Mint mindig, amikor szentmisére megyek, most is sietve, máskor még rohanva is, főleg amikor sürget az idő, de mégis örömmel igyekeztem ezen a napon is a templom felé. Az embernek választania szükséges sokszor, hogy mit éljen meg: A szolgálatát? A hivatását? A küldetését? A kötelességét? Azt, amit a szíve diktál? Vagy talán a lelke? Netalán amit Isten? Jó, ha az ember ebben határvonalat tud húzni és megtalálja az egyensúlyt ezek között. Ezek a kérdések mindig nyitottak maradnak, de hiszem, hogy üdvösségre formálnak bennünket, ha jól döntünk, főleg ha Isten segítségét kérjük ebben.
Közeledve Isten házához, a kolozsvári piarista, avagy a Szentháromság tiszteletére felszentelt templomhoz, már az utcán is látni lehetett, hogy ma itt különleges hétköznapi alkalom lesz, mert több pap, szerzetes is tartott a közös cél felé. Egy-egy ,,Dicsértessék!” is elhangzott, amikor egymás mellett elmentünk és egy boldog egymásra tekintés, melyben érezni lehetett még a mindent eltakaró maszk alól is, hogy van bennünk valami közös, Isten gyermekei vagyunk és őt akarjuk, próbáljuk szolgálni megélt kereszténységre törekvő életünkkel a templomban, az utcán, az életben.
Belépve ismerős arcokat pillantottam meg: a hétköznap is hűséges híveket, köztük ezúttal még néhány barna ruhás, csuklyás, kedves szerzetest. Mindnyájan a legszentebb áldozat kezdetét várták. A szentély hamarosan megtelt a koncelebráló kolozs-dobokai főesperesi kerület papjaival, akik között jelen volt a legfiatalabb, gyakorlati félévét töltő papnövendék, az Isten mélységeit lelkesen kutató és szolgáló Szabó Mihály-Csongor, valamint a legidősebb, három templomot ellátó, aktív Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános is.
A budapesti származású főcelebráns, Bátor Botond pálos szerzetes, aki több éve szolgál nálunk, Erdélyben, Hargitafürdőn plébánosként és helyi elöljáróként, a belső világunk rendbetételére, a bűnbánat felindítására szólította fel a jelenlevőket. Ez elengedhetetlen, nemcsak azért, mert a liturgia előírja, hanem azért is, hogy akadály nélkül tudjunk figyelni Istenre, az ő igéjére és a szentmise többi részére. Az olvasmányt Lengyelfi Emőke, az Erdélyi Mária Rádió egykori munkatársa tolmácsolta. Ebben Jeremiás próféta szavain keresztül Isten arra figyelmezteti a választott népet, s velük együtt bennünket is, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha az ő szavát megszívleljük, és ha hűségesen vállaljuk az ezekben elénk tárt fegyelmet és engedelmességet. Mindezt szeretetből kéri tőlünk, ezzel is a javunkat szeretné.
Az evangéliumot Takó István egyetemi lelkész, a Szent Péter és Pál templom plébánosa olvasta fel. A Szent Lukács könyvéből vett részletben az ember gyengeségéről hallhattunk, aki képes még Jézust is megszólni, amikor jót cselekszik és meggyanúsítani azzal, hogy az ördög segítségével tette. Jézus példabeszédének végkicsengésében meg szeretné nyerni az embert a jónak, mert így szól: ,,Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23).
