Nyolc éven át a Vasárnap hetilap szerkesztőjeként dolgozott, a „közreműködés” pedig a mai napig tart. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa, Forrás c. rovatunk bencés lelkiségi írásainak állandó szerzője. „Családi állapota” szerint szociális testvér, akit közösségi életük egyik leghangsúlyosabb ünnepének, pünkösdnek apropóján kértem fel a bemutatkozásra: Farmati Annát kérdeztem.
Talán nem véletlen, hogy a magyar kultúra napja a születésnapod… Mikor érezted életedben először azt, hogy márpedig te kultúrával, irodalommal fogsz foglalkozni?
Bizonyára nem véletlen, örömmel fedeztem fel ezt az egybeesést. De hamarabb gondoltam arra, hogy tanár leszek, mint arra, hogy milyen terület érdekel jobban. El tudtam volna képzelni a földrajzot, a biológiát, még a történelmet is, csak annak az ideológiától terhelt volta aztán eltávolított tőle egy időre. A kultúra mellett tehát a természettudományok is vonzottak. Hetedik osztályos koromban döntöttem el, hogy magyar szakra fogok felvételizni, annak ellenére, hogy abban az időben ez több szempontból is őrültségnek számított. Nagyon nehéz volt bejutni, utána pedig számíthatott rá az ember, hogy a mellékszakjával helyezik ki valahová, ahol a madár se jár, nemhogy magyar irodalmat tanulni vágyó… Mivel 1990-ben érettségiztem, ezt a „kalandot” megúsztam. A magyar kultúra iránti elköteleződés talán éppen annak hatására erősödött meg bennem, hogy a diktatúra legsötétebb éveiben, nagy ellenszélben és szellemi ürességben kellett kitartanom mellette. Abban az időben erősebb identitás alakult ki bennünk, céltudatos fiatalok voltunk. Beláttam, hogy adott körülmények között az irodalom tanulása, tanítása, művelése adhat számomra teret leginkább arra a másfajta elhivatottságra, ami néha már ébredezett bennem, de nem volt, nem lehetett külső kerete.
Milyen gyerek voltál, mit mesélnek rólad?
Örökmozgó, egészséges és boldog kisgyerek voltam: szerettem fára mászni (de háztetőn is voltam), szánkózni, a sarki szomszéd nénik titokzatos, ódon tornácát csapatostul meghógolyózni, görkorcsolyázni, kirándulni, felfedezni a világot (ami számomra elsősorban a szülővárosomat, Szilágysomlyót és környékét, illetve Arad és környékét jelentette, ahol a vakációim egy részét töltöttem). Sőt még iskolába járni is szerettem. Minden érdekelt, és amibe csak lehetett, bele is szóltam. Azt mesélik, hogy már a második karácsonyon megjegyeztem: érdekes, az angyal a tavaly is ugyanezeket a díszeket hozta, honnan tudta, hogy ide kell visszahozni őket? Később meg azt kérdeztem: rendben, az angyal bejön a kulcslyukon, de a fát hogy nyomja át rajta úgy, hogy a díszek nem törnek el? A szüleim falon függő esküvői keresztjén a Jézus karja eltörött, aztán én azzal a túrós állagú, jellegzetes szagú és ízű iskolai papírragasztóval (lipici pescăruș!), „szépen” begipszeltem… stb. Szerettem néha bemenni a nagyszüleimhez közel lévő ún. kistemplomba a keddi Szent Antal-litániákra, ha éppen nála voltam, aztán a szomszéd néni megdicsért nagymamámnak, hogy milyen istenfélő kis unokája van. Mire én rögtön szükségesnek tartottam ott helyben tisztázni, hogy tévedés, én nem félek Istentől (bolond lettem volna oda menni önként, ahol félni kell…) Szóval, azt hiszem, néha nem volt egyszerű dolga az én szüleimnek sem. Nagyon szerettem volna kistestvért, és amikor szóvá tettem, édesanyám humorosan megjegyezte, hogy hát néha ő már így is úgy érzi, hogy hét fia van…
Téli kirándulás a testvérekkel
Tanulmányaid évei alatt mi vonzott a – nem is olyan – sötét középkorba? Mit tartasz e korszak gyöngyszemeinek –„magyar szemmel”?
