Az egész világ magyarsága ünnepelt március 15-én, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléknapján. A járvány idén is keretek közé szorította a közös nemzeti ünneplést, de nem szabhatott gátat a megemlékezéseknek és a remény kifejezésének. Például a dubaji Burj Khalifa a magyar zászló színeibe öltözött a nemzeti ünnep alkalmából, Walesben magyar népdallal köszöntötték március 15-ét, a lengyel kormányfő Petőfit idézett magyarul ünnepi üzenetében, és még Klaus Iohannis román államfő is köszöntötte a magyarokat a nemzeti ünnep alkalmából… Összeállításunkban a teljesség igénye nélkül a kolozsvári és a nagyváradi ökumenikus imaalkalmakat emeljük ki részletesebben a számtalan ünneplés közül.
A nemzeti ünnep alkalmából a történelmi egyházak vezetőinek részvételével ökumenikus imát tartottak március 15-én Kolozsváron az Egyetem utcai piarista templomban. Az alkalmat a Szent Mihály Plébánia és a templom.ro Facebook-oldalán is közvetítették online.
Fehér Attila evangélikus-lutheránus főtanácsos, esperes beszédében kiemelte, hogy a múlt életben tartása Istentől kapott feladatunk. Ugyanakkor nem elég csak a veszteségeinkre emlékezni, a sebeinket nyalogatni, hanem örülnünk kell és hálát adni Istennek a létezésünkért. Egy ismerősét idézve elmondta, hogy „a szabadságnak nincsen már színe, elkopott, de valahogy mégis vissza kellene adni a színét. Igen, pontosan egy esztendeje, hogy az egész világ ezt a mondhatni színtelen szabadságot, színtelen életet éli.”
„Tanácstalanok és tehetetlenek lettünk – fogalmazott a főtanácsos –, félünk és fogságban érezzük magunkat. Ma egy másfajta szabadságharc, a szabadságért való harc van folyamatban… Mert már nagyon vágyunk a szabadságra, éhezzük a közösséget, mert mi emberek társas lények vagyunk, közösségi létre, tényleges és nem virtuális együttműködésre lettünk teremtve. Türelmünk fogytán van, várjuk már a karantén, a 21. század szabadságharcának végét és csak reménykedni tudunk abban, hogy minden rendben lesz, hogy ismét szorosabbra tudjuk fonni az egymás közti köteléket, magyar közösségeink kötelékét” – mondta Fehér Attila evangélikus-lutheránus esperes.
Pál apostolnak Timóteusnak írott levele adhat iránymutatást számunkra ezekben a nehéz időkben: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Fehér Attila hangsúlyozta, hogy erőre, szeretetre és józanságra van szükségünk a pánik, a tagadás és a közömbösség helyett.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szintén hangsúlyozta az emlékezés fontosságát, „hiszen minden, ami előttünk történt, a miénk is”. Így nemcsak a kiemelkedő pillanatokat kell magunkévá tennünk, hanem azokat is, amikor nem voltunk a helyzet magaslatán, mert együtt az egész a mi örökségünk. A történelemhamisítás évszázadában a mi történetünket tovább kell adjuk gyermekeinknek, utódainknak, nyomatékosította a református püspök. Arra kérte imájában Istent, hogy tudjuk felvállalni a közösség jövőjét.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke vezette a Miatyánk elimádkozását, áldásában pedig azt kérte, hogy: „az örökkévaló egy, igaz Isten a maga szeretetével, jóságával lakozzon mindig közöttünk. Segítsen, hogy az ő szent Fia tanítása szerint, magyarként, keresztényként, igazi emberként éljünk ezen a földön, az ő országát építsük!”
László Attila kolozsvári főesperes-plébános az imaalkalom végén arra kérte Istent, hogy az emlékezés ébresszen felelősségtudatot mindnyájunkban, hogy a Szentlélek fényét és Jézus szíve szeretetét öntse belénk, hogy „valódi munkálkodást kezdjünk magunk és népünk lelki megújulásáért”. A főesperes felidézte Ferenc pápa egy héttel korábbi szavait, aki arról beszélt, hogy fel kell néznünk az égre, mert akkor felismerjük, hogy testvérek vagyunk. László Attila főesperes hálával megköszönte a jelenlevőknek az egység, az égre tekintés közös élményét.
