„Hosszú és meredek volt az út, de lámpást adott kezembe az Úr” – idézte B. S. Aldrich művét Szabó Lajos tb. kanonok, plébános Bodó Péter, a Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papjának temetésén Gyergyószentmiklóson, június 7-én, hétfőn. Bodó Péter pápai káplán, c. esperes, nyugdíjas plébános méltóságteljesen megélt idős papi évek után életének 94., papságának 65. évében június 5-én, szombaton hajnalban hazatért a mennyei Atya házába.
„Péter atya Isten boldog színelátásában van, hallgathatja az Úr Jézus részéről: jól van derék és hű szolgám, menj be urad örömébe” – fejezte ki a temetésen meggyőződését Jakubinyi György nyugalmazott gyulafehérvári érsek, felelevenítve Bodó Péter Isten előtt szerzett megannyi érdemét, amit 1957-es pappá szentelésétől egészen haláláig végzett a papi teendők, keresztelések, esketések, igehirdetések, tanórák, családlátogatások, mindennapi szentmiseáldozat formájában. „Vajon lesz, aki a helyébe áll?” – fogalmazta meg a benne felmerülő kérdést a püspök az egyházmegye legidősebb papjának gyászszertartásán, és arra buzdította a híveket, hogy imádkozzanak papi és szerzetesi hivatásokért. A nyugalmazott érsek felidézte, hogy 1957. április 28-án, a húsvétot követő fehérvasárnap Bodó Péterrel együtt 22 papot szentelt fel Márton Áron püspök.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános köszönetét fejezte ki azoknak, akik segítették Bodó Pétert. Az elhunyt szerényen élt, de szellemi, lelki gazdagságát mindig megosztotta és az anyagi támogatásban is lehetett rá számítani, adakozó volt, emlékezett a főesperes. A temetésen jelen volt Tamás József nyugalmazott segédpüspök és megközelítőleg 50 pap is.
Egy szorgalmas székely családban, az Egyes-kő lábánál elterülő Csíkszentdomokoson született Bodó Péter 1928. január 26-án, mondta Szabó Lajos plébános beszédében. A családi házban tanult meg beszélni, imádkozni, dolgozni, küzdeni és szenvedni. Sokszor nevetve mesélte el, idézte fel a plébános, hogy már gyermekkorában kitanulta a pásztorkodást. Rá is illettek Kiss Jenőnek a Márton Áron című versében megfogalmazott szavai: „pipék meg bárányok pásztora volt”. Bodó Péter a természet ölén nézve a magányos fenyőket, ahogy megkapaszkodnak, ahogy állják a vihart, ahogy próbálnak túlélni és megmaradni, rájött egy nagy titokra: nagyon mélyre kell ereszteni az élet fájának gyökereit, hogy megmaradjon, hogy bírja a vihart, hogy hitből, a Szentháromság kegyelméből tudjon élni és megmaradni.
Ez volt az élete első lámpása, a hit, magyarázta Szabó Lajos. A tanulmányai során a nehézségek és kihívások közepette ott volt kezében a hit lámpása, ami Isten erejével segítette a megpróbáltatásokban.
Lámpást adott kezébe az Úr, a remény lámpását. Alighogy megkezdték a teológiai éveket, jött számára és az osztálytársai számára a nagy megpróbáltatás: meg kellett tapasztalniuk a civil élet minden kihívását, szenvedését, megpróbáltatását. De ott volt szívükben a remény: Isten nem hagyja el az embert, Isten a benne bízóknak – igaz, nem mindig úgy, ahogy mi kérjük vagy várjuk, tette hozzá a plébános –, de mindig megadja az elégséges kegyelmet. Amikor Márton Áron kiszabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy újraindította a teológiai főiskolát, így teljesült a remény, Bodó Péter és társai újból teológusok lettek.
A papi élet során az elhunytnak meg kellett tapasztalnia az újabb kihívásokat. Az újabb lámpás az életében a kereszt volt. Tíz évig hiába próbálkozott a főpásztor, hogy kinevezze egy plébániára, az állami hatóságok nem hagyták jóvá. Ezzel kapcsolatban ő így fogalmazott: én csak olyan lógó káplán vagyok. Gyergyószentmiklóson állami engedély és állami fizetés nélkül tíz éven keresztül szolgált, miközben a lámpás a kezében a szent kereszt volt. A kereszttől tanulta meg a kitartás nagy kegyelmét, fogalmazott Szabó Lajos. Felidézte, hogy Bodó Péter sokszor megmutatta szülőfaluja temploma kerítésében a keresztet, amiről egy alkalommal azt mondta: ez a kereszt adott nekem mindig bátorságot, erőt, kitartást az élet harcában, hogy megmaradjak embernek, papnak, kereszténynek, magyarnak. Mert a keresztben van csak igaz győzelem.
További lámpást adott kezébe az Úr, a szeretet lángját. Ezt a lángot próbálta nemcsak a saját lelkében fenntartani és megőrizni, hanem amikor hosszú küzdelem után plébános lett, akkor a hívei lelkében gyújtotta a szeretet lángját, mert tudta, hogy csak a szeretet lángja képes arra, hogy bevilágítsa a sokszor kilátástalan, reménytelen, kétségbeejtő helyzetet.
Szép papi élete, áldozata, szeretete ezt a kicsi lángot, a szeretet lángját Krisztustól vette, mutatott rá a gyászszertartáson Szabó Lajos plébános. Jézus Krisztus nevében mint helyettese, felszentelt szolgája vitte, élte és továbbadta a szeretet lángját, Krisztust, a sötétben, a tévelygésben járó emberek számára. Hosszú és gyümölcsöző élete tanulságos lehet minden ember, minden keresztény és minden pap számára.
„Hiszem, hogy azon az éjszakán, amikor hallotta a zörgetést és a felkiáltást, hogy jön a vőlegény, menjetek elébe, akkor nem kellet elszaladnia a lámpásával olajért, mert volt tartalék olaja az ő szívében. A szent hit, a reménység, az istenszeretet olaja, ami a lehúzott lámpást is felszította, és így bátran mehetett és léphetett az őt hívó vőlegény elé, hogy elnyerje azt a dicsőséget, hogy a vőlegény bevezesse a menyegzőre, az örök életre” – zárta beszédét Szabó Lajos plébános.
