György Róbert Vilmos nagybőgőművész, basszbariton, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia nagybőgő-szólamvezetője, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia nagybőgő-, kamarazene- és zenekari szólamismeret tanára. Hangversenytermekben és templomokban is koncertezik és a legkisebb erdei kápolnától a legnagyobb székesegyházig ugyanazzal a lelkesedéssel kántorkodik. Szerinte a hit elmélyítéséhez a családban szerzett alapokra, megtartásához pedig példaképekre és az életre való nagymértékű odafigyelésre van szükség. A hívő ember számára nagyon fontos a krisztusi tanítás, a krisztusi szeretet és a csodatevő Krisztus közelségének megtapasztalása. Mint mondja, ebben sokat fog segíteni az Eucharisztikus Kongresszus.
Kicsinyke székely falucskában született és nőtt fel: a Gyergyószentmiklóshoz közeli Kilyénfalván, és Kolozsvárról Európa nagy színpadaira is vissza-visszatérő zeneművész lett. A családjában volt-e hagyománya a zene művelésének?
Nagyapám, György János, aki földműves parasztember volt, 28 éves korában egy kölcsönkapott hegedűn megtanult egy nótát. A hangszer hangja annyira elvarázsolta, hogy soha többé nem tudta abbahagyni a hegedülést. Autodidakta módon tanult meg játszani rajta, muzsikus társaitól leste el a „fogásokat”. Harminckét éven keresztül (1933-tól 1965-ig) ő volt a helyi zenekar prímása. Irányította a falu zenei életét, megyei fesztiválokon is többször részt vett a helyi néptánccsoporttal. Szenvedélyes muzsikus volt. Több mint 900 énekből álló dalosfüzeteket állított össze. Élete végéig sajnálta, hogy kulákgyermekként nem tanulhatott tovább s csak hat osztállyal maradt. Az ’50-es években egy pár lovat is eladott azért, hogy jó hangú hegedűt vehessen. Megvásárolt egy állítólagos, Giovanni Paolo Maggini (1580–1630) bresciai hegedűkészítőmester által 1615-ben készített hegedűt, amiről később kiderült, hogy Németországban készített utánzat. De számára nem ez volt a lényeg – hiszen a híres hegedűkésztő nevét is alig ismerte –, hanem az, hogy van egy értékes hegedűje, amelyik kiválóan szól. Élete végéig (86) naponta legalább egy órát gyakorolt.
Édesapját, György Vilmost a nemrég elkészült, Jakab Antal püspök életét bemutató, Küzdve és bízva című dokumentumfilmben is hallhatjuk a De szeretnék újra gyermek lenni című dalt énekelni…
Édesapám már ötéves korában hegedülni tanult, de a szegénység miatt nagyapánknak nem állt módjában fia taníttatása. A ’60-as években csodálatos bariton hangjával több népdalversenyt és fesztivált megnyert. Az országos versenyt nem vállalta, mert oda román dalokat is kértek, s erre ő nem érezte magát elég felkészültnek. Asztalosmestersége mellett harmonikán és cimbalmon is megtanult játszani. A fordulópontot életében az 1972-es év hozta el: a falu szülötte, a Rómában püspökké szentelt Jakab Antal Kilyénfalvára látogatott és ünnepi szentmisét mutatott be. A templom zsúfolásig megtelt, s édesapámnak csak a főoltár mögött jutott állóhely, ahonnan semmit nem látott a szertartás alatt. Ekkor döntötte el, hogy az ő helye a templomban ezután biztosítva lesz. Jelentkezett a plébánosnál orgonát, majd a gyergyószentmiklósi kántornál összhangzattant és orgonát tanulni. Kántori tevékenységét 24 éven keresztül a szomszédos Gyergyótekerőpatakon és 18 évig Gyergyókilyénfalván folytatta egészen a nyugalomba vonulásáig.
Ilyen családi örökséggel talán nem is volt kérdés, hogy öccsével, Leventével együtt zenei pályára lépnek.
