A frissen megnyitott Szent Ignác-év egyik első eseménye, amely ugyan nem kifejezetten az emlékévhez kapcsolódik, de a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának jeles ünnepe egy székelyudvarhelyi papszentelés: András Csaba jezsuita diakónus, a város szülöttje a Kis Szent Teréz-templomban május 29-én, szombaton részesül a papi rend második fokozatában Kerekes László gyulafehérvári segédpüspök kézföltétele és imádsága által. A tavaly ősztől Marosvásárhelyen, az egyetemi pasztorációban dolgozó András Csabát a szentelés előtti napokban kérdeztük.
Papszentelésre készülsz, a járványhelyzet miatt megváltozott időpontban. Hogy élted meg ezt a „hosszabbítást”?
A szentelés eredetileg november 7-ére volt tervezve, ami két héttel a kijelölt dátum előtt halasztásra került. Gondviselésszerűen élem meg a hosszabbítást, mert időre volt szükségem. Hét év után kerültem haza: új feladatokkal és kihívásokkal, melyeknek igyekeztem megfelelni. Közben több szempontból kerestem az identitásomat, mivel a lelkipásztori munkában vajmi kevés tapasztalatom volt. Rá kellett találnom a lelkészi profilomra. Emellett meg kellett szoknom, hogy három év után újra az anyanyelvemen beszélhetek. A szülőföldem az első hónapokban úgy hatott, mint új cipő, mely ugyan szépen csillog, mégis idegen. Újra be kellett törni. A megérkezést akármennyire fel akartam gyorsítani, nem lehetett kontrollálni annak természetes folyamatát. Ki kellett várnom. Novemberben a szentelés be lett volna préselve, most már nyitottabban és fókuszáltabban tudok rá készülni.
Pár hónapja Marosvásárhelyen élsz, hosszabb idő után ismét „itthon”. Hogy érzed magad a mostani szolgálatodban? Milyen kihívásokkal szembesültél?
A marosvásárhelyi katolikus egyetemi lelkész szolgálatát végzem, egyre nagyobb örömmel és szabadsággal. Egy év után kezdem hallani és érzékelni a fiatalok szükségleteit, és lassan meggyökerezek szolgálatomban. Rengeteget tanultam az elmúlt évben rendtársaimtól, de főképp azoktól a fiataloktól, akikkel kapcsolatba kerültem. Amikor ide érkeztem, nem szándékoztam kész tervekkel jönni, mert arra akartam figyelni, ami itt történik, érzékelve azt, amit a fiatalok szívükben hordoznak. Időközönként „visszaestem”, és úgy terveztem a programokat, hogy közben elszakadtam a szükségletektől és a fiataloktól; túlságosan akörül forogva, miként felelhetek meg az egyetemi lelkész szerepnek. Ez befeszített és görcsössé tett. Tán ezt nevezik a pályakezdők betegségének. Mostanra a látószögem jobban kitágult, és egyre otthonosabban érzem magam szolgálatomban. Ahogy egyre jobban felszabadulok és megérkezek, úgy egyre inkább otthont tudok kínálni az ide érkező fiatalok számára is. Vágyom arra, hogy a marosvásárhelyi fiatalok a Jezsuita Udvart otthonuknak érezzék, hol együtt lehet gondolkodni a hit kérdéseiről, és ahol műhelyszerűen megszületik egy közös nyelv, kommunikációs csatorna, fórum, ahol a fiatalok az istenkapcsolatukban, a hétköznapokban, a hivatásukban támogatni tudják egymást. Ahol otthonra találnak azok is, akik kételyekkel küzdenek és nem találják helyüket a hagyományos egyházi struktúrákban. Vágyom arra, hogy ez a közösség el tudja érni azokat is, akik többféle síkon a társadalom perifériájára kerültek, hogy itt újra otthonra leljenek. Műhelyekről és közösségekről álmodok, ahol mindenki beleadhatja azon adományokat, amelyeket kapott, és azokat mások javára kamatoztathatja. Ahol együtt tudunk figyelni arra, hogy a Lélek hogyan és hova hív bennünket, és zarándoktársként tudjuk kísérni egymást.
Szülővárosod egyik plébániatemplomában részesülsz a papszentelésben, ahonnan a hivatás útjára indultál. Mit ad ez hozzá számodra az ünnephez?
