Helyesírási dilemmáinkban segít eligazodni az alábbi írás, amely ezúttal az egybe- vagy különírás bonyoldalmait igyekszik lényegre törően megvilágítani.
Talán egyik legnagyobb dilemmája a magyarul író embernek, hogy a szövegében előforduló összetett szót hogyan is kellene írni, egybe vagy külön, netán kötőjellel. Nem is csoda, hiszen a téma elsajátítása nem egyik napról a másikra történik, és leginkább attól függ, hogy amikor az ember gyermeke nyelvtant tanul, a magyartanára a szabályok magyarázatakor helyesírási kérdésekkel is foglalkozott-e. Ez egyébként azért is lehet(ne) egy nagyon jó emlékeztető, mert sok szabályt meg lehet(ne) jegyezni egy-egy szó írásképéből, vesszőhasználatból stb. De ha ez elmaradt volna, akkor sincs semmi probléma, mert ezzel felnőttként is lehet foglalkozni, tudásunkat pallérozni.
Az alábbiakban tehát egy gyorstalpalót olvashatunk erről a témáról, amikor is a háromféle írásmódra vonatkozó alapszabályokat (és ezek tényleg csak az alapok!) fogjuk átvenni. A jó hír, hogy ezekből nincs túl sok, a rossz hír, hogy gyakorlatban és gondolkodva sajátíthatóak el leginkább ezek a szabályszerűségek.
Egybeírás
Írásunk alapszabályának mondhatjuk, hogy szövegeinkben az egymást követő szavakat külön írjuk. Ez alól tulajdonképpen három nagy kivétel van: ha két szó együttes jelentése megváltozik (azaz mást jelent külön leírva, mint ha egybeíródik), ha a két szó kapcsolata alakilag jelöletlen, vagy ha az íráshagyomány ezt diktálja. Ez utóbbi esetre nem térünk ki részletesen, ugyanis ezek az összetetételek nem ismerhetőek fel egyik szabály alkalmazásával sem, ezek a tulajdonképpeni kivételek, amelyek írásmódját a helyesírási szótárakban lehet ellenőrizni.
A két szó egybeírásának vagy különírásának jelentésbeli különbsége a legtöbb esetben pár pillanat gondolkodás után felismerhető és ezzel az írásmód is eldönthető. Mást jelent a [valahol] álló víz, mint az állóvíz, a gyors írás és a gyorsírás, a [valamit] jelző lámpa, mint a jelzőlámpa, a drága kő, mint a drágakő. E témában nagyobb fejtörést az szokott okozni, amikor egy-egy összetétel létezik külön- és egybeírva is, csak más-más jelentéssel. A példák közül kiragadjuk a jelző lámpa és jelzőlámpa párost a téma megvilágítására. Amikor ilyen jellegű összetétellel találkozunk, akkor is azt érdemes mérlegelni, a két szóalak vajon mit is jelent külön-külön, ez esetben ugyanis általában akkor írjuk egybe a két tagot (esetünkben a jelző és lámpa szavainkat), ha az egyfajta rendeltetést, funkció jelent – ha egy lámpa éppen csak pillanatnyilag jelez valamit (például az autókon bekapcsolt irányjelző), akkor jelző lámpát fogunk írni, de ha a forgalomirányító lámpáról beszélünk, akkor csakis egybe írhatjuk.
A második esetben, azaz ha a két leírandó szó kapcsalata alakilag jelöletlen, az írásmód kis gondolkodással szintén eldönthető. De először is lássuk, mit jelent az alaki jelöletlenség. Anélkül, hogy pontosan taglalnánk a nyelvtani eseteket (van bőven), most megelégszünk ennyi magyarázattal: a magyar beszélők az idők folyamán a többszavas mondandóikat lerövidítették, egyszerűsítették: már általában nem azt mondjuk, hogy fát vágó ember, hanem azt, hogy favágó, nem kéményt kiseprő ember, hanem kéményseprő, nem beszélünk vámnál végzett szakhatósági vizsgálatról, hanem vámvizsgálatról, sem az asztalos által elvégzendő munkáról, hanem asztalosmunkáról, stb. A favágó, kéményseprő, vámvizsgálat, asztalosmunka tehát az alaki jelöletlenség példái. Íráskor a legegyszerűbben ellenőrizhető esetek ezek, hiszen csak arra kell gondolnunk, vajon van-e a leírandó szavunknak ilyen feloldási lehetősége. Amennyiben van, akkor eléggé valószínű, hogy egybe kell írni a kérdéses szavakat.
Kötőjelhasználat
A kötőjelet az egybe- és különírás témakörében is több esetben alkalmazzuk. Ezek közül a legfontosabb (és talán a legtöbbször félreértett) eset, amikor nemcsak két, hanem három vagy négy összetételi elemből képezünk új szót, amelynek a végső szótagszáma több, mint hat. Például a keresztelő + kápolna összetétel viszont keresztelőkápolna alakban írandó, mert bár hét szótag, de csak két összetételi elemből áll, viszont az újság + író + igazolvány szavakat újságíró-igazolvány formában írjuk, mivel összesen nyolc szótagból áll és háromelemű. A kötőjel helyének meghatározásakor szintén a józan észt hívjuk segítségül, ugyanis ennek is, akárcsak az egybe- vagy különírásnak jelentésmódosító szerepe van. Ha újságíró-igazolvány alakot írok, ennek a jelentése: az újságírói státus bizonyítására szolgáló okmány, ha újság-íróigazolványt írnék, akkor valami olyasmit jelentene az összetételem: egy írói tevékenységet hivatalosító irat, amely az újság birtokában van (ennek pedig vajmi kevés értelme van így). Ha a példabeli összetételhez még egy összetételi elem járul, akkor a kötőjel „elvándorol” megszokott helyéről: újságíró-igazolvány + igénylés = újságíróigazolvány-igénylés. Bár ez ilyen szerkezetek nem ritkák, azért az egyszerű szövegekben az ilyen eseteket mégis inkább feloldva érdemes használni, pusztán esztétikai és jobb érthetőségi okokból.
A kötőjelet még szoktuk olyan esetekben is használni, hogyha egy alapvetően különírandó szókapcsolathoz egy, a mindkét szóhoz járuló utótagot (ritkábban előtagot) kell illesztenünk: házi feladat + írás = házifeladat-írás, hittan + házi feladat = hittan-házifeladat.
Továbbá kötőjelezzük az ikerszókat (irul-pirul), a szóismétlések tagjait (de csak ha az egyik tag önállóan nem használatos – pl. nőttön-nő, de a napról napra nem kötőjeles).
A kötőjelhasználat leggyakoribb hibája az, amikor két össze nem illeszthető szót vagy éppenséggel egy egybeírandó, két összetételi elemből álló szavat mindenképpen kötőjelezni akarunk, erőltetve, hogy márpedig úgy többet és mást jelent, mint helyesen leírva. Nos, a rossz hír az, hogy ez igazából az esetek 0,5%-ában szokott indokolt lenni, és szinte kivétel nélkül elméleti, szakszövegi szövegkörnyezetben.