Nem a tanulmányaim alatt alakult ki ez a vonzalom, inkább utána. Igaz, mindig is volt egy alapvető érdeklődés bennem a dolgok eredete iránt. Mi eleve öt évet végeztünk, negyedéven specializálódni kellett, én a könyvtáros szakosodást választottam, és azon belül tanultunk könyvtörténetet, az volt az első löket, azt hiszem, ahhoz, hogy elinduljon valami hosszabb folyamat. Szakdolgozatom egykori középiskolám, a zilahi volt Wesselényi-kollégium (akkor Matematika-Fizika Elméleti Líceum) 16. századi könyvállományának feldolgozása volt, nyilvánvaló, hogy ez megnyitott előttem egy egészen különleges, felfedezésre váró világot. Egy éves ösztöndíjjal Budapestre kerültem, ahol az ELTE vendéghallgatójaként több olyan tárgyat hallgattam, ami érlelte az érdeklődésemet, noha én továbbra is elsősorban iskolai tanár szerettem volna lenni. Hosszú a történet, ez nem a „szerelem első látásra” esete. És nem is kizárólagos munkaterület az életemben, inkább fokozatos megtalálása azoknak a lehetőségeknek és azoknak az eszközöknek, amelyeken keresztül én látni és láttatni tudom a világot és Alkotóját.
A középkor amúgy tényleg nem csak sötét, mint ahogyan a mai világ sem csupa fény. A magyar középkort én nem tudom – és szerintem más se nagyon – az európai nélkül értelmezni. Hozzánk kicsit késve jutott el sok minden, vagy el se jutott. A 16. század egyszerre volt a humanizmus, a reformáció és a kolostori kódexirodalom felvirágzásának a kora… több kedvencem is van, de talán most kettőt emelnék ki: az egyik a Sándor-kódex allegorikus szövegei: a mennyei zenekar és kokonya-recept, amelyben el van rejtve (vagy éppen szemléletesen el van magyarázva…) Krisztus istenségének és emberségének egész teológiája. A másik a Festetics-kódex, ami valójában egy laikus hölgy, Kinizsi Pálné Magyar Benigna számára készült imakönyv, ún. hóráskönyv, a legszebben díszített kolostori kódexünk, benne himnuszok első fordításaival, Petrarca magyar nyelvű bűnbánati zsoltáraival.
Egyébként ami mostanában igazán érdekel, az inkább a középkor recepciója. A kortárs kultúrában, bármilyen furcsán hangzik is, nagyon sok a középkori vonás, és egy erőteljes érdeklődés is mutatkozik ez időszak iránt. Olyan kedvenceim vannak egy ideje, mint J. Vodolazkin Laurosza, K. Ishiguro Eltemetett óriasa, L. Amejko telepi szentjei vagy Bánki Éva Aranyhímzése… Ezek az írók szakemberek is a középkorkutatás valamelyik területén, és ezt a mi világunkat is igen jól ismerik. A kettő egymásra olvasása egyféle integráló és értelmező erő.
2020-ban a Szociális Testvérek Társasága Romániai Kerületének kerületi gyűlésén
Hogyan „jött képbe” (lelki) életedben Szent Benedek? Mi az, amit elsőre „eltanultál” tőle? A legendákon túl, hogyan nézhetünk úgy a szentekre, hogy valóban tanuljunk tőlük?
