A kolozsvári Piarista-templom bejárata melletti rövid lépcsősor egy sokak számára igen kedves helyre, az egyetemi lelkészség irodájába vezet. El sem hinné az ember, mennyi egyetemista elfér – egyszerre is – ebben a kis kuckóban, ahol – hol hangosabban, hol csendesebben – mindig „zajlott az élet”. Aktuális „beszélgetőtársamra” úgy emlékszem vissza ebből a közegből, mint akinek a kezéből soha nem hiányzott a gitár, és aki nagyon tudott nevetni. Hogy merre és hogyan alakult addig és azóta az élete, arról kérdeztem Száva Pétert.
Szülővárosod és otthonod… Milyen volt gyermekkorodban és milyen most számodra Brassó?
Azt kell mondanom, hogy gyermekkoromban Brassó számomra a tökéletes város volt, és valamilyen szinten még mindig az. Azt láttam, hogy minden, amire szükségem volt akkoriban, megvolt, hiszen volt óvoda és iskola ahova járjak, volt templom, ahova minden vasárnap elmentünk, volt sok erdő, ahova elmehettünk sétálni, gesztenyét szedni, kikapcsolódni, és van egy édesanyám, aki igényességre és pontosságra, meg egy édesapám, aki szeretetre és türelemre nevelt. Mivel német iskolában végeztem el tanulmányaimat, alkalmam volt belekóstolni a város sokszínű etnikai sajátosságába, hagyományaiba és értékeibe. Számomra valahogy mindig is a brassó-belvárosi Szent Péter- és Szent Pál-plébánia jelentette a magyar közösséget, ahol velem egyidős magyar gyerekekkel és később fiatalokkal a ministrálás, a cserkészet és ifjúsági órák segítségével tanultam meg, mit jelent valahova tartozni, valamit a közösségért tenni. Ez nagyrészt köszönhető Csiszér Albert-András pápai prelátus, nyugalmazott plébános úrnak, aki szárnyai alá vett, és atyai szeretettel igyekezett emberségre nevelni a plébániára járó fiatalokat a káplánjai segítségével. Ezért a közösségért nagy hála van bennem, mert ott és akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok. Középiskoláskoromban elkezdtem a Keresztirány Ifjúsági Szolgálat táboraiba és CSIT-ekre járni, ahol más erdélyi fiatalokkal is találkozhattam. Itt tapasztalhattam meg, hogy nem csak Brassóból áll a világ. Vannak közöttük olyan személyek, akikkel együtt az évek során több ifjúsági vezetőképzésben vettünk részt, és több helyen szolgáltunk a fiatalok felé.
Egyetem után hazaköltözve azt vettem észre, hogy azok a keretek és találkozási helyek, amelyek egy biztonságos környezetet nyújtottak gyermek- és ifjúkoromban, megváltoztak vagy megszűntek, így aktívan kellett és kell dolgozni annak érdekében, hogy az ember a baráti kapcsolatait felélessze és ápolja. Hitoktatói minőségben úgy vélem, tágult a látóköröm. Belelátok a brassói magyar oktatásba, a szórványban élő családok kihívásaiba és nehézségeibe, a brassói ökumenikus kapcsolatok fontosságába.
Az „online világ” előtt is – véleményem szerint – a brassói emberekre valamiért jellemző volt egyfajta elszigeteltség. Ez annak is köszönhető, hogy nincsen egy magyar közösségi ház, ahol az emberek találkozhatnak… Látom azt is, hogy itt egyedül nem megy, bárki bármennyire ügyes, szüksége van a másik emberre, és ezt a segítséget, ha kéri az ember, megkapja. Azzal, hogy az emberek a hibákat veszik észre, de nem tesznek semmit annak érdekében, hogy jobb legyen, nem haladunk előre. Azt vélem, ha van egy ötleted, tedd a közösbe, vidd véghez, mert csak így leszünk gazdagabbak, így fejlődik a közösség.
Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először került kezedbe a gitár? Hogyan vált ez a hangszer aztán lassan szinte „elválaszthatatlan” részeddé, mire tanított és mire tanítottál általa?
Igen, emlékszem. Mindig is szerettem a zenét, és ha vissza kell emlékezni, ilyen filmkockák jutnak eszembe: az édesapám által munka közben hallgatott szimfonikus művek, amelyek akaratlanul is belém ivódtak; a kocsiban már rongyosra hallgatott kazetta, válogatás a 60-as 70-es évekbeli könnyűzenéből; a hétéves koromban a bátyámtól megtanult Mária-ének egy apró, kétoktávos szintetizátoron; az első osztályban elkezdett furulyaórák Orbán Laci gyerektáborában Gyimesfelsőlokon, ahol a „nagyok” ifjúsági énekeket gitárral kísértek; a Bodó Györgytől (Gyuri pap bácsi) kapott ifjúsági énekeskönyv vagy Farkas Áron nyugalmazott kántor úr orgonával kapcsolatos kérdéseimre adott válaszai. A gitár viszont kilencedik osztálytól kezdett érdekelni, mert évfolyamtársaimtól láttam, hogy milyen „menő”, aki gitározik. Így, egy volt ministránstársamtól vettem egy fekete Hora gitárt, s eldöntöttem, hogy én márpedig megtanulok gitározni. Hamarosan rá kellett jöjjek, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert fájnak az ujjaid, fájnak a kezeid, és sokkal több koordinációt igényel, mint az eddigi hangszerek – teljesen más volt, mint amit addig tanultam. A nehézségek leküzdésében segítségemre volt Márk Attila dalszerző és előadó, akivel egy évig rakosgattuk le az alapokat. Ő javasolta nekem, hogy menjek el nyáron egy gitártáborba, amelyet a brassó-bolonyai plébánia szervez. Az ott szerzett barátaim egyik – nagyon szívesen elmesélt emléke – az első benyomás, amelyet keltettem magamról: amikor egy magától nagyon elszállt, ujjatlan pólóban megjelenő srác átmegy a táboron (jaj, de rég volt, és mennyire suhanc voltam!). Egy hét alatt sok minden történt, de a leginkább az azóta is tartó baráti kapcsolatok maradtak meg, és a meghívás, hogy ha nem is gitárral (mert akkoriban még kezdőnek számítottam), de jöjjek szintetizátorral, és énekeljek a brassó-bolonyai plébánián a gitárcsoporttal. Sokat fejlődtem emberileg, alázatosságban és zeneileg is ebben a csoportban.
Később mit jelentett neked a kolozsvári éveid alatt a KEL-hez, azon belül pedig a zenecsoporthoz tartozni, azt vezetni?
A nyári táborokban megismert személyek közül nagyon sokan mentek Kolozsvárra a középiskolai tanulmányok után, így voltak ott már ismerőseim, akiknek pedig voltak felsőbb éves ismerőseik, akik jártak a KEL-hez. Tudtam, hogy valahova akarok tartozni, és a KEL volt az a hely, ami akarva-akaratlanul otthonommá vált a tanulmányaim ideje alatt. Nem tudnám elképzelni, hogy most miféle ember lennék, ha nem lett volna ott a KEL. Az a tudat, abban a forgalmas, mozgalmas városban, hogy van egy hely, ahova szünetekben bemehetsz, és mindig, de mindig kapsz egy jó szót, egy tanácsot egy felsőbb évestől, egy mosolyt a pasztorálasszisztenstől, nagy biztonságérzetet adott számomra.
