Székelyudvarhely vértanú papja: Sándor Imre

Hatvanöt évvel ezelőtt, 1956. február végén a börtönben vesztette életét az Erdélyi Főegyházmegye – még nem oltárra emelt – tíz vértanúja közül az egyik: Sándor Imre általános püspöki helynök.

1893. augusztus 23-án született Csíkverebesen. Az elemi iskolát szülőfalujában végezte, a középiskolát a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban, ott is érettségizett. Gyulafehérváron kezdte a teológiai tanulmányait, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta. Mailáth püspök szentelte pappá 1916-ban. Segédlelkész volt Gyergyóremetén, Gyulafehérváron, itt szerzett vallástanári diplomát, majd Brassóban mint vallástanár szolgálta isteni Mesterét. Itt kezdte meg irodalmi tevékenységét. Az Erdélyi Tudósítóban jelentek meg írásai, novellái.

1920-ban főpásztora kinevezte a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium vallástanárává és a fiúnevelő intézet igazgatójává. Mailáth püspök felkérésére megírta az ifjúság imádságos és énekes könyvét. 1930-ban a Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatója lett. 1933-ban Márton Áronnal és dr. György Lajossal megalapította az akkori idő egyetlen magyar nyelvű népnevelésügyi folyóiratot, az Erdélyi Iskolát. 1934 áprilisában Mailáth püspök a nyugdíjba vonuló Pál István apát, főesperes-plébános helyébe kinevezte a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánia plébánosává és a kerület főesperesévé.

Sándor Imre 1934. április 8-én foglalta el a székelyudvarhelyi plébánia vezetését és a kerület főesperesi tisztségét. Beiktatását Szélyes Dénes prelátus-kanonok végezte több pap és világi méltóság, valamint az udvarhelyi hívek jelenlétében. A megjelentek közül csak néhányat említek, annak jeléül, milyen nagy megbecsülés és tisztelet illette. Jelen voltak: dr. Boga Alajos kanonok, egyházmegyei főtanfelügyelő, dr. Imets Károly, az erdélyi ferencesek tartományfőnöke, Márton Áron egyetemi lelkész, aki felolvasta a kinevező iratot, Veress Ernő, az Erdélyi Tudósító szerkesztője, Betegh Miklós, a Népszövetség elnöke, Erdély volt kormánybiztosa, és sokan mások.

Mind a templom, mind a plébánia épületén látszott, hogy közel harminc éve nem volt komolyabb javítás. Utoljára gr. Mikes János főesperes javíttatott. De nem is volt lehetőség rá, ugyanis az első világháború, Trianon, a román megszállás, az agrárreform mind olyan tényezők voltak, amelyek lehetetlené tették az épületek karbantartását. A hívek a pénz elértéktelenedése következtében nem tudtak kellő mértékben adakozni.

A javítási munkálatok mellett a lelkek építésével is nagyon komolyan foglalkozott. Különös gondja volt a hitbuzgalmi egyesületekre, az ifjúság nevelésére és a leányegyházak híveinek lelki gondozására. Fontosnak tartotta az istentiszteletek pontos és szép végzését. Nagy hangsúlyt fektetett a szép énekre. Gondja volt a májusi ájtatosságra, bevezette a júniusit is, amit kissé nehezen szoktak meg a hívek, de később nagyon megszerettek. Július, augusztus és szeptember hónapban bevezette az esti imát, amit az Úrangyalával kezdtek és a kompletórium magyar fordításával folytattak. Ugyanakkor gondja volt az első péntekre és az első vasárnapi szentségimádásokra. Szent Miklósnak, a templom védőszentjének búcsúünnepe az idők folyamán az úrnapi búcsú mellett teljesen eltörpült. A plébános visszaállította azt, és azután illő módon megünnepelték Szent Miklós napját.

A fáradságot nem ismerő lelkipásztornak mindezek mellett még maradt ideje, hogy 1937-ben megszervezze a plébánia újraszervezésének 300. évfordulóját. Az évfordulót eredetileg 1936. december 6-ra tervezték, a búcsú napjára, de a téli időszak miatt lemondtak kezdeti szándékukról, azért, hogy a következő év tavaszán annál szebben és bensőségesebben ülhessék meg. A jubileumi ünnepséget április 8-án egy háromnapos lelkigyakorlat vezette be. Április 11-én, vasárnap az ünnepi sorozat reggel 9 órakor Vorbuchner Adolf segédpüspök mint az ünnepség fővédnöke által celebrált szentmisével kezdődött.

Közben 1938. szeptember 10-én meghalt Vorbuchner Adolf megyéspüspök. Utódjának XI. Piusz pápa december 24-én a fiatal kolozsvári plébánost, Márton Áront nevezte ki az egyházmegye főpásztorává. Márton Áron püspök 1939. június 21-én Sándor Imre főesperes-plébánost kinevezte általános püspöki helynökké, ő pedig július 6-án el is költözött Gyulafehárvárra.

Az újonnan kinevezett püspöki helynök nem sokáig lehetett a főpásztora közelében, mert a bécsi döntés nagy változást hozott az egyházmegye és Sándor Imre életében. 1940 szeptemberétől kolozsvári székhellyel Észak-Erdély püspöki helytartója lett.         

1945. május 19-én megszűnt a kolozsvári helytartóság, ő visszatért Gyulafehérvárra, lemondott az általános helynökségről és nagyprépost lett. A továbbiakban is minden rábízott vagy vállalt feladatának a legmagasabb mértékben eleget tett.

A legnagyobb megpróbáltatása 1951 márciusában történő letartóztatásával kezdődött. 1952. január 14-én a bukaresti katonai törvényszéken 25 évi kényszermunkára ítélték. Egy ideig a máramarosi börtönben volt, majd átvitték a Ramnicul Sarat-i börtönbe. E börtönbe hozták a kommunista hatóságok a nem kívánatos, rendszerellenes elemeket, köztük a római és görögkatolikus papokat. Itt halt meg 1956 februárjában. Halálának időpontja vitatott. Todea bíboros szerint február 29., Boros Béla érsek szerint február 28. Néhai Bálint Lajos érsek, amikor a tíz vértanú adatait gyűjtötte, levélben megkereste Sándor Imre egyik élő távoli rokonát, aki hosszas utánajárással rátalált egy Sándor nevű börtönparancsnokra, az azt közölte vele, hogy 1956. február 4-ről 5-re virradó éjszaka megfagyott a börtöncellájában. Újabb kutatások a börtönorvos feljegyzésére hivatkozva február 28-én éjjel 11 órára tették halála pontos idejét, és a halál okát is leírják.

Sírja ismeretlen. Bálint Lajos érsek udvarhelyi főesperessége idején a temetőben levő papi síroknál egy márványtáblát helyeztetett el Sándor Imre emlékére.

Derzsy András

A teljes írást a Keresztény Szó februári lapszámában találják az érdeklődő olvasók.