Szász István Szilárd
Ökumenikus imádságos megemlékezés Nagyváradon
Nagyváradon minden év március 15-én, a nemzeti ünnep alkalmával különböző felekezetek templomaiban felváltva szervez imádságos megemlékezést a magyar közösség. Fontos, hogy a nagy elődjeinkről való megemlékezés nem csak külön csoportokban történő koszorúzás formájában kerüljön kifejezésre, hanem Istenre emelt közös tekintettel, arra az Istenre, akiben való hitük miatt elődjeink tudtak nagyot alkotni, áldozatokat hozni. Idén a járványügyi előírások betartásával igeliturgiát tartottak a Szent László plébániatemplomban 17 órakor, amelyen együtt imádkoztak Böcskei László római katolikus megyés püspök, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Mátyás Attila evangélikus lelkész. Az imádságot házigazda minőségben Pék Sándor Nagyvárad-újvárosi esperes-plébános vezette, míg a kántori szolgálatot Kribus Mónika kántornő teljesítette.
Fotók: varad.org
Böcskei László Ferenc pápának Irakban tett apostoli útja alkalmával elhangzott prédikációjából merített gondolatokat és Ábraham meghívását emelte ki a Teremtés könyvéből, illetve a pátriárka válaszát erre a meghívásra, aki mindenét otthagyva elindult az Úr szavára.
Ma azokra emlékezünk – mondta a főpásztor –, akik 173 évvel ezelőtt felismerték, hogy valakinek el kell indulnia, le kell tépnie a láncot. Ők felismerték, hogy ezek csak ők maguk lehetnek, nekünk is ma fel kell ismernünk, hogy ezek csak mi lehetünk. Azt is felismerték, hogy egyedül kevesek a harchoz és keresniük kell a közös pontokat. Hitték, hogy céljaik szent célok, hogy támaszaik kell legyenek a megfáradtaknak és bátorítás a megtört szívűeknek. Hitték, hogy jönni fog még egy jobb idő áldozatuk eredményeként.
Nem azért vagyunk itt, hogy múzeumot állítsunk az ősöknek és a hősöknek, hanem azért, hogy felismerjük: a harcot folytatnunk kell.
Idén is Isten házában gyűltünk össze, mint ahogy minden évben tenni szoktuk, más-más felekezet templomában. Idén talán kicsit kevesebben vagyunk, de egy nagy család, Isten nagy családjának gyermekeiként vagyunk jelen. Nem azért vagyunk itt, hogy múzeumot állítsunk az ősöknek és a hősöknek, hanem azért, hogy felismerjük: a harcot folytatnunk kell. Fel kell ismerjük, hogy felelősek vagyunk egymásért, azokért, akiket Isten mellénk rendelt: gyermekekért, felnőttekért, betegekért, a leggyengébbekért – hívta fel a jelenlevők figyelmét Böcskei László, majd egy katolikus egyházi ének soraival zárta a beszédét: „István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod, borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod! A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.” (Győzelemről énekeljen, az 1938-ban Budapesten tartott 34. Eucharisztikus világkongresszus himnuszának 4. szakasza).
Csűry István püspök a 67. zsoltár első verseit idézte: „Isten legyen irgalmas hozzánk, áldjon meg minket és ragyogtassa fel arcát fölöttünk, hogy megismerjük útját a földön, és minden nép körében üdvösségét! Magasztaljanak a népek, Istenünk, minden nemzet dicsőítsen téged!”
Bárcsak tizenöt millió magyar lenne, aki együtt emelné imára hangját!