Amikor édesapám a harmóniumon gyakorolt, alig vártam, hogy abbahagyja, és a helyére ülhessek, nehogy elfejtsem a frissen ellesett akkordokat. A gyermekdalokat az óvodában, a népdalokat a családban tanultuk meg. Minden óvodai és iskolai ünnepélyen énekeltünk. Kilencéves koromban kaptam karácsonyra egy hegedűt. Az ünnepek elteltével édesapám rögtön elvitt Bartalis Ferenc hegedűtanárhoz, akinél egy évig tanultam. Negyedik osztályos voltam, amikor édesapánk kettőnkre bízta a kántorizálást: én orgonáltam, öcsém pedig énekelt. Amikor a szüleink 1985 őszén beírattak minket a 220 kilométernyire lévő kolozsvári zeneiskolába, tízéves voltam, az öcsém pedig nyolc. Sikeres felvételi után mindkettőnket felvettek nagybőgő szakra (a hegedűvel elkéstünk, azt korábban kellett volna elkezdenünk). Első komolyzenei koncertélményünk diákként Verdi Requiemje volt. Annyira megragadott bennünket, hogy az öcsémmel eldöntöttük: ezután minden koncertre elmegyünk. Így is lett: az érettségiig alig volt hangverseny a Filharmóniában, amiről hiányoztunk volna.
Már a középiskolai évei alatt ellátta a kántor-karnagyi teendőket a kolozsmonostori Kálvária- és a Fájdalmas Szűzanya-templomban. Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy az emberben ilyen mélyen beleivódjék a hit, annyira, hogy ettől soha semmi ne tudja eltántorítani?
A hitemet a szüleimtől kaptam. Édesanyámat (Erzsébet) reformátusnak keresztelték, de a családdal együtt mindig a katolikus templomba járt szentmisére. Számomra példaértékű volt az, hogy a szüleim között soha nem okozott feszültséget a vallási hovatartozás. Édesanyám a mai napig tudja még a kevésbé ismert katolikus imádságokat is. Látva szüleim példáját, a vallások iránti tisztelet bennem is megerősödött. Édesapámtól már tízéves koromban elsajátítottam a „mesterséget” és a mai napig nagyon szívesen kántorizálok, a legkisebb erdei kápolnától a legnagyobb székesegyházig ugyanazzal a lelkesedéssel.
A hit megtartásához példaképekre és az életre való nagymértékű odafigyelésre van szükség. Gyermekeimre isteni ajándékként tekintek, és ahogy követem a növekedésüket, még inkább megerősödik bennem az Istenbe vetett hit.
Amikor példaképeket említ, személy szerint kikre gondol?
Olyan erdélyi papokra, főpapokra, egyházi elöljárókra, akik a hitükért nagyon megszenvedtek: Márton Áron, Jakab Antal, Csiha Kálmán és még sokan mások…
Szent Ágoston mondja, hogy „aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik”. Franz Schubert pedig azt, hogy „aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan”. Pontosan milyen a zenét művelő és kedvelő ember?
Azt a kérdést, hogy mi a zene, sokan boncolgatták, de még senki sem tudta pontosan meghatározni, annyira összetett dolog. Az emberi felfogóképesség két nagy élménye vizuális és auditív. Szokták mondani, hogy az ember annyit tud, amennyit lát. Ezt kiegészítem azzal, hogy annyit tud, amennyit lát és hall. A zene az auditív élmények közé tartozik, kézzel megfoghatatlan, kétszer hajszálpontosan ugyanúgy elénekelni vagy lejátszani egy darabot nem lehet. Rezgésbe hozzuk a hangszert, magunkat, és a közönséget is ráhangoljuk ugyanazokra a rezgésekre: ez a művészi élmény, ami megmarad. Egy képet vagy szobrot akárhányszor megcsodálhatunk, de ugyanazt a koncertet átélni ugyanúgy többször nem tudjuk. Számomra a zene élményt, szórakozást, munkát, hobbit, megélhetést, kifejezési eszközt jelent, és itt a sornak még nincs vége… Arra törekszem immár több mint harmincöt éve, hogy hangszeres és énektechnikámat annyira tökéletesítsem, hogy az Isten és ember előtt valóban nagyon kedves legyen.
Jelenleg miként van együtt az ön hivatásában a komoly- és a szakrális zene?
A szakrális szót, amelynek a jelentése: isteni, szent, természetfeletti eredetű, nagyon szeretem. Mivel sokat koncertezem a hangversenytermek mellett templomokban is, a kettőt teljes mértékben összefonottnak látom. Ha Bach óriási alkotóerejére gondolok, amelyhez hatalmas ellenpont és összhangzattani tudás társul, vagy Mozart tökéletes dallamvilágára, amely kiváló formatani tudással van alátámasztva, akkor valószínű, hogy ezt az összefonódást jól látom. A világi és a hitéleti művészlétben a közös tényező az alázat és a szakmai tudás. Mindkét esetben tudásom legjavát próbálom adni, a művet a zeneszerző elképzeléseinek megfelelően igyekszem tolmácsolni az emberek felé, legyen szó egy Beethoven-szimfóniáról, ahol nagybőgőn játszom, vagy éppen egy Ruzitska-miséről, ahol a basszusszólót énekelem.