Szent Benedekkel először nyilván a tanulmányaim során találkoztam, hiszen a magyar irodalom első mozdulásai is bencéseknek köszönhetők, de az akkor még csak tananyag volt. Az ora et labora szelleme, akárcsak a szép liturgia iránti vonzalmam miatt már akkor is rokonszenves volt. Egyetemista koromban viszont egy ferences csoport lelkes tagja voltam, és az első Vasárnap-beli írásaim is a ferences lelkiségről szóltak. Tanulmányaim során aztán többel is ismerkedtem, alapvetően mindenik ugyanoda vezet, és sok értéket látok ezekben a különféle utakban… A bencés lelkiség úgy igazán akkor vált életközelivé, sajátommá, amikor a szociális testvérek iránt kezdtem érdeklődni. Lelkesített a kihívás, hogy miként lehet egy monasztikus lelkiséget a világban megélni. Szent Benedeket a legenda sokszor egyszerűen Isten emberének nevezi (más szentek legendáiban is létezik persze ez a megnevezés), és hát ezt akartam én is, egyszerűen Isten embere lenni.
A középkor szentekkel amúgy vigyázni kell. Éppen a legendaság miatt. Hajlamosak vagyunk jellemet, egyéniséget látni bennük, mint a kortárs szentekben, és közben csodálkozunk rajta, hogy elérhetetlenek… A középkori szentek az eszményt testesítik meg reális és fiktív, motivikus eseményeken, jellemzőkön keresztül, és ezekben nem utánzandók. Szent Benedek legendája is rengeteg szép, spirituális mélységekkel teli történetet tartalmaz. A Regulája pedig rengeteg életbölcsességet. De egyik sem ő egészen. A Regulában előző századok élettapasztalata is benne van. Hogy milyen volt az igazi Szent Benedek, elég nehéz lenne megmondani. De nem is az a fontos számunkra. Hanem az, amire inspirál. Amire felhívja a figyelmünket. Nem kell például a sziklás hegy tetején vizet fakasztanunk. De azzal a hittel és bizalommal érdemes csak Istenhez fordulnunk, amikor ő Placidusszal együtt ezügyben imádkozni kezdett, három követ helyezvén el a leendő forrás fölött. Ennek az imának a mélyén a hit mellett az is ott volt, hogy Benedek jól megértette a hozzá forduló társainak a problémáját: nehéz és veszélyes a völgyből hordani fel a vizet a monostorba. Tehát azzal a megértéssel és törődéssel kell fordulnunk a ránk bízottakhoz, ahogyan ő tette, rábízva mindent a Szentháromságra.
Miért lettél Slachta Margit „követője”, és mi a legnagyobb kincsed szociális testvérként?
Mert talpraesett, bátor, elkötelezett és normális nő volt. Imponált nekem az úttörő, prófétai lelkülete, a becsületes nyíltsága, ahogyan inkább követte saját lelkiismerete szavát, a Szentlélek indítását, mint bármilyen hatalmi elvárást. Akár azon az áron is, hogy újjá kellett alapítania a társaságot, illetve, ha a közéleti vonalat nézzük, el kellett hagynia azt a társadalmat (országot), amelynek megújítására volt hivatva. Ő szintén Isten embere volt. És ez messze lerítt róla, ezért volt „veszélyes”.
Margit testvér sírjánál Buffaloban, 2014-ben
Amikor eljött az ideje annak, hogy a felismert hivatásnak formát is adjak, és szétnéztem a környezetemben lévő lehetőségek között, ez a karizma tűnt számomra a legélhetőbbnek és legvonzóbbnak, mégpedig azért, mert arra adott reményt, hogy a világban élve, a puszták rejtekéből az élet centrumába lépve, jeltelenül és egyszerűen a Megszentelő Szeretet küldetésében járhatok. A legnagyobb kincsem szociális testvérként éppen ez: a korszerűség a legősibb életszentség-ideállal fonódik össze ebben az életformában, de nem (csak és elsősorban) a saját megszentelődésem, hanem a szolgálat érdekében.
