők kincstárából válogatott művekkel üdíti fel az érdeklődők lelkivilágát a nagyvárad-szőllősi Szentháromság-templom kántor-orgonistája. Józsa Domokos, aki bár korondi születésű, majdnem húsz éve szolgál ezen a váradi plébánián. Ismeretségünk az egyetemi évekhez kapcsolódik, így nyomon is követtem pályafutását, mind ez idáig azonban soha nem kérdeztem őt arról, tulajdonképpen hogyan került erre az útra, melyek voltak az első „liturgikus élményei”. Most innen indítjuk ezt a beszélgetést.
Az első szentmisével kapcsolatos élményeim természetesen szülőfalumhoz, Korondhoz kötődnek, éveken keresztül rendszeresen ministráltam, az első impulzusok itt értek. Már nem tudom pontosan, honnan jött az ötlet, hogy Fehérváron szeretnék tovább tanulni, de az egyik falubelimmel együtt Ferenczi Sándor akkori plébános felkészített minket, és 1997-ben elvitt felvételizni a kisszemináriumba. A felvételi sikerült, és tulajdonképpen innen folytatható ez a történet. Fehérvár sok tekintetben meghatározó az életemben. Egyrészt úgy éreztem, ez az első olyan helyszín, ahová az Isten elhívott és Korondról kiemelt, hogy valami mást tapasztalhassak meg. Bizonyos értelemben olyan többletet kaptam ott akkor, amiről úgy éreztem, máshol nem kaphattam volna ezt meg. Ez egyrészt az intézménynek is köszönhető, másrészt az osztálytársaknak, évfolyamtársaknak, tanároknak, nevelőknek, meg annak a miliőnek, ami Fehérváron van: az ezeréves múlt, a székesegyház, a köré csoportosuló intézmények… Tizedik osztály végén határoztam el azt, hogy én az oltár szolgálat mellől a liturgia, az egyházzene és az ezzel kapcsolatos szolgálatok felé szeretném terelni az életemet. Meg kell említenem feltétlenül Sztankó Attila akkori teológus nevét, hiszen ő volt az, aki az orgona, a zongora és az egyházzene világába részint bevezetett, és olyan impulzusokat adott, amik a további életemben is meghatározók voltak, komoly alapot kaptam, amit aztán bővíteni lehetett. Természetesen az ember soha nem lehet megelégedve sem saját magával, sem a teljesítményével, most is úgy érzem, rettentő keveset tudok, és nagyon sokat kell minden nap tenni, dolgozni ahhoz, hogy a „szürkeállomány bővüljön”.
Amikor – elég korán – elkezdtem ministrálni, éreztem azt, hogy valami megfoghatatlant kapok a templomban, amit sem akkor, sem most nem tudok szavakkal kifejezni. Isten mindenhol jelen van, de egy szakrális helyen talán „fokozottabban” tapasztalható a jelenléte, és Korondon, a ministrálások alkalmával ezt érezhettem meg.
Kíváncsi vagyok arra a pillanatra, amikor először tetted a kezed az orgonára: milyen volt a hangszerrel való ismerkedésed?