Sok mindenben kipróbálta magát, nagybőgős szólistaként Karl Ditters von Dittersdorf-nagybőgőversenyt játszott a kolozsvári Filharmónia kamarazenekarával, hangszeresként nagyzenekarokkal, különböző kamaraegyüttesekkel és énekesként is számos koncerten lépett fel, megannyi egyéni előadóestet tartott. Voltak-e olyan helyzetek az életében és a hivatásában, amikor határozottan érezte Isten jelenlétét?
Isten jelenlétét éreztem akkor is, amikor feleségemmel, Csillával összekötöttük az életünket, és akkor is, amikor Hunor Dávid fiunk, majd Júlia Brigitta lányunk megszületett.
Isten ott volt velünk a ’90-es évek közepén is, amikor a feltámadási szertartás alkalmával édesapámmal és testvéremmel együtt énekeltük három szólamra az Istenem, te megvizsgáltál és jól ismersz engemet kezdetű, 138. zsoltárt a gyergyókilyénfalvi templomban. Amikor a ’90-es évek végén a Kolozsvári Filharmónia zenekarával és kórusával Svájcban az einsidelni templomban Verdi Requiemjét játszottuk. Vagy amikor Bach h-moll miséjét játszottuk a Kolozsvári Filharmóniával a Szent Mihály-templomban, vagy Bartók A kékszakállú herceg várát Zürichben a Zürcher Hochschule der Künstezenekarával, Kálmándi Mihály és Olga Kindler előadásában. Vagy Beethoven 7. szimfóniáját a London Bucharest Festival Orchestrával Bukarestben. Erdélyi koncertkörutunkon is velünk volt Isten 2014-ben, amikor Giovanni Botessini Gran duo concertante művét és Haendel/Halvorsen Passacagliat adtuk elő Nagy Kálmán nagyváradi koncertmesterrel közösen Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen. Miként 2016-ban az általam átírt (két előadóról egy előadóra átruházott), Wolfgang Amadeus Mozart Per questa bella mano K 612 és Johann Sperger Selene, del tuo fuoco non mi parlar koncertáriák világszintű premiernek számító, a Transilvania Állami Filharmóniával tartott bemutatóján is Kolozsváron, majd Nagyváradon. Utóbbit egy csütörtöki napon tartottuk és engem hétfőn utolért a torokfájás. A koncertet mégsem mondtam le, szerdán a próbán nem énekeltem, csak a nagybőgőszólamot játszottam, a csütörtöki főpróbán is csak a fontosabb részeket énekeltem, de a koncerten gyógyult volt a torkom! Más művekkel kiegészítve ezt a műsort zongorakísérettel 2017-ben Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is bemutattam egy mesterkurzus alkalmával. A Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának hangversenyére is szeretettel emlékszem, ez 2018. június 3-án volt Budapesten a Magyar Országházban. Éreztem Isten jelenlétét 2019-ben a doktori dolgozatom megvédésekor is, mint ahogy 2020-ban is, amikor a hegedűn játszó Hunor Dávid fiammal először léptem fel egy szabadtéri szólóesten…
Öccsével, aki az utóbbi tíz évben a Hildesheimi Theater für Niedersachsen szólistájaként tevékenykedett, milyen gyakran nyílik lehetősége együtt zenélni?
Kevés alkalom adódik erre. Örömünkre azonban 2015-ben készítettünk egy DVD-felvételt Serge Koussevitzky fisz-moll nagybőgőversenyéről és ezen zongorán az öcsém, Levente kísér.
Ön mivel foglalkozik most, mire készül ebben az évben?
Gyakorolok, tanítok, koncertekre készülök. Az online tanítás és a videófelvételről közvetített koncertek persze nehezebbek, a zenekar gyakran karmester nélkül játszik, ami a felkészülést illetően több munkát igényel. Éppen idén, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus esztendejében lesz 200 éve annak, hogy megszületett a kiváló nagybőgős-karmester, Giovanni Bottesini (1821–1889), a nagybőgő Paganinije, aki alig több mint négyévesen már a cremai dóm zenekarában húzta a vonót, és akinek a szakma nagy hálával tartozik a ránk hagyott alkotásaiért. Kolozsváron is megemlékezünk róla.
