Két csésze kávé, egy meleg június eleji hétfő, a kolozsvári Sétatérre néző kilátás és sok perc őszinte kérdezz-felelek Windhager-Geréd Erzsébet orgonistával. Másodgenerációs egyházzenészként sokáig egyszerre két ország között sikerült helytállnia, tanított, orgonált, kórust vezetett és családanyaként építette, fejlesztette a jövő nemzedékeket. Erdélyi magyarként elsőként lehetett jelen a Szentföldi Orgonafesztiválon, most pedig kicsit hozzánk is közelebb, a bécsi Stephansdomban lehetett az első női orgonisták egyike, aki az új hangszeren koncertezhetett. Erről a meghívásról és élményről beszélgettem vele.
Cziple Hanna-Gerda: Kitől érkezett a felkérés, hogyan alakult ki ez a kapcsolat, hogy kértek fel koncertezni, hogy folyt a szervezés?
Windhager-Geréd Erzsébet: Úgy is lehetne mondani, hogy a szomszédba mentem orgonálni, de ez nem igazán alapja ennek a felhívásnak. Bécsben az orgonisták természetesen ismerik egymást és mindannyiunknak esélye van arra, hogy a kollégánk templomában és orgonáján meghívást kapjon előadni. A Stephansdom egy különleges kaliberű hely, és az orgonájának a jelentősége európai szinten másféle megközelítést igényel. A meghívásnak, gondolom, az eddigi munkásságom volt az alapja. Az a tény, hogy a bécsi zeneegyetem után a párizsi Conservatoire National Supérieur művész- és virtuózképzőjén képeztek ki, a tanáraimnak a védjegye, sok ajtót megnyitott, de egy idő után a zenei személyiséged indokol meg leginkább egy ilyen jelentős meghívást.
Tulajdonképpen ez a meghívás már a tavalyra szólt, de a világjárvány miatt az orgona (ami a világ 5. legnagyobb hangszere) befejezése, intonálása megszakadt és így a 2020 húsvétjára tervezett orgonafelavatási-ünnepséget és a koncertsorozat el kellett halasztani. Végül 2020 októberében volt a felszentelés, melyet 4-5 jelentős koncert követett. Ezeken tényleg világsztárnak számító orgonisták játszottak, viszont a többi koncert a novembertől bevezetett szigorú vesztegzár miatt elmaradt.
Amikor tavasszal úgy nézett ki, hogy valószínűleg a nyár előtt elindulhat a kulturális élet, akkor ismét meghívtak. Nagyon örvendtem a meghívásnak, mert már az szervezés elején is rangos nemzetközi gárda volt a névsoron. Akkor is csak két hölgyet hívtak meg, rajtam kívül egy párizsi orgonista lett volna még. Ahhoz képest, hogy az orgonista diákoknak minimum fele lány, a nemzetközi élvonalban elég nehezen tudnak előrejutni a hölgyek. Tehát itt is, mint az összes más szakterületen, duplán kell teljesíteni és napra késznek kell lenni, mind zenei, mind technikai felkészültség terén.
C.H.G.: Úgy érzed, hogy kétszer többet kellett dolgozz ahhoz, hogy te legyél az a neves első női orgonista, aki ott játszik?
W.G.E: Ez őszintén nem volt nekem sem cél, sem kritérium, hogy én most az első hölgy legyek, akit meghívnak oda. Én a Stephansdomban már amúgy többször koncerteztem, de az új orgonán ez volt az első alkalom. Kétszer diákként kerültem be a válogatásba, amikor az egyetem szervezett koncerteket. Érdekes módon az utóbbi 20 évben háromszor változott a Stephansdom orgonistája, de mivel mindegyikük szükségét érezte annak, hogy játsszam a koncertsorozatában, még háromszor szólaltathattam meg a hangszert. Így jött össze az öt dóm-koncert.
C.H.G.: Mi volt az első gondolat, ami tudatosult benned, hogy ott lesz a fellépésed, egy ilyen koncertsorozaton belül?
