A megelőlegezett bizalom szárnyakat adhat

Lelkesedését, közvetlenségét, fiatalosságát, vidámságát illetően mintha újra az ifjúsági pasztorációból ismert huszonéves lányt látnám, hallanám, amikor Csiszár Klárával, a linzi Katolikus Egyetem pasztorális tanszékének vezető professzor asszonyával beszélgetni kezdek.

Hogy lesz egy világi nőből pasztorálteológus? Konkrétabban: Hogyan lett belőled pasztorálteológus?

Talán úgy, hogy nem készültem rá. Vagy nem erre készültem. Amikor elkezdtem teológiát tanulni, nem is tudtam, hogy van ilyen. 17-18 évesen szerettem volna valami olyasmit csinálni, mint azok a papok, akikre a szatmári székesegyházban az ifjúság volt bízva. Nagyon élő közösség volt ott; az idősek látogatásától a kirándulásokig, táborokig, szentmiséig, szentségimádásig mindent csináltunk; buliztunk is. Nem hiányzott nekem fiatalként semmi, ugyanakkor fontos volt a lelki háttér is. Négy olyan káplán váltotta egymást, akikben nagyon mély lelkiség volt, és azt láttam, hogy terelgetnek bennünket, segítenek kérdéseket feltenni, reflektálni az életre, a döntésekre, konfliktusokra ránézni, nem kész megoldásaik voltak, hanem megtanítottak gondolkodni. Ezek alapján azt mondtam, valami ilyesmit szeretnék csinálni én is, ha nagy leszek. Akkor elindult a Hajszoló, ami nagyon fontos volt az életemben, azért is, mert ott olyanokkal találkoztam, akik már teológiát tanultak.

Talán érdemes röviden szólni a Hajszolóról itt, valamint arról, hogyan miként élesztette a tüzet, ami már égett benned az ifjúsági csoporthoz tartozásod révén.

A Hajszoló ifjúsági csoportvezető-képző volt, amely egész komoly curriculummal rendelkezett. Nemcsak gyakorlati tárgyakat tanultunk, mint tűzrakás vagy sátorépítés, vagy csillagvizsgálat meg időjárás-előrejelzés, hanem komoly teológiai alapokat is elsajátítottunk teológiai tanárok segítségével: egyháztörténelmet, fundamentálteológiát, erkölcsteológiát, dogmatikát stb. Pasztorális teológiát nem tanultunk, de spiritualitást igen. Két éven át tartott, havi egy hétvégés beosztásban. Én tizenhat évesen külön engedéllyel vehettem részt, mert túl fiatal voltam, hisz tizennyolc év volt az alsó korhatár. A képzés során azt éreztem, hogy én ezzel a teológiával többet akarok foglalkozni, nagyon érdekelnek nemcsak a tárgyak, hanem azok az emberek is, akikkel együtt tanulok, de együtt is