Ez egy nagy kérdés! Amikor felmentem Fehérvárra, sok tekintetben úgy éreztem magam, mint Ábel a rengetegben… A szüleimtől való elszakadás, a nagy távolság a szülőfalumtól, az idegen környezet… Megviselt kissé a honvágy… 14 éves voltam. Tanulni elég sokat kellett, hozni a szintet, amivel helyenként gondok voltak – pont e miatt az új helyzet miatt. Viszonylat nagyon későn kezdtem az orgonálást is, a zongorázást is, meg egyáltalán a zenével való foglalkozást, de akkor egy olyan éhséget adott ez az ismerkedés, hogy attól a pillanattól kezdve nem tudtam elszakadni a zenétől, szabad időmben – sőt, az órák közti szünetben is – futottam át a kápolnába gyakorolni. Tudtam azt, hogy óriási hátrányokat kell behoznom, hiszen ha azt nézzük, hogy hat-hét éves korukban kezdenek a gyerekek zongorázni vagy hegedülni, én 14-15 évesen nagyon nagy lemaradással indultam. Az ebből adódó hiányosságokkal a mai napig rendelkezem és küszködöm, hiszen az, amit az ember nem tanult meg nyolc-tíz éves korában, az azért kimarad az életéből, az hiányzik. És itt konkrétan azokra a technikákra gondolok, amik a hangszeren való játszáshoz, az énekléshez szükségesek – emiatt folyamatosan volt, van is bennem egyfajta kisebbségi érzés azokkal szemben, akik beleszületnek egy ilyen családba, ahol művészi érdeklődés van, a szülők nyitottak az irodalomra, állandóan megy a jó zene, színházba járnak… Ajándék, ha valaki egy ilyen családba beleszülethet. Mi is most azon dolgozunk, hogy a gyerekeinknek ezek a megfoghatatlan értékek meglegyenek, próbáljuk átadni, mert úgy gondoljuk, ezek nemesebbé, szebbé teszik a jellemüket, lelküket – még akkor is, ha ez olykor komolyabb (anyagi) áldozatokkal is jár, megéri ezt a „befektetést” megtenni értük.
Visszatérve a kérdésedre, az első élményem az volt, amikor kilencedikesként azt láttam, hogy a tizenkettedikesek orgonálnak, énekelnek, kézzel-lábbal játszanak a hangszeren… Odamentem, és megkérdeztem az egyiktől, hol lehet megtanulni, hogy az ember ezt egyszerre csinálja (nevetve mondja – szerk.), szép naiv, székely kérdés volt. Azt a választ kaptam – egy egyenes mondattal: le kell ülni és gyakorolni kell. Valóban én aztán megfogadtam ezt a tanácsot, mert ebben minden benne van… Az indulásnak az első lépéseit nem tudja az ember egyedül megtenni, vagy legalább is jobb, ha nem egyedül teszi meg. Ehhez volt óriási segítség – amint említettem – Sztankó Attila teológus, akinek az irányításával aztán rendszeresen, intenzíven tudtunk gyakorolni, ha lassan is, de haladni. Emlékszem, sokáig „csúfolkodtak” is azzal, hogy melyik volt az első ének, amit megtanultam a kíséretes könyvből, a Szent Magdolna elmene, a 116-os sorszámú. Ez volt az első orgonálással kapcsolatos élményem, ami megmaradt. Határozottan emlékszem, mentünk hazafelé vonattal Segesvárról Udvarhelyre, s épp egy olyan székben ültem, aminek a sorszáma 116-os volt, nagy kacagás lett abból, hogy én már itt sem tudok megválni ettől az énektől. A viccet félretéve, az a napi rendszeresség, amit Gyulafehérváron megtapasztaltam – hogy reggel korán keltünk, közös ima, szentmise –, meghatározó volt életem során.
Mondod, hogy futottál át szünetekben gyakorolni a kápolnába, és én magam előtt látom, ahogy évek múlva szaladsz át az Arany János-bentlakásból az egyetemre gyakorolni… Mit adott neked Várad?
Ha valaki a fejét adja arra, hogy hangszeren is szeretne megtanulni, és főleg ha úgy szeretne megtanulni, hogy komoly hátrányokkal indul a saját korosztályához képest, elkerülhetetlen a gyakorlás. Ezt egy hangszer tekintetében sem lehet megúszni, lehetetlen. Az egyetem éveim alatt reggel 6-tól 8-9 óráig gyakoroltam, aztán délután is, meg este órák után, úgyhogy átlagban kijött a napi 5-6 óra. Volt egyfajta rutinja ennek az egésznek, meg fiatalabb is voltam és ambiciózusabb.
