EVANGÉLIUM
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” (Jn 20,19-23)
Sokszor olvasom az evangéliumok feltámadásról szóló beszámolóit, és valamiért mindig érthetetlen örömet érzek. Ezek az elbeszélések tele vannak ünneppel és frissességgel: kora reggel van, az asszonyok illatos keneteket visznek, és a sír belsejében erő van. Nem látják a feltámadást magát, de annyira közel vannak az eseményhez, hogy az utóhatásait elevenen érzik.
A Lélek még ott van a sírban. A Lélek járta át Jézus holttestét, hogy az újból életre keljen. Olyan titokzatos ez a Lélek! Minden pillanatban ott van, mégsem megfogható. A feltámadást is ő idézi elő, mégis csak távozása után észlelik az asszonyok. Ők viszik az illatos kenetet, pedig a Lélek az, amely az örök élet illatával tölti be a romlásra szánt teret. A Lélek illat.
Azt írja a Teremtés könyve, hogy amikor Isten megformálta Ádámot a föld porából (ez egy gólem volt, egy ember-minta) belelehelt az orrába. Az ember a teremtés pillanatában, Isten első csókjában, a Lélek illatával telt el. Az Édenkert minden éltető ereje és frissessége ekkor szállt bele az emberi mintába. Isten saját életritmusába hívta az embert. Lélegezhet, de ugyanakkor a teremtés munkája után fel is szusszanhat. A Lélek alapítja meg a hetedik napot, a pihenés könnyedségét, amikor az ember az isteni Lélek erejében fölszusszan, megpihen.
A Szentírás máshol is elmeséli ugyanezt a történetet. Ezekiel prófétának a látomásban így szól az Isten: „Jövendölj az éltető leheletről, jövendölj, emberfia, és mondd az éltető leheletnek: ezt mondja az Úr, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek.” (Ez 37,9) A bomlásnak indult csontok, a pusztulásra szánt tetemek a Lélek erejétől támadnak fel.
Az emberiség története egy csókkal kezdődik. Isten csókjával, ahogy Szent Bernát a Szentlelket nevezi, és ez a csók eleveníti meg a magatehetetlen anyagot. De ez a csók, amelyről az Énekek énekében oly sokszor olvasunk, tele van a teremtés illatával. És a Szentírás azt is tudja, hogy Isten szava, Isten bölcsessége ezernyi illatot áraszt. A Bölcsesség így beszél magáról: „Én a Fölségesnek szájából születtem, s ködként borítottam be az egész földet. Illatos vagyok, mint a fahéj és a balzsam, mint a kiváló mirha, illatot árasztok. Mint a stórax, a galbán, az ónix és a stakté, mint a jó illatú tömjén a sátorban.” (Sir 27, 3.15) A bölcsesség azokkal az illatokkal ékesíti föl magát, amelyeket maga Isten rendelt Mózesnek, hogy a szövetség sátrában is égjenek. Az Úr így beszélt tovább Mózeshez: „Vedd az illatszereket: a stóraxot, ónixot, galbanumot, a szagos füveket és tiszta tömjént – mind egyenlő arányban –, és készíts belőle illatáldozatot, illatos keveréket, amilyet a kenetkészítők csinálnak.” (Kiv 30, 34-35). A fenti receptből, mondhatni, kivétel a galbanum, amelynek kellemetlen a szaga. A rabbik úgy értelmezték, hogy az illatáldozatban mindenki benne van: Isten elé száll a szentek jó illata, de a bűnösök élete is.
Nem feledhetjük el azt sem, hogy Isten kiválasztottait fölkenték, és a kenet szigorú előírásoknak megfelelően összeállított anyag volt. A Lélek a kenet illatával lengte körül azt, aki pap, próféta vagy király lett. Az öröm olaja mirha, fahéj, kasszia, illatos nád és olívaolaj keverékéből készült. Erre a kenetre utal az Úr Jézus is, amikor saját magát Isten fölkentjének nevezi.
A népi vallásosság szívesen azonosította Krisztus kereszten megtört testét azzal az alabástromedénnyel, amellyel Mária Magdolna vitte a drága kenetet, és testét megkente a temetésre. Krisztus a kereszten kiadta a Lelket, utolsó lélegzetével pedig visszaadta az Atyának azt a csókot, amelyet a teremtés kezdetén az ember kapott.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/21. számában.