W.G.E.: Az első gondolatom az volt, hogy hát akkor mit is játsszak? Persze, a múlt évben, amikor az első és dugába dőlt meghívás megtörtént, már akkor kitaláltam, hogy mi lesz a repertoárom, de közben kicsit változott az első elképzeléshez képest. Ez most egy másik év, ilyenkor a műsor összeállításánál arra is kiterjed a figyelmem, hogy milyen évfordulók vannak, mely zeneszerzőknek vannak kerek évfordulói. Ebben az évben Jehan Alain (1911-1940) születésének 110. évfordulóját ünnepeljük, akinek nagyon szeretem a műveit, játszottam Kolozsváron is az úgynevezett Trois Danses ciklusát, ezt szívesen játszottam volna Bécsben is. De volt egy kolléga, akinek ugyancsak ez volt az ötlete, a darabot táncosokkal is kidolgozta. Ő feltétlenül azt szerette volna előadni, számomra pedig nem jelentett gondot más művet választani. Így visszatértem kicsit az eredeti elgondoláshoz. Liszt Ferencnek, ő ugyebár 1811-ben született, 210 éves születési évfordulója van. Őszintén nagyon örvendtem, hogy a műsoromat így alakítottam, mert az az óriási, Ad nos, ad salutarem undam című korálfantázia és fúga nagyon sok lehetőséget adott arra, hogy a hangszert megismerjem, kipróbáljam, bemutassam. Az a mű azon a hangszeren zseniálisan hangzott. Ezen kívül Marcel Duprének, a nagy francia orgonista halálának 50. évfordulója van, tőle is játszottam egy művet. Keresgélés és gondolkodás közben jöttem rá, hogy az 1881-ben született Bartók Bélának is évfordulója van. Én már régóta szerettem volna, mint sok más orgonista, egy kicsit ismertebb, népszerűbb zenét is a közönség előtt orgonán előadni. Mert a műsor összeállításánál nemcsak az évfordulók és még csak nem is kizárólag a hangszer, hanem a célközönség is kritérium. A Stephansdom befogadóképessége óriási, még így félig-meddig korlátozott számú nézőközönséggel is. Szerintem több mint 300 hallgatónak volt lehetősége a koncertre eljönni. Ez a 300 ember nem mind szakember, az orgonaművek viszont eléggé speciális művek. Ha valakinek eljátszol egy orgonaművet, akkor sok esetben nem ismeri fel. Esetleg egy pár mű, mint pl. Bachnak a d-moll Toccatá-ja vagy egy pár korálnak a dallama lehet ismerős, de a nagyközönség előtt nem annyira ismertek, mint például a nagy zenekari művek, Sztravinszkijnek a Tavaszi áldozata. Így az orgonisták, amikor egy óriási hangszer áll rendelkezésükre, ami a zenekarnak a képességeit is megfelelőképpen tudja utánozni vagy bemutatni, szoktak úgynevezett átiratokat bemutatni. Én Bartókot választottam, pontosabban a Román táncokat, amelyek ismertebbek, húzóerejük is van a közönség felé, orgonára nagyon jól átírhatóak és természetesen kicsit az erdélyiségemet is képviselték. Valószínűleg nem én vagyok az első orgonista, aki ezzel megpróbálkozott, de én a saját átiratomat készítettem el, ami jól és érdekesre sikeredett. Továbbá van egy kedvenc művem Mozarttól, az f-moll fantázia, egy 10 perces, 3 részes virtuóz mű, amit tulajdonképpen nem orgonára komponált, hanem egy óraműre. A híres Laudon tábornagy halálának az emlékére kérték fel, hogy írja meg ezt a pompázatos gyászzenét. Mozartról tudni lehet, hogy a Stephansdomban volt egyházzenész és idén 1791-es halálának van az évfordulója. Az ő darabja után egy improvizáció hangzott el. Közel áll hozzám az improvizálás, koncerteken, ha szép a hangszer és megihlet, szívesen iktatok be improvizációkat a műsorba. Kelet-Európában elég sokáig nem volt ápolva ez a technika vagy előadásmód, ezért is szoktam sokszor rögtönözni, ezáltal bátorítani is szeretnék mindenkit, hogy foglalkozzon ezzel a stílussal, műfajjal.
C.H.G.: Hogy érzed, te mit képviseltél ott, magyarságot, kereszténységet, feminizmust vagy így egyben az egészet?