A gyulafehérvári évek után volt egy kitérőm, Máréfalván kántorizáltam egy évig. Azzal a szándékkal pályáztam meg ezt a helyet, hogy a hiányosságaimat pótolni tudjam: heti rendszerességgel, több alkalommal jártam be Udvarhelyre zeneiskolai tanárokhoz – szolfézs-, zeneelmélet-, diktandó-, összhangzattan-, zongoraórákra. Fel akartam készülni arra, hogy tovább tudjam folytatni a tanulmányaimat – az akkor még Románia egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási intézményében működő zenepedagógia szakon – a Partiumi Keresztény Egyetemen. Abban az egy évben a templomi szolgálat mellett volt időm, és napi 8-10 órát is gyakoroltam zongorán. Semmi egyebet nem csináltam, csak annak éltem, hogy énekeltem, gyakoroltam, játszottam. Előző évben vettünk Kolozsvárról Geréd Vilmos segítségével egy zongorát, azt Korondról elvitettem Máréfalvára, és azon rettentő sokat gyakoroltam. Kicsit fejjel mentem a falnak, mert nyilván a hatodik, nyolcadik óra már nem volt olyan intenzív, mint a második vagy a harmadik, jobban fel kellett volna tagolni a rendelkezésemre álló időt, de 2002 nyarán sikerült a felvételim.
Várad nekem bizonyos értelemben a teljességet jelentette: itt kezdtem el és fejeztem be a tanulmányaimat, itt alapítottam családot, itt gyakorlom a hivatásomat… Másodév után a zenepedagógia szakon kaptam egy tanulmányi ösztöndíjat Budapestre, ott olyan tárgyakra járhattam be a Liszt Ferenc Zeneakadémia Egyházzene Tanszékén, amire én szerettem volna. Ezzel párhuzamosan a Bartók Béla Konzervatórium orgona főszakára is járhattam, én ugyanis azzal a szándékkal mentem ki, hogy mint egy szivacs, minden olyan számomra hasznos információt magamba szívjak, amit utána egyrészt itthon kamatoztatni tudok, másrészt talán át tudok adni azoknak, akik rám vannak bízva. Visszajőve befejeztem a zenepedagógia szakot a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd 2008-ban az állami egyetemen induló orgona főszakra iratkoztam be, és Kristófi János orgonaművész, karnagy irányításával 2012-ben fejeztem be. Az utolsó két egyetemi évet már családosként végeztem, majd jöttek a gyerekek, bővült a családunk. Váradnak az a sajátos miliője fogott meg és tetszett, ami sokak számára talán kevésbé érték, hogy élhetőbb, mint egy nagyváros – én nem tudtam magamévá tenni azt az életformát, amit például Budapest „diktált”.
Miért maradtál Váradon, és mit jelent számodra a hivatásod – itthon, 2021-ben?
Gyulafehérvár után itt, Váradon értek engem a további éltető impulzusok, és úgy gondoltam – illetve most is úgy gondolom –, tartozom annak a közösségnek, amelyik nekem annyi mindent adott. Ha egyébbel nem, akkor legalább a helytállásommal, szerény képességemmel, tehetségemmel, leginkább szolgálatommal gazdagítsam azt.
2005-ben, miután visszajöttem Budapestről, az Isten meglátogatott egy három hónapos „szemlélődő lelkigyakorlattal”. Az immunrendszerem teljes legyengülése eredményeként végtagjaimat (először lábaimat, utána kezeimet sem) három hónapig egyáltalán nem tudtam mozgatni, megérezve és megtapasztalva a teljes kiszolgáltatottságot is. Az Istennel való együtt járást és a szolgáló szeretet gondoskodását Pálos István kanonoknak, akkori szőllősi plébánosnak köszönhetem, aki minden tőle telhetőt megtett felépülésem érdekében, és akiben a későbbiekben egy igazi szolgáló szakmai társra találtam. Az irodalmi igényességgel megfogalmazott választékos beszéd mellett a kultúra, a művészetekre való nyitottságot és ezek szeretetét, a hiteles hit megélése és a gerinc egyenessége mellett a kiváló tolmácsolású humor emberét is megismertem személyében. Hála és köszönet Istennek a személyében kapott ajándékokért!
