EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3,14-21)
Jézus párbeszédét Nikodémussal mély titok övezi. Ha valaki elolvassa a teljes szakaszt, nem kerülheti el figyelmét a szöveg mögött húzódó jelképrendszer: a beszélgetés éjszaka kezdődik, a végén pedig az emberekhez szól a felhívás: hagyják el a sötétséget, lépjenek be a világosságba. Nikodémus, a köztiszteletnek örvendő farizeus éjszaka érkezik Jézushoz, magabiztosan kezdi el beszédét („mi tudjuk”), de minél inkább elmélyül a beszélgetés, minél inkább a világosság témája kerül előtérbe, Nikodémus annál csendesebb lesz, annál inkább megérti, jobb az isteni szó csendes hallgatójává lenni, mert csupán aki csendben, odafigyelve fogadja be a nagy misztériumot, az mehet át a sötétségből a világosságba.
A világosság – amely nem azonos a fizikai fénnyel –, amelyben épp János evangéliuma szerint az igazság lakik, valahogy megfoghatatlanná válik számunkra. Ahogy a szemünk a fényben egy fizikai trükk segítségével lát, úgy az igazságról is azt véljük, értelmünk a logika szigorú szabályaiban, az érvelések bonyolult menetében fogja megtalálni. Jézus szavait olvasva azonban valami mélyebb valóság kerül a felszínre. A mi igazságunknál jóval távolabbi, de annál inkább megalapozottabb réteghez érkezhetünk. Megélhetjük a bizonyosságot.
Jacques Lusseyran francia író 1924-ben született, hétévesen elvesztette szeme világát egy autóbalesetben. A külvilággal való megszokott kapcsolata egy csapásra odalett. De egy napon (meséli önéletrajzi könyvében, az És lőn újra világosság-ban) valamely más helyről, valami más forrásból látni kezdett. Nem kifelé nézett, hanem magába, saját bensőjébe, mégis „látta” mindazt, ami rajta kívül és ami benne van. Megkönnyebbülést, örömöt, bizalmat és hálát érzett magában. Ő maga úgy vall: a fény árasztotta el, fölfedezte a fényt. Ettől kezdve nem voltak éjszakák és nappalok, csupán állandó nappal számára.
A belső világosságról sokan beszélnek úgy, mint Isten jelenlétének érzéséről. A francia író ebbe az állapotba került. Fény volt bennem – írja –, pedig én csupán egy átjáró udvar voltam, a fény előszobája. Az emberek úgy vélik, a vakság a nem látás oka. Lusseyran ellentmond nekik: a vak ember nem úgy lát, mint az egészséges emberek, de mégis lát. Vannak, akik képesek a hang visszaverődése mentén is tájékozódni, annyira kifinomult a hallásuk, hogy a térben képesek egy-egy tárgy jelenlétét érzékelni csupán a rezgések alapján. Lusseyran mást is mond. Voltak pillanatok, amikor a világosság elhalványult. Ezt főképp olyankor érezte, amikor harag, bizalmatlanság lett úrrá rajta. Amit szeme világának elvesztése nem tudott elérni, azt megtette a benne lakozó harag. A lélek harmóniájának zavara tájékozódását is lehetetlenné tette. Ha egy játékban úgy akart részt venni, hogy minden áron ő legyen a nyertes, hirtelen összezavarodtak a tárgyak körülötte, elveszítették jelentésüket a fent, lent szavak, az volt az érzése, hogy a teremben található bútorok kigúnyolják, csapdát állítanak neki. Egy idő után megértette, hogy elővigyázatosnak kell lennie: a benső világot nem szabad elűznie. A látó ember számára a jóérzés, az erkölcs, az illem szabályai írják elő, hogyan őrizze meg egyensúlyát. Lusseyran-t a világosság erőssége vagy gyengesége irányította. Pontosabban a tájékozódás teljes lehetőségétől megfosztatott, ha haraggal, rosszindulattal viseltetett valaki iránt. A benső boldogság és a fény egybeolvasztotta benne a jóságot az élet lehetőségével. Aki az igazsághoz szabja tetteit, az a világosságra megy – mondja Jézus Nikodémusnak.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/ 11. számában.