W.G.E.: A feminizmust úgy gondolom a legkevésbé. Nem azért, mert nem vagyok feminista, aki engem ismer, az tudja, hogy lehet rólam mondani: én egy született feminista vagyok. Nagyon szeretek különböző emberekkel együtt dolgozni, nem vagyok ezen a téren válogatós, az a fontos, hogy valaki jó zenész legyen. Tehát azért, mert most valaki nő, nem kimondottan részesítem előnyben, de természetesen világos nekem, hogy nagyon sok terén az életnek a hölgyek még mindig nagy hátrányokkal és akadályokkal küzdenek, és azért ha alkalmam van valakinek megkönnyíteni az életútját, akár férfinek, akár hölgynek, akkor mindig megteszem és a diákjaim körében is mindig próbáltam segíteni ezen a téren. Kelet-Európában a hölgyeknek van azért egy nagy előnyük a nyugati társadalommal szemben. Érdekesen vagy inkább furcsán fog hangzani, de az átkos kommunizmus azért ezen a téren a női öntudatot mégis egy kicsit jobban megalapozta. Amikor kikerültem Ausztriába, nem volt bennem tudatos, hogy a hölgyek sokkal kevesebbet keresnek, mert Erdélyben ha valaki elment tanítani, világos volt, hogy ugyanazt a fizetést kapja, mint a férfikollégája. Nyugaton ez nem így van és ezt sokáig nem tudtam. És ott van Svájc, ahol a nők az 1970-es évekig nem voltak választópolgárok. Amikor ez tudatosult bennem, nagyon meghökkentem.
Az, hogy keresztény vagyok, világos, ez számomra nem kérdéses. Tudom, hogy vannak orgonisták, akik csak a koncert jellegét látják egy előadásnak, akik talán nem is igazán hívők. Ám egy orgonista nem lehet igazából hitetlen, mert akkor egyszerűen nem tud hozzászólni és igazodni a zenéhez, amit játszik. Az orgonairodalom egésze az egyházzenére épül, az az alapja. Természetesen vannak most már világi művek is, de az orgona tényleg egy egyházi hangszer, a koncerttermekben elég későn jelent meg. Igaz az, hogy az elején, az orgona megjelenésének kezdetein az arénákban szórakoztató hangszer volt és csak később lett a templomok szinte kizárólagos hangszere, de akkor is voltak a fejedelmi udvarokban világi alkalmakra épített hangszerek, habár túlnyomó részt a liturgiát szolgálta az orgonazene.
Magyarság. Ez is egy gyakori kérdés… Mindig jókat szoktam mulatni, amikor megtudják az emberek, hogy én még 27 év ausztriai tartózkodás után sem tartottam szükségesnek, hogy felvegyem az osztrák állampolgárságot, habár bizonyára bizonyos helyzetekben könnyebb lett volna érvényesülni. Én azt tartom, hogy aminek születtem, az vagyok, román állampolgárnak születtem és mégis mindenki tudja, hogy magyar vagyok. Ausztriában soha nem Elizabetheztek, hanem mindig Erzsébetnek hívnak. Ami az emberből kisugárzik, azt elfogadják. Nekem nem kell megindokolnom, hogy magyar vagyok, erdélyi vagyok, mindenki tudja rólam. Szerintem nem csak én vagyok az az erdélyi, aki kihangsúlyozza, hogy ő erdélyi vagy azt, hogy ő erdélyi magyar, erdélyi román, mert természetesen olyan is van. A transzilvanizmus benne van szerintem legtöbbünkben, aki itt született és itt élt akkor is, hogyha most éppen az élete másfele vezette. Amúgy pedig nekem talán azért sem téma ez az egész, hogy most magyar vagyok vagy erdélyi vagyok vagy ausztriai magyar vagyok, mert miután a tanulmányaimat elvégeztem, az életem folyamatosan a két ország között zajlott, ennek ellenére aktív voltam, vagyok és leszek. Nem szakadt meg tehát az, hogy meg kell őriznem a magyarságomat, függetlenül attól, hogy most Erdélyben vagy Ausztriában kell így cselekednem. A gyerekeim is magyar keresztneveket kaptak, ha már a családnév az édesapjuk után osztrák, de természetesen jól tudnak magyarul. Ezt is gyakran meg szokták kérdezni tőlünk, ilyenkor a fiaim nagyon elcsodálkoznak ezen a kérdésen. Sőt, az osztrák férjem is tud magyarul, ezt most már akkor hivatalosan az újságból is mindenki megtudhatja. A másik nyelvének megtanulása kölcsönös tisztelet kérdése, vagy a mi esetünkben nem is kérdése. A magyarság, a nemzeti öntudat pedig a belső tartástól függ.