A Kis Szent Teréz plébánia és Székelyudvarhely az egyik fészkem. Ide mindig hazatérhetek. Itt született a papi hivatásom, itt kezdtem szárnyaimat bontogatni, és ide mindig örömmel térek vissza. Sok országot bejártam, sokféle kultúrájú és gondolkodású emberrel találkoztam, ami még inkább megerősítette bennem az arra való rácsodálkozást, hogy mi mindent kaptam itthonról. Hálás vagyok Tamás Barna és Tamás Huba plébánosoknak, akik befogadtak a plébániára, és nagylelkűen, odaadóan támogatnak a szentelés szervezésében. Hálás vagyok Botár Gábornak, az egyházközség első plébánosának, aki elindított ezen az úton, és akinek sokat köszönhetek. Hálás vagyok mindazoknak, akik részt vesznek a szentelés előkészületeiben.
Az, hogy a szülőplébániámon szentelnek pappá, ennek a szeretetnek, ragaszkodásnak és hálának a jele, amit családom, szülővárosom és az engem felnevelő közösség iránt érzek.
A jezsuita képzés nem rövid és alapos, sokszínű, „kipróbálja” a közösség a jelöltet különböző szituációkban. Melyek voltak a te formációdnak a súlypontjai és helyszínei?
Az én képzésem felemás, hiszen öt évig egyházmegyés kispap voltam, amiért nagyon hálás vagyok, mert jó teológiai alapot adott. Hálás vagyok szemináriumi elöljáróimért, tanáraimért, kiknek személyében hiteles papokat ismerhettem meg. A gyakorlati évet követően léptem a jezsuita rendbe. A két éves Budapesten töltött noviciátus után a magisztériumi éveket Miskolcon töltöttem a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban és Kollégiumban, mint nevelőtanár. Majd három évig voltam az Örök Városban, hol előbb befejeztem a teológia alapciklusát, majd lelkiségi teológiából szereztem licenciátust. Ezt követően kerültem Marosvásárhelyre. Legnagyobb hatással a római évek voltak rám. Sokat gazdagított, hogy a világ összes tájáról ismerhettem meg embereket. Sokat formáltak a különféle kultúrákkal való találkozások, beszélgetések.
Nagyon hálás vagyok azokért az évekért, melyeket a jezsuita rendben töltöttem. Segített alázatosabbnak lennem. Megtanított arra, hogy a hit nem kész válaszok gyűjteménye, mint amit naiv kispapként hittem, hanem út és folyamat, ahol nagyon érzékenyen lehet az emberek mellé szegődni, az Úr Jézus kis segédjeként szelíden figyelvén, hogy az Isten miként akarja az egyént vezetni. Jezsuitaként azt tanultam meg leginkább, hogy az ember, az élet és Isten hatalmas misztérium, ami és aki kiaknázhatatlan kincseket rejt. Mindig van valami újdonság, amit meg lehet látni, amit tanulni lehet. Ez a tapasztalat segít abban, hogy másoktól tanuljak, és rácsodálkozzak arra, hogy a világ mindig sokkal tágasabb, szebb és gazdagabb, mint ahogy én azt valaha el tudnám képzelni.
Kik (voltak) a meghatározó személyek a papság felé vezető utadon, akikre hálával gondolsz az ünnep közeledtével?
Elsősorban a szüleimet említem, akik bár az elején nem örültek annak, hogy a papi hivatást választottam, nagyon is hozzájárultak ahhoz, aki vagyok. Egyébként minden személyes találkozás formált és gazdagított. Ha a papi példaképekre gondolok, a szemináriumban sokat jelentett Ilyés Zsolt spiri atya személye, kinek műveltsége, hitelessége, embersége és nyitottsága meghatározó erővel bírt nemcsak az én utamra, hanem egy évtized papságának formálódására. A jezsuita, akit először megismertem és aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, Jakabos Barnabás SJ, aki jelenleg az elöljáróm. A sorban őt követi Koronkai Zoltán SJ mint hivatásgondozó, Lukács János SJ mint novíciusmester, illetve a nemzetközi jezsuita közösségből még sokan mások.
Milyen papi jelmondatot választottál? Mire akarsz törekedni a papságodban?
A korintusiakhoz írt második levélből választottam papi jelmondatomat: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9). Amiatt választottam ezt a mondatot, mert hajlamos vagyok erről megfeledkezni, a saját magam erejéből akarván elérni a dolgokat. Pál apostol azután talál rá e vigaszra, miután megküzdött saját törékenységének elfogadásával, és elengedte a fölösleges görcsölést. Vágyom arra, hogy egyre inkább Istent helyezzem életem középpontjába, és tanuljak meg játékosabb, önfeledtebb és szabadabb lenni. A papságomban szeretnék hiteles, imádkozó, nyitott, befogadó és szabad teret kínáló pap lenni, akinek árnyékában meg lehet pihenni.