Három első benyomás nagyon erős bennem. Egy Farkas utcai orgonakoncert, ami után beültünk valahova, és megismertem a Tisztit (Takó István egyetemi lelkészt). A második a zenecsoporttal kapcsolatos. Az első keddi szentmise előtti próbán, ahova én is becseppentem kíváncsiságból a gitárommal, lehettek hárman-négyen. Az első ének után rá kellett jöjjek: Ejha, Száva Péter, még van mit fejlődjél. Szólamok, ritmusváltások, ismeretlen dalok kavarodása mellett ott volt a zenecsoport-vezető (Voloncs Anna-Mária, azaz Voli) és a többi tag mosolya, bátorítása és türelme, így hát ottragadtam. Fejlődési lehetőség volt számomra az évek során bármelyik zenei szolgálat: a hétfői szentségimádások és a Mécsesben a szerdai dicsőítések, ahol György Hunor támogatott és bátorított, vagy a keddi, illetve vasárnapi zenecsoportos szolgálatok. Mindig volt egy felsőbb éves, aki szeretettel, türelmesen magyarázott, tanított. Emlékszem, első év végén, amikor négyen vagy öten voltunk a zenecsoportban, az utolsó szolgálat után Voli azt mondta, hogy ősztől én leszek a zenecsoport-vezető. Egy kicsit a bibliai Mózeséhez tudnám hasonlítani a reakciómat, hiszen egy ideig nagyon kerestem a kifogásokat és kibúvókat, de utána beleegyeztem. Októberben, az egyetem elkezdése után, az első próbán megijedtem. Nem öten voltunk az emeleti teremben, hanem húszan. Voltak, akik az idők során kimaradtak a csoportból, voltak, akik csatlakoztak, de a lényeg, hogy lassacskán fejlődtünk. Én is tanultam tőlük és róluk, és ők is tőlem és rólam. Markáns élmények közé számítanak a szinte tizenkét órán keresztül tartó Ligretto-maratonok a KEL-irodában, a palacsintázások, a kolozsi kirándulás, Resurrexitek, hangosítási felszerelés kibővítése stb.
Maradhattál volna Kolozsváron a vallástudomány szak elvégzése után… miért költöztél mégis haza?
Mindig is azt vallottam és vallom, hogy nem hiába születtünk oda, ahová a jó Isten teremtett. Ott van feladatunk, és ott kell kamatoztatnunk azokat a talentumokat, amikkel Isten megajándékozott, ahol születtünk. Éppen ezért nem volt kérdés számomra, hogy az egyetemi tanulmányaim után előbb-utóbb hazatérek. Párhuzamosan két szakot végeztem alapképzésen a BBTE-n belül: a földrajz-turisztikát és a Római Katolikus Teológia Karon a vallástudományokat. Karrieremet idegenvezetőként vagy más turisztikai pályán képzeltem el, a teológiai tanulmányokkal csupán a saját kíváncsiságomat akartam kielégíteni. Pasztorális tanácsadás mesteri első évében megszereztem az országos idegenvezetői képesítésemet, és kialakítottam a kapcsolataimat külföldi és kolozsvári turisztikai irodákkal, hogy ezen a pályán elindulhassak. Egy szentségimádás alkalmával imádságban letettem az Oltáriszentségben rejlő Krisztus elé a terveimet és álmaimat, és rá bíztam a karrieremet, a párkapcsolatomat és a jövőmet. Emlékszem, kikerestem Loyolai Szent Ignác „Fogadd el, Uram, szabadságomat” kezdetű imádságát, hiszen ezt találtam legalkalmasabbnak arra, hogy kifejezzem mindazt, ami akkor bennem volt. Életemben nem gondoltam volna – és szerintem a teológián tanító tanáraim sem –, hogy mi fog történni. Egy szentmise előtt Hodor Erika hitoktató, akinél harmadévesen gyakorlatoztunk, félrehívott, és szólt, hogy Kovács Sándor főesperes úrral megbeszélte, látja bennem a „hitoktatói vénát”, szóval gondolkodjak el, hogy ősztől hitoktató legyek a Báthory István Elméleti Líceumban. Újabb mózesi hozzáállás következett, hiszen többször elmondtam tanulmányaim során, hogy én nem szeretnék hitoktató lenni. Ennek ellenére a lehetőséget tényleg isteni jelnek vettem, és ráálltam erre az útra. A Báthory tanári közössége és Hodor Erika kolléganőm igényes példája és támogatása nélkül szerintem nem folytattam volna tovább egy évnél a hitoktatói pályát. Maradhattam volna Kolozsváron, de 2014 húsvétján a brassó-belvárosi plébániáról érkezett egy meghívás, hogy elvállalnám-e a hitoktatói állást Brassóban. Mivel a párom a tanulmányai miatt már Brassóba költözött – és ahogy az imént említettem, én is haza akartam költözni –, elfogadtam a felhívást.
