Lassan hat hónapja annak, hogy a halállal, az elengedéssel, a kíséréssel foglalkozunk ebben a rovatban. A daganatos beteg hölggyel való beszélgetés mérföldköve volt az, amely egy almafa árnyékában zajlott.
Mivel nem voltam nyugodt az ötödik találkozás után, a megbeszéltnél hamarabb fölkerestem őt. Menet közben azon gondolkodtam, vajon, hogy érzi most magát. Nehéz, fájdalmas napokon van túl. Kérdések tömkelege foglalkoztatott: Elég vagyok én neki? Mit tudok még tenni? Hogyan tovább? Nem kellene más segítség is? Bárhogy is lesz, mellette akarok lenni. Amikor megérkeztem, a kertben ült. Összekulcsolt kézzel, csendben. A találkozásaink során az első alkalom volt, amikor ezt láttam, tapasztaltam. Hogy van? − kérdeztem. Megvagyok. Imádkozom − válaszolta. A temetőben történtekre kérdeznék rá, amikor figyelmes leszek arra, hogy eldagadtak a lábai. Megijedtem. Biztos jól van? Fizikailag is? Nem fáj sehol? − kérdezem újból. Nem válaszolt. Mivel az utóbbi időben több rákkal küzdő beteggel találkoztam, tudtam, nem jó jel ez. Bármennyire is nem akart a betegségével foglalkozni, nem lehetett szó nélkül hagyni. Beszélni kezdtem arról, milyen nagy lépéseket megtett az elmúlt időben, ami kevés embernek sikerült volna. Levelet írt az édesanyjának, kimondta a fájdalmát, nem adta fel. Erős nő. De eljött az idő, amikor önmagát kell szeretgesse, saját magával kell foglalkoznia. Bármennyire is szerettem volna, nem vihettem erőszakkal orvoshoz, nem dönthettem én a saját élete mellett vagy ellen. A találkozások óta akkor, először beszéltem a legtöbbet hozzá, mert úgy éreztem, feladta, menni akar. Mielőtt eljöttem volna, azt kértem, gondolkodjon el azon, vajon az édesanyja mit mondana: Harcoljon, vagy adja fel? Ültesse le gondolatban őt is egy székre, s beszéljen vele erről. Eljöttem, de több kérdés is foglalkoztatott: El kell kezdenem kísérni a jó Isten karjaiba? Hittem abban, ha így lesz, erő adatik.
Ültünk a fa alatt, egyikünk sem tudta, hogyan tovább.
A hatodik találkozás mély beszélgetésről, őszinteségről szólt. Ágyban volt, amikor érkeztem. Teljes elhagyatottságot, feladást érzékeltem nála. Szomorú volt. Főztem egy teát, leültem mellé, beszélgetni szerettem volna vele. Tudni akartam, mi zajlik le benne, mire gondol, hogy érzi magát. Azt éreztem, a falakhoz beszélek. Tehetetlennek éreztem magam. Mit tegyek? Mi segítene? – kérdeztem. Hagyj meghalni. − válaszolta. Szíven ütött. Bevallom, ki is akadtam. Amikor már kezdtem látni a fényt a sötétségben, újból minden beborult. Nem akart semmit. Azt éreztem, keménynek kell lennem. Nem fog segíteni rajta a kedvességem. Megfogtam erősen a kezét, s azt kértem, öltözzön fel, menjünk ki sétálni. Persze nem akart. Hosszú vajúdás után rászánta magát. Kiderült, az utolsó látogatásom óta ki sem járt a házból. A hátsó udvaron sétálva egyszer csak megállt egy almafa alatt. Mondani kezdte: Édesanyámnak sokat jelentett ez a hely. Ide jött sírni. Emlékszem, gyerek voltam még, sosem voltunk túl jóban, de amikor édesapám hozzáütött, ide vonult el. Sokszor találtam itt egyedül. Mielőtt meghalt volna, azt mondta nekem, ide jöjjek én is, ha fáj az élet, mert nem fog már fájni. Megható történet volt. Leült a fa alá és sírt. Hiányzik az édesanyja, ezért akar mielőbb menni. Nincs senkije, nincs családja, nincs életcélja. Én küzdöttem a tehetetlenségemmel, ő pedig a menni akarásával. Ültünk a fa alatt, egyikünk sem tudta, hogyan tovább. A szemembe nézett, s azt kérdezte: Miért kellene küzdenem? Isten szeretetéről kezdtem beszélni, s arról, nincs egyedül. Erre ő: De Emese, én nem tudom egyedül végigcsinálni a kezeléseket, s mi van, ha a kórházban halok meg? Úgy akarok elmenni, ahogy az édesanyám. Csendben, nyugodtan, valaki mellett. Miután a tudtára adtam, hogy amennyire tőlem telik, mellette leszek, azt éreztem, megnyugodott. Felkeresi az orvosát, megígéri? − kérdeztem. Néma csend. Mennem kellett, megkértem, ha az az egyedüli baj, hogy fél egyedül, hívjon, elkísérem, végigcsináljuk. Bíztam benne! Végül el kellett engednem. A következő írásban megosztom, hogyan, milyen körülmények között ment át a túlsó partra!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2021. január 10-ei számának életmód rovatában.