Ön szerint miben erősít, gazdagít majd bennünket az Eucharisztikus Kongresszus?
„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne”(Jn 6,56). Ez a szentírási idézet mindent elmond. A hívő ember számára nagyon fontos a krisztusi tanítás, a krisztusi szeretet és a csodatevő Krisztus közelségének megtapasztalása. Mindanyiunkban, akár hívők vagyunk, akár nem, ezek a jellemvonások bizonyos mértékben jelen vannak és ezt egyre inkább fokozni, tökéletesíteni szeretnénk. Ebben fog nagyon sokat segíteni nekünk az Eucharisztikus Kongresszus.
Varga Gabriella
György Róbert Vilmos nagybőgőművész, magánénekes (basszbariton), tanár 1975. június 6-án született Gyergyószentmiklóson, kilyénfalvi családban. Elemi iskoláit 1981 és 1985 között Kilyénfalván végezte. 1985 és 1993 között a kolozsvári Sigismund Toduţǎ Zeneiskolában és Zenelíceumban tanult, közben 1991–1992-ben ellátta a kántor-karnagyi teendőket a kolozsmonostori Kálvária- és Fájdalmas Szűzanya-templomban. 1993-tól 1998-ig a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia növendéke volt, emellett nagybőgősként 1993-tól 1995-ig a Kolozsvári Állami Magyar Opera alkalmazottja és a Marosvásárhelyi Filharmónia állandó kisegítője, 1995-től 2001-ig a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia alkalmazottja volt. 1995 és 1998 között a székelyudvarhelyi Palló Imre Zeneiskola nagybőgőtanára. 1998 és 2003 között óraadó tanár a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián, 2001–2002-ben a svájci St. Gallen-i szimfonikus zenekar alkalmazottja. 2002-től 2007-ig mint nagybőgős újra a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia alkalmazottja. Az 1998 és 2006 közötti időt énektanulással töltötte. 2002-től 2005-ig a zürichi Hochschule Musik und Theater-ben koncertdiplomát szerzett. Több mesterkurzuson, zenekari továbbképzésen vett részt. Versenyeredményei is jelentősek: 1993-ban országos első díjat nyert nagybőgő szakon Temesváron, 1997-ben Oana Caius második díjat szintén nagybőgő szakon Kolozsváron, majd ugyanezen a versenyen 1998-ban az első díjat is megszerezte. Kamarazenészként 1996-tól 2001-ig játszott a Violone nagybőgőkvartett második nagybőgőseként. 2003-tól számos alkalommal lépett fel vokálszimfonikus hangversenyeken, szólistaként preklasszikus és kortárs műveket, miséket énekelve (utóbbiakból többek között Bács Lajos Márton Áron-mise, Ruzitska György Missa Nr. 2 in D-Dur, Istvánffy Benedek Szent Benedek-mise, Antonio Vivaldi Messa di gloria…). 2007-től a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia nagybőgő-szólamvezetője. 2011-től a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián nagybőgőt, kamarazenét és zenekari szólamismeretet tanít mélyvonósoknak. Az elmúlt években a filharmóniai koncertek mellett több szólóesten is fellépett és számos zeneintézményben tartott mesterkurzust. 2014-ben kezdte el doktori tanulmányait román nyelven a Gheorghe Dima Zeneakadémián belül működő Sigismund Toduță doktori iskolában Cristian Misievici muzikológus és zeneszerző professzor irányításával és 2019 februárjában sikeresen megvédte Repertoriul concertant al contrabasului între Clasicism și Postromantism – trei repere referențiale: Dittersdorf, Bottesini, Koussevitzky (A nagybőgő versenymű repertoárja a klasszicizmustól a későromantikáig – három kiemelt hivatkozás: Dittersdorf, Bottesini, Koussevitzky) című dolgozatát. Szilágyi Ferenc, az operaénekes címmel a Kolozsvári Magyar Opera egykori tenoristája és örökös tagja életútjáról könyvet írt (Gloria, Kolozsvár 2010). A közeljövőben két szakkönyve jelenik meg románul, majd angolul és magyarul is (Giovanni Bottesini h-moll nagybőgőverseny formai és interpretációs elemzése; A nagybőgő varázsa Dittersdorf és Koussevitzky alkotásaiban).