Bárcsak tizenöt millió magyar lenne, aki együtt emelné imára hangját – fejezte ki vágyát a református egyházfő, majd szónoki módon kérdezte: vajon szabad-e ilyen nagyokat álmodnunk? A 67. zsoltár megerősíti az embert arról, hogy Isten áldást ad. Ha Isten ezt az áldást adta, és az ember el is fogadta, akkor már nem is tűnik olyan reménytelennek az álom. Az 1848-as fiatalok is így láthatták ezt, de aztán abban a látszatban volt részük, hogy talán az áldás nem tartós. És mégis, Isten nem változtatja szeszélyesen az ő ígéreteit. Nézzük meg, hogy mit kér ma, 2021-ben tőlünk, tizenöt millió magyartól. Az áldást ő örökre adta akkor, és adja most is. De ugyanakkor azt is tudatosítanunk kell, hogy ez részünkről kötelezettséggel jár. Az áldásban érvényesül a szabad ember döntése és tettei, hogy közelebb kerüljön Istenhez. A 67. zsoltár azt az utat adja meg nekem Isten, amelyen jó nekem járnom. Ez az ima útja, amely arra vezet, ahova az Úr visz, és ahol az Úr van. Megnyitja már itt az élet boldogságát és majdan a mennyet. Ha kevesen is vagyunk, és ha az ünnep visszhangját kevesen is hallják, tudnunk kell, hogy szabadon járhatunk ezen az úton Istent magasztalva. Milyen jó tudni, hogy az imádkozó ember, aki Istent maga fölött látja, soha nem fog eltévedni. Milyen jó lenne, ha tizenöt millióan úgy tudnánk imában szemünket az égre szegezni, hogy egy közös pontot lássunk. Milyen csodák történhetnének akkor. Amíg széthúzás van és külön csapatokban zajlik a játék, addig nem tudunk Isten útján járni.
Isten az ujjongásra hív meg minket, a megújulásra, nem a megfásulásra és elfáradásra. Kezdjük el ezt az ujjongó életet. A 67. zsoltár a megújulást is említi, a megújult ember pedig ujjongani tud, ujjongását nem hagyja abba. Vannak kudarcok is, de ez nem szabad elszomorítson minket, hanem új erővel való újrakezdésre kell késztessen, hogy az áldást kezdjük megvalósítani napról napra – tanácsolta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, majd fohásszal zárta beszédét: „Urunk add, hogy mind a tizenöt millióan tudjunk magasztalni Téged, és megújulva ujjongjunk áldásod fölött!”
Mátyás Attila evangélikus lelkész szerint az emlékezés, amiért egybegyűltek, nem csak visszagondolást jelent a múltra, hanem gyökérápolást is. Életfánk és nemzetfánk nem lehet egészséges, ha nem egészségesek a gyökerei. A gyökértelen ember csak a mában él, és nem tud gyümölcsöket hozni. A böjti időben az Úr Jézus áldozatára figyelünk. Ő azt mondja: ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz. (Jn 12, 24) Jézus Krisztus a búzaszem, amely értünk meghalt, de feltámadása által új élet fakad. Minden gyertya, amelyet meggyújtunk a templomban, ennek a szimbóluma, hiszen a gyertya, miközben elég, fényét adja a körülötte levőknek. Ez az áldozat lehetővé teszi számunkra, hogy megújuljunk, és új életben legyen részünk, sok gyümölcsöt teremve.
Életfánk és nemzetfánk nem lehet egészséges, ha nem egészségesek a gyökerei.
Amikor a 48-as elődjeinkre gondolunk, és megnézzük az Úr Jézus áldozatát, hasonlóságot vélünk felfedezni a kettő között, hiszen olyan hősök ők, akik életüket adták azért, hogy nemzetünknek szabad jövője és önrendelkezése lehessen. Tisztelettel tartozunk nekik, és amikor feltűzzük a kokárdát, ez ennek a tiszteletnek a jele. Hálásak vagyunk azok iránt, akik nem karba tett kézzel várták a változást, hanem tettek a változásért. Hűséggel is tartozunk nekik. Ez nem azt jelenti, hogy eljövünk ide a zord időben is és utána egy szál virágot helyezünk el a Szacsvay szobornál, hanem akkor vagyunk hűségesek, ha a szabadságért és az önrendelkezésért való harcot nem adjuk fel. Erre adjon az Úr mindannyiunknak bátorságot és hitet! – mondta az evangélikus lelkipásztor.
[…] Forrás és fotó: Romkat.ro […]