A szentbeszédben a pálos szerzetes továbbvitte a gondolatot, és feltette a kérdést: Mi hogyan tekintünk Istenre? Emberi természetünk folytán mi sem vagyunk mentesek attól, hogy rosszat feltételezzünk, mert jó és rossz egyaránt bennünk van. Ezért szükségünk van a bűnbánatra, amely tükröt tart elénk. A bűnbánat szentségén keresztül, Isten irgalmas jósága révén belső világunk megtisztul és még a belénk ivódott vagy nevelt téves istenarc is kitisztulhat. Így a valós istenarchoz kerülünk közelebb, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk annak valós megismerésére és hagyjuk magunkat Isten által formálni. Adjunk neki lehetőséget arra, hogy ismertesse meg velünk önmagát, főleg a Szentíráson keresztül, mert Isten ebben nyilatkoztatta ki magát. Isten mindenkit ingyenesen szeret és ebből a szeretetből nem tudunk kivetkőzni. Mi nélküle nem tudunk szeretni, de nála jobban sem szeretni, sem megbocsátani nem tudunk. A beszélő kérte, hogy adjunk lehetőséget a szeretetre Istennek. Beszéljünk vele és az ő egyszülött fiával, Jézussal. Öntsük ki neki szívünket. Mondjuk el neki minden örömünket, bánatunkat, haragunkat, nehézségeinket. Vele együtt bajainkra enyhülést, megoldást, örömünkre választ, sőt kegyelmet kapunk tőle ezek jó értelmezéséhez, feldolgozásához.
A szentbeszéd után a papnövendék vezetésével a könyörgésben többek között kértük Istent, hogy belső istenarcunk tisztulása érdekében fékezze a gonosz hatalmát és rázzon fel bennünket restségünkből, hogy hűségesebben szolgáljunk neki életünkben.
A szentmise befejező részénél László Attila kolozs-dobokai főesperes szívből jövő hálával, és áldást kérve Istentől a jelenlevőkre, köszönte meg a részvételt a paptestvéreknek, a híveknek, valamint Bátor Botond pálos szerzetesnek a tőle kapott lelki útmutatókat, szentbeszédet és szolgálatot. Ezt követően Jánossi Imre, a Szent Mihály-plébánia segédlelkésze vezetett a Szent József-kilenced napi imáján keresztül Szent József értékes erényei felé, hogy az ő példája nyomán törekedjünk a tisztaságra, alázatra és általa, az ő közbenjárását kérve váljunk jobbakká.
Csütörtök lévén, a már februárban megkezdett és május 22-ig tartó, heti rendszerességgel végzett Szent Rita-imaalkalomba kapcsolódhattunk be László Attila és Szabó Mihály-Csongor előimádkozásának segítségével a Szent Ritának szentelt mellékoltárnál és szobornál.
Még csak ezután következett a nap különlegessége és meglepetése a híveknek: a rendhagyó keresztút. A nagyböjt folyamán általában a péntek elengedhetetlen tartozéka, lelki tápláléka ez. Lélekben együtt jártuk, elmélkedtük át Jézus szenvedésének Golgotára vezető útját, mely nem a halálba, hanem az életre, a feltámadásra vezet. Arra tanít, hogy ha elestünk, van lehetőség a porból felállni és továbblépni. Ez nemcsak Jézusnak, hanem nekünk is lehetséges, itt és most a földi létben, ha hagyjuk, hogy ő újra és újra megtisztítsa bennünk a belső istenarcot, annyiszor ahányszor arra szükség van. Főleg olyankor szorulunk erre, amikor elfelejtünk szeretni, megbocsátani, mosolyogni tiszta szívből, elfelejtünk együttérezni másokkal, elfelejtünk segíteni. Ilyenkor őújra és újra szólít, s ha halljuk, akkor hív és indít az ő követésére az általa nekünk kiválasztott utunkon. Akarjunk ezen az úton járni. Hagyjuk, hogy vezessen. Az Úr irgalma és szeretete sokszínű. Erőt meríteni belőle érdemes. Ráfigyelni életet jelent. Ne rekedjünk meg a magunk alkotta istenarcnál, mert ő annál értékesebbet, szeretetreméltóbbat tud mutatni, formálni önmagáról bennünk.
Isten szolgáinak, a papoknak folytatódott a lelkinap, bennünket pedig várt az élet, a tanultak és tapasztaltak életre váltása a mindennapok forgatagában.
Bíró Jolán-Ilona
