Kislányként elvarázsolt a nagymamám szövőszéke. Egyszerre tűnt játéknak, varázslatnak és teremtőnek, amelyhez az elején sok-sok csendre és nagy odafigyelésre volt szükség. Ahogy azonban a szövés alakult, egyre inkább felszabadult a tér, egyre kevesebb lett a csend, egyre több viszont a nevetés és a történetmesélés. Ma, felnőttként úgy tekintek vissza, hogy ahogy a szövés, a minta alakult, úgy alakult a hangulat, alakultak a kapcsolatok, és nemcsak abroszt, vásznat, hanem élményeket és útravalókat, fájdalmakat és örömöket, álmokat és vágyakat szőttek, kellő intenzitással a megfelelő helyre. A a női énképre, női mintákra gondolva ez az emlék jutott eszembe – írja Kasza Izabella pszichológus.
Kedves nők, ezért meghívom most önöket, hogy képzeljenek el egy makulátlan fehér vásznat, amelyet, ha közelebbről megnéznek és önmagukra gondolnak nőként, figyeljék meg, hogy mi tekint vissza. Nézzék meg közelebbről, mert ez lehet az önök vagy valaki más arcképe, vagy akár egy szimbólum, egy virág, egy tárgy, bármi, ami most az önök lelki szemei előtt, ezen a vásznon megjelenik. Amit most látnak, sok mindent elárul önökről, amit lehet, már régóta tudnak vagy akár olyan dolgokat is, amelyeket talán sejtenek, de soha nem mondtak ki hangosan, és olyan tulajdonságokat is, amelyekre soha nem is gondoltak a sajátjukként.
Nőként magunkon viseljük azokat a jegyeket, amelyet születésünk által kaptunk, azokat a hatásokat, amelyek neveltetésünk és oktatásunk révén értek bennünket, de magunkon viselhetjük az előttünk járó generációk élményeit, fájdalmait, veszteségeit és örömeit. Valamint a saját élményeink, sikereink, örömeink és veszteségeink jegyeit is. Nagyon sokszor nem tudjuk, hogy melyik a sajátunk, melyiket örököltük akarva-akaratlanul vagy melyeket viszünk tovább valaki szeretett személy iránti hálából, tudatos vagy kevésbé tudatos hűségből, lekötelezettségből vagy akár a jóvátétel reményével. Figyeljük hát azt a képet, ami előttünk kibontakozik, és próbáljuk meg felismerni, amit látunk és azok eredetét is. Kezdjük a vonásainkkal, a szokásainkkal, a vágyainkkal, és ahogy ezeket sorra vesszük, lehet, hogy felfedezzük magunkban az édesanyánkat, nagymamánkat, vagy csak hallomásból ismert családtagot vagy a barátnőnket, talán még a kedvenc magyartanárnőnk mondása is visszaköszön. És most figyeljünk azokra a (jellem)vonásokra, amelyek zavarnak, sokszor idegesítenek bennünket. Próbáljuk megfejteni ezek eredetét. Kire emlékeztetnek? Kinél láttam hasonlót? Mit tesznek velem? Mi hasznom származik belőlük? Mit szeretnék ezzel a vonásommal tenni? Mire vágyok?
Ha őszintén, a felfedezés kíváncsiságával és elfogadással közeledünk önmagunkhoz mint nőkhöz, lehetőséget teremtünk saját magunk számára, hogy a megkezdett vásznat tovább szőjük, amit lehet, hogy nagymamánk, édesanyánk indított el, lehetőséget arra, hogy a saját ízlésünk, a bennünket ért hatások és a tarsolyunkban meglévő tudás által, és saját, külön bejáratú álmaink révén folytassuk, fenntartva a változtatás lehetőségét.
Ha elképzelem, hogy a szövőszékemet sokan körbeállják: szeretők, férjek, gyerekek és felnőttek, fontos, hogy az ő szemükkel is lássam a vásznat, lássam saját magam, de ne felejtsem el, hogy a saját vásznam szövője én vagyok, mostantól én vagyok a tervező és a kivitelező is.
Kívánom, hogy váljunk a saját magunk szépbe-szőtt hitévé, és ebből a hitből táplálkozva nézzünk szembe sikereinkkel és kudarcainkkal, álmainkkal és félelmeinkkel és ünnepeljük meg önmagunkat, a bátor, a visszahúzódó, a magabiztos, a halk hangú, az ölelő, a hűvös, a teremtő, a karriert építő, a családot támogató, az anyát, a barátnőt, az inspiráló nagynénit, a független, az elkötelezett nőt.
Kasza Izabella pszichológus