Amikor pár éve Váradon találkoztunk az országos hittan tantárgyversenyen, azt láttam, hogy nagyon közvetlen kapcsolatban vagy a diákjaiddal. Hogy érzi magát Péter a katedránál, és mire figyel leginkább?
Péter a katedránál nem érzi jól magát, hiszen ritkán ülök le órák közben. Jövök-megyek, táblára írok, válaszolok, viccelődök és igyekszem lefordítani a teológiát a diákjaim nyelvére. Arra figyelek leginkább, hogy a gyerekek meglássák a kereszténység szépségét és az elkötelezett Krisztus-hívő élet varázsát. Az órákon igyekszem figyelni, arra, hogy a „széleken” lévő diákok is tudjanak bekapcsolódni valamilyen formában. Próbálom bátorítani őket, és támogatni abban, hogy fedezzék fel az értékeiket. Szünetekben nem szoktam bezárkózni a tanári ajtói mögé, hanem próbálok jelen lenni a folyosókon – nem rendőrként, hanem egy megszólítható emberként. Vannak katolikus és más felekezetű diákok is, akik igénylik a tanácsaimat, a jelenlétemet, és vannak, akik nem. Természetesen vannak nekem is fáradtabb, ill. rosszabb napjaim, de igyekszek elérhető lenni számukra.
Don Bosco emléknapját ünnepeltük, amikor az interjú első része megjelent, és nekem e név mellé hirtelen beugrik egy másik is, a nemrég boldoggá avatott fiúé, Carlo Accutisé… Hogyan látod – főleg ezekben „online időkben” – a fiatalok és nevelőik kapcsolatát? Mire van most leginkább szükségük a diákoknak, és mire érdemes a leginkább odafigyelni a „leadott” (hit)tananyagon túl ahhoz, hogy „ne vesszenek el” az online térben?
Egy kolléganőm fogalmazta meg minap, hogy a leghosszabb út a diákok számára az iskola és a templom között van. Nagyon sok mindent leállított, esetenként lerombolt, megszüntetett ez az online világ: kapcsolatokat, plébániai csoportokat, rendezvényeket, lehetőségeket. Kérdésem az, hogy mit csinálunk ezen túl? Sokszor hallom: alig várom, hogy visszaálljunk a régi kerékvágásba. Én erre azt szoktam válaszolni: Isten őrizz! Azt jelentené, hogy nem tanultunk semmit az egészből. Én úgy látom, minden veszteség, fájdalom és nehézség ellenére, hogy ez a „megállj” kellett a világnak. Most van az ideje annak, hogy a régi nem működő sablonokat hagyjuk elveszni, és újat, jobbat, minőségibbet alkossunk. Felszínre kerültek alapvető emberi igények, mint például a fizikai találkozások, beszélgetések, minőségi idő. Ezekre az igényekre most kell válaszolni. Most kell beindítani a pasztoráció összes „rakétáját”, és neki állni a dolgoknak, nem később, amikor már mindenki visszazökkent a régi kerékvágásba. Az, hogy a gyerekek ott vannak az oltár körül, a plébánián, keresztény közegben találkoznak, legyen a normális, ne a kivétel.
Kicsit a családotok felé fordulva, szerintem mondhatjuk, bátor döntés 2020-ban két kicsi gyerek mellé a harmadikat is vállalni… A gyermekvállalás „leszögezett téma” volt kezdettől a kapcsolatotokban, illetve mi az, ami semmi szín alatt nem „körülményfüggő” nálatok?