Jól mondtad, hogy hivatás és szolgálat is egyben, mert abban a pillanatban, amikor az ember erre az életformára igent mond – és úgy gondolja, hogy a legjobbat, a legtöbbet kell kihoznia magából –, akkor ezt tulajdonképpen nemcsak ő vállalja, hanem a családja is. Ha jobban belegondolok, ez számomra nem jelentett soha akadályt, szívesen vállaltam – vagy talán nem ez a legjobb kifejezés, hogy vállaltam, hisz az egyházzene „kapott meg” engem. Úgy érzem, végül is nem én kerestem, hanem ő „talált rám”. A családomnak viszont ez sokszor áldozatokkal is jár.
Gyakorlás otthon apával…
Sok-sok öröm forrása volt számomra az elmúlt közel két évtized alatt az egyházzene és a liturgiával való foglalkozás. Hihetetlen sokat adott – elsősorban lelki, szellemi és kulturális értelemben adott többletet. Lenyűgöz az egyházunk liturgikus gazdagsága! Eszméletlen és átláthatatlan ez a kincs, amelynek birtokában vagyunk, és ez is annak bizonyítéka, hogy nem emberi mű. Ez egy isteni mű, és épp ezért nem meríthető ki teljességgel. Úgy gondolom, csak a legnagyobb alázattal és a legnagyobb kitartással szabad ezt az ügyet előremozdítani, hogy életben maradjon, hogy megfelelőképpen tudjuk ellátni ezt a szolgálatot. A sok öröm mellett azért meg kell említenem, hogy vannak göröngyös időszakok is, amikor az ember úgy gondolja, a hivatás meg az élet is kicsit – vagy talán a kelleténél jobban – próbára teszi, és felteszi a kósza kérdést: kell ez nekem? Ilyenkor próbálom azt tartani a szemem előtt, hogy a szolgálat talált meg engem, és én ezzel tudom előmozdítani a közösség életét, azokét, akik közel állnak hozzám, az „enyéimet”, hogy megoszthatok valamit abból az istenélményből, amiben nekem részem volt, részem van. Ha ezt az „üzenetet” nem tudom átadni, baj van. Baj van, mert mindenkire egyenként rá van bízva valami isteni üzenet, amit épp neki kell elmondania. És én ezt folyamatosan fürkészem, hogy mi az a szikra, amit nekem át kell adni, és hogyan kell átadni…
Istenélményről beszélsz, de mit is értesz pontosan ezalatt, illetve azt is megkérdezem, hogy miből táplálkozol, töltekezel ehhez a szolgálathoz?
Amikor istenélményről beszélek, akkor elsősorban a liturgia keretén belül megvalósuló Sacrumra gondolok – és ez minden szentmisében megvalósul. Tulajdonképpen ami engem lenyűgöz a keresztény liturgiá(k)ban – a megfoghatatlanságán és a megfogalmazhatatlanságán túl –, az az egység, ami felhalmozódott az évszázadok során. Engem teljesen ámulatba ejt a tény, hogy az adott napon ugyanazt a szentírási szakaszt olvassák ezerötszáz éve a világ bármely katolikus templomában. Márpedig ugyanez volt az énekrenddel is közel kétezer éven át, hogy az utolsó kis „eldugott faluban” is az adott vasárnapon ugyanazt az énektételt énekelték. Hozzá kell tenni, sajnos az utóbbi évtizedekben ezek az egységet kifejező és meghatározó értékek is igen sokat lazultak! Az önkény és a pasztorációs siker oltárán igen sok értéket elégettünk már. És itt most nem a minőségről van szó, sokkal inkább az egységről, hogy tényleg ugyanazt énekelték mindenhol. A liturgikus tételek az elhangzó szentírási szakaszokkal együtt olyan üzenetet hordoznak, amely egész héten át megtartó erővel bírnak. Amikor azonban ezeket lecseréljük, és saját kreativitásunkat toljuk előre, akkor ez a hihetetlenül nagy szinkretikus egység megbomlik. Azt gondolom, ebből nem szabad táplálkozni, hanem – visszatérve a kérdésed lényegére – a forrásnál kell maradni. „Minden forrásom belőled fakad”, a 87. zsoltár 7. verse is ezt énekli meg. Az éltető forrást, a tiszta forrást nem szabad elfelejteni soha, nem tehetjük kompromisszum tárgyává, és azt a szikrát, amit kaptunk, folyamatosan őrizni, ápolni és továbbadni kell.