C.H.G.: Bécsben több magyar is él. Látogattak el a koncertre? Hogy fogadott az ottani közösség? Hogy fogadta a koncertet?
W.G.E.: Ez már nem az a kör, hogy magyar vagyok és magyar orgonista koncertjére megyünk el, szerintem ez ott nem erről szól. Hanem arról, hogy van egy jó koncert és aki jegyet kap rá, elmegy. A koncertre hála a jó Istennek, sokan jöttek el, jó visszhangja volt. Szinte teltház, avagy ebben az esetben templom előtt játszottam, ami ott is ritkaság. Általában az orgonakoncerteknek a látogatottsága nem éri el azt a nagyságrendet, mint például a zenekari koncerteké. De gondolom, hogy ki is vannak az emberek éhezve ennyi csendes hónap után különböző kulturális megnyilvánulásokra. Hogy még hányan voltak a közönségben magyarok, a barátainkon kívül, azt nem tudom. Ha a kérdés az, hogy a magyar kulturális központ felkarolja-e a magyar megnyilvánulásokat, úgy én nem működtem eddig velük közre. A Collegium Hungaricum általában a magyarországi művészeket szokta figyelemmel követni. A koncert a Stephansdom szervezése volt, saját kultúrpolitikával, külső segítségre nem volt szükség és elvárás sem ilyen kezdeményezésre.
C.H.G.: Első női, erdélyi és magyar orgonaművész a sok közül. Milyen gondolatot tudsz továbbadni egy pályakezdőnek?
W.G.E.: Prima inter pares… Mindenki gyakoroljon és próbáljon meg azon a téren, amin éppenséggel tevékenykedik, akár orgonista, akár zenész, akár filológus, akár színész, akár gazdasági ember, tanítónő, óvóbácsi, magából a legtöbbet kihozni. Mindig arra kell szerintem törekedni, hogy saját magunk úgy érezzük, hogy kellőképpen fel vagyunk készülve arra a feladatra, amit elvállaltunk. Azt azért ajánlanám az ifjú pályakezdőknek, hogy ne csak gyakoroljanak és várják, hogy az elismerés megtalálja őket. Nekem nincsen koncertügynököm, kevés orgonistának szokott lenni, viszont azzal is meg lehet próbálkozni, hogy kapcsolatba lépjenek egy művészforgalmazó ügynökkel. Általában a kapcsolatokat fokozatosan és folyamatosan kell építgetni, el kell látogatni más kollégák koncertjére is, nem csak elvárni, hogy mások eljöjjenek a tiedre. Kurzusokra kell járni, mesterkurzusokra, belföldön, külföldön, megismerni másokat. Ez nemcsak az ismereteinket tágítja, hanem az ismeretségi kört is, és így lehet lépésről lépésre haladni. Fontos, hogy mindig hiteles maradj, egy Instagram-karrierre nem lehet alapozni. A zenében nem lehet hazudni, mert ha valaki beül egy koncertedre és nem kap semmit, akkor az egyszeri alkalom volt. Ez a legfontosabb szerintem, hogy jó munkával, hitelesen, tervezve, megszervezve az életed haladj előre. Elfogadni, ami lehetséges, és mindig megtalálni a jót abban, ami éppen van. Mert természetesen mindig vannak nagyobb karrierek és lehetőségek a tiedhez képest. Vannak olyan művészek, akik 80 év után is erejük teljében vannak technikailag. A zenélés tehnikai része olyan, mint a sport, a testednek is kell működnie, nem csak az agyadnak és a lelkednek ahhoz, hogy játszani tudj. Van, ami beválik az életben és van, ami nem, de attól még pont olyan szép az ég és ugyanolyan hálásnak kell lenni mindenért, amit a jó Isten igazgat fentről.