A gyerekvállalás témáról már az együtt járásunk idején is beszéltünk, s jegyesekként is az volt a közös álláspontunk, hogy minimum három gyerek. Hónapra pontosan nem voltak betervezve, és igazából mindig csak pár hónappal jöttek hamarabb annál, mint ahogy mi úgy gondoltuk, hogy ideális lenne. S az a pár hónap is, inkább csak azért volt az első két gyereknél, mert a feleségem doktorizott, és szerettük volna minél kevesebb stressznek kitenni a gyerekeinket. De nagyon hálásak vagyunk azért, hogy ennyire termékenyek vagyunk, és ennyire könnyen megfogantak, hiszen a baráti körünkben is tapasztaljuk, egy gyermek megfoganása mennyi időbe telik. A Covid egyáltalán nem volt mérvadó számunkra, hiszen nem tudhatjuk meddig tart ez az időszak, hiába igazítom hozzá a gyerekvállalást. Az anyagiak meg… hát, igazából hisszük, hogy ami kell, azt a jó Isten úgyis kirendeli, s ahol két gyereknek jut, ott kerül még három-négy gyereknek is. Ami meg semmi szín alatt nem „körülményfüggő”, az az abortusz, még abban az esetben sem, ha a gyermekeink valamilyen rendellenességgel születnének.
Említetted a feleséged doktoriját, s nekem meg a tied jut eszembe, hogy annak kapcsán is kérdezhetnélek a liturgiáról… De most inkább mint családapát kérdezlek arról: mit jelent számodra a szentmise, és hogy kisgyerekes családként mi a tapasztalatotok, egyáltalán hogyan tudtok bekapcsolódni a liturgiába?
Őszintén meg kell vallanom, nem könnyű. Számunkra mint család fontos a szentmise. Fontos az egyéni és a közösségi imádság és fontos a szentáldozás. Személyesen számomra a szentmise a hétnek az a pillanata, amikor Isten jelenléte a legerőteljesebb – az olvasmányokban, az evangéliumban, az énekekben, a szövegekben, az Oltáriszentségben.
Első kihívás számunkra úgy elkészülni, hogy időben ott is legyünk a szentmisén. Másik kihívás egy négyéves és egy kétéves gyermekkel a liturgián csendben maradni. Vannak jobb napok és vannak rosszabb napok, de ezeket tanuljuk kezelni. Nem mindig könnyű egy nehezebb napon a hívek tekintetével találkozni, ami azt sugallja, „miért nem tud az a gyermek csendben maradni” vagy „miért nem maradtak otthon”. Igyekszünk, de nem mindig sikerül. Mindenképp fontosnak tartom, hogy családként menjünk el szentmisére. Szeretném, hogy a gyermekeim lássák a templomot belülről is, ismerjék meg a pap bácsikat, szeressenek ott lenni a plébánián. Szeretném ugyanakkor, hogy meglássák és megtapasztalják, Isten jelen van az életünkben a kedvünktől vagy körülményektől függetlenül.
A jövőt illetően mi a reményed férjként, apaként, tanárként, keresztényként?
Édesapámtól megtanultam, hogy optimistának kell lenni. Láttam rajta, hogy benne az Istenbe vetett hit semmilyen – még a legnehezebb – körülmények között sem rendült meg. Ezt képviselem én is: Isten mindig megsegít, és nem ró ránk olyan terheket, amiket ne tudnánk cipelni, vagy amiből ne tanulnánk valamit nap mint nap.
Erre a kérdésre sok mindennel tudnék válaszolni… De a legfontosabb reményem – férjként, apaként, tanárként, keresztényként –, hogy a feleségem, a gyermekeim, a diákjaim és az emberek életében legyen egy pont, egy esemény, egy cselekedet, amikor az, aki én vagyok, amilyen én vagyok, közelebb tudja vinni őket Istenhez.
Az eddigi életem során mindig voltak olyan emberek, akik engem közelebb vittek Istenhez, és remélem, hogy mások számára én is ilyen személy tudok lenni.
(Az interjú nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. január 31-ei és február 7-ei számában jelent meg.)