Ilyen forrás számomra egyrészt a szentmise, a szentmisén való aktív részvétel, ami, bevallom őszintén, nem mindig sikerül, olykor sajnos el-elkalandoznak a gondolataim. Ezzel küszködöm. A másik ilyen fogódzó a rendszeres szentírásolvasás, valamint a teológiai és liturgiai tárgyú könyvek, lelkiségi könyvek böngészése. Ezt a három pillért mondanám, amelynek megtartóereje van lelki és szellemi értelemben, másrészt pedig ott van erős háttérként a család.
Az egyházzene és a liturgia méltó végzése és szépsége mellett folyamatosan foglalkoztat Johann Sebastian Bach személyisége és zenéje, egész alkotói tevékenysége. Ezen belül az orgonakompozíciói – ami csupán egy szelet, de ott vannak a kantátái, tömérdek mennyiségű kompozíció. Természetesen, ezek katolikus vonatkozásban nem liturgikus tételek, de valami megfoghatatlan, szóban ki nem fejezhető tökéletesség van bennük. Igen, ki szabad mondani, a Földön is van tökéletesség. A száz éve született Pilinszky – aki nagy rajongója volt a Bach zenének (például csak a h-moll misét több mint háromszázszor hallgatta meg) – mondta: „Bach zenéje az isteni intelligencia elképzelhetetlen világából valami… a végtelenségig tudom hallgatni. Örök rejtély nekem… Felvidít, megnyugtat, hol elgondolkodunk, hol elrepít, sírunk, utána derülünk. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték, aki egy személyben volt szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos.”
Azért is foglalkoztat engem, mert ő az egyetlen zeneszerző a zeneirodalomban, akit az utódok közül még senki nem mert megkérdőjelezni. Amikor az ember az ő muzsikáját hallgatja, úgy érzi, valami szavakba nem önthető, emberi ésszel fel nem fogható, kifejezhetetlen, de ugyanakkor mindent elmondó szólal meg. Ha csak hangszeres zene szól, akkor is, ha együtt szöveg és hangszeres zene, akkor még inkább. Szóval a másik támpontom az ő zenéjében való rendszeres „fürdőzés”.
Említed, hogy mekkora lelki erőhátteret biztosít számodra a családod. Hogyan látod Szent József és a család évében az apai szerepedet?
Az ember nem tehet mást, mint hogy hálás legyen nap mint nap a Teremtőnek, mert ajándékba kaptuk egymást, és egymás üdvösségének esélyei és eszközei vagyunk – ez óriási kincs. Kiváló társsal ajándékozott meg az Isten a feleségem személyében, mindhárom gyerekünk a maguk sajátos egyszerűségében és nagyszerűségében jó gyerekek. Az ő nevelgetésük is folyamatos tanulás, amit nem lehet könyvből elsajátítani. Időnként persze elfogy a türelmem, de azt elmondhatom, hogy a gyerekekkel való együttélés és az a háttér, ami a családot jelenti, pótolhatatlan.
Úgy érzem, Isten mérhetetlen szeretetét és bizalmát nyújtja irányunkba, amikor hallhatatlan lelkek örök sorsát bízza ránk néhány évtizedig itt a földön, és utána egy örökkévalóságon át.