Társaságotok életében kiemelkedő ünnep a pünkösd. Te személyesen „milyennek ismered” a Szentlelket, és miben, hogyan tapasztalod meg leginkább működését a „szürke” hétköznapokban?
Éppen akkor és abban érem tetten, amikor nem szürke a hétköznap. Mert ő az, aki színt és életet visz mindenbe. Amikor túl szürke egy hétköznap, az éppen azt jelenti, hogy valami miatt nem tudok számára jelen lenni, nem tudom észrevenni. Van ilyen. Hiszen sokszor ő nincs ott a földrengésben és a tűzben, hanem csak az enyhe szellőben. Illés prófétának sem volt ezt könnyű felfognia. Mint ahogyan azt sem, hogy nem kell neki olyan munkát elvégeznie, amit az Úr nem kért tőle, csak őt emésztette valami buzgalom. (Vö. 1Kir 19,9-18) Én legtöbbször ilyennek ismerem. Csendben jön, és próbál megóvni a fölösleges akcióktól. De ő az, aki ma is ott lebeg a vizek felett, ha alkotásról van szó… vagy aki összerakja a száraz csontokat, és életet lehel beléjük (Ez 37, 1-14). Ő az, aki folyton ajándékoz, amikor nem is gondolnám, azzal, amivel éppen kell. A hét ajándék valójában sokkal több, az csak a teljesség jelképes száma. De ő számomra Paraklétosz is, az a védőügyvéd, akit Jézus küldött, és akire ezért mindig számíthatok.
A társaság alapításának 90. évfordulóján a Házsongárdi temetőben
Az elmúlt egy évben hol találtad meg – és pandémiától függetlenül, hol keresed és találod meg minden napi forrásaidat? Lelki kísérőként mit szoktál „javasolni” azoknak, akik felüdülésre vágynak?
Az elmúlt év változást hozott ezen a téren is, hiszen előtte elég sokat utaztam, és ez – bár gyakran munkához kapcsolódott, mégis találkozási lehetőség volt az erőforrásaimmal. Az online térben azért ezeknek a találkozásoknak egy része megmaradt. Tapasztalhattam, hogy sok emlék mennyire több, mint puszta emlék, mert még mindig van bennük és belőlük élet. Erőforrás számomra most az állandó hívásban levés. Ez máskor is van és fontos, de nem mindig ez a szerepe, hogy erőt adjon. Akár online-tanítok, akár kutatási vagy adminisztratív feladataimat végzem, lelkigyakorlatot szervezek-kísérek, valakivel beszélgetek, vagy akár a főzés szolgálatát végzem a közösségben, az érdekel, hogy benne van-e ebben egy újabb meghívás… ha nincs, akkor nem nekem kellene azt végeznem. Ha van, de nem vagyok képes meghallani, akkor csak feladatot teljesítek, kényszerből cselekszem. Mindkét esetben lemerülök.
Online élet…
Egy jó beszélgetés önmagában is lehet felüdülés, de mélyebb szinten erre nem lehet általános javaslatot tenni. A spirituális erőforrás megszólalását ugyanolyan éber figyelemmel érdemes együtt keresni, mint bármi mást ezen a téren. Ez mindig személyes és kegyelmi történés. Gyakran elég csak a jelenlétet gyakorolni, és figyelmesnek lenni arra, ami éppen van. Nekem például ilyen volt idén a nagyszombati tűzszentelés. Kimerítő volt az, hogy az online üzemmódban sincs több idő, mint régen, folyton határidők között esz meg a fene. Ezen az ünnepen viszont meghallottam, hogy övé a kezdet és a vég, övé az idő és az örökkévalóság, a hatalom és a dicsőség. És ettől minden megváltozott. Ez nem egy előre eltervezett valami volt. De azóta nincs semmi bajom az idővel, noha a bosszantó határidők továbbra is ott vannak a naptáramban.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. május 23-ai számában jelent meg.)