10. házassági évfordulón
Minden gyerek más, minden család más, nálunk is mindhárom gyerek más, nem lehet ugyanazt a pedagógiát alkalmazni mindenikre. Mi például korlátozzuk magunkat a médiahasználatban, tehát az nálunk hiányzik, hogy hazajönnek a gyerekek az iskolából, óvodából, s a telefont odanyomjuk a kezükbe, hogy foglalják le magukat. Tévénézés is nagyon ritkán van, közösen időnként igen, de azt szeretnénk, hogy az együtt eltöltött idő valóban minőségi idő legyen. Annyiféle hatás éri a gyerekeket, így elsősorban arra irányul a figyelmünk, hogy a jót, az értékeset örökítsük át számukra, hogy jellemes, gerinces, értékes, hiteles tagjaivá váljanak a közösség, a nemzet és a társadalom számára.
Az óvás, féltés elengedhetetlen és nélkülözhetetlen egy szülő, egy apa életében, főleg látva a gazdasági-politikai drámai helyzetet világszinten, de én akkor is azt mondom, bizakodónak kell lenni, mert nem véletlen az, hogy gyereket kaptunk odafentről. Ezzel együtt persze felelősséget is kaptunk, komoly felelősséget – és itt nem az etetésre, ruházkodásra gondolok, hanem elsősorban a lelki nevelésére, az Istenhez való vezetésre. Mert ha ezt nem tudjuk átadni, akkor nem teljesítettük a feladatunkat. Minden mást meg lehet tenni, el lehet küldeni a gyereket különböző intézményi tevékenységekre, lehet járatni magánórákra, de hogyha a legfontosabbat, az Istent nem találja meg, akkor eltékozolt idő az élete. Nem szeretnénk, hogy ez így legyen, és ezért mondtam, hogy a minőségi idő azért olyan fontos, mert ezalatt „meg tudjuk szerezni” magát az Istent.
Végül hadd kérdezzem meg, mit tapasztalsz, hogyan valósítható meg, hogy a hívek minél aktívabban kapcsolódjanak be az éneklésbe a szentmisén?
Ha csak az elvárás szintjén mozgunk, saját magunk körül forgolódunk. Nekünk kell megtenni az első lépést irányukba. Én úgy látom, a hívek igen nagy százaléka elvárja, vagyis inkább szomjazza azokat a tiszta forrásvizeket, amelyeket csak a templomban kap meg. Ne elvárásaink legyenek a híveink felkészültsége irányába, hanem mi képezzük saját magunkat, a lehetőségek szerint legjobban azért, hogy minél inkább be tudjunk vonni őket a Nagy Misztériumba, amit a szentmise tartalmaz és jelent. Nálunk hagyomány, hogy a szentmise előtt átveszem a hívekkel a liturgikus tételeket, olykor egy-két gondolatot is hozzáfűzve. Nem szabad sajnálni az anyagi áldozatok sem – például saját költségen nyomtatom az énekrendet, kiosztom, kezükbe adom, és azt látom, lassan-lassan van eredmény. Persze van, aki nem kapcsolódik be az éneklésbe arra hivatkozva, hogy nincs hallása, nem tud énekelni, de egy idő után talán megérez valamit ebből a szépségből és egységből, ami maga a szentmise, és ennek a hordozójává válik ő is.
A Liturgia védelme
(Rímtelen dadogás a Szentmiséről)
Ne bántsd a Krisztust a Liturgiában
ajándékként van jelen e világban
Drága kincsek halmaza vesz körül a Szentmisén
felfogni teljességgel nem lehet mert Istené
A megváltás művének jelenbehozatalával
Osztogatja kegyelmeit a bűnös világnak
Életét adta értünk hogy mi élhessünk Benne
Közömbösek nem lehetünk e kijelentés mellett
Csak a szépet csak a jót és értékeset nyújthatjuk
ha adhatunk egyáltalán szegény valónkból
A silány és gagyi nem való az Úrnak!
Töménygiccset ne égessél a tömjéntartóban!
Ne formáld a Liturgiát saját képedre!
Inkább te formálódj a Liturgiában s Benne!
Józsa Domokos
(Az interjú – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. június 6-ai és 13-ai számában jelent meg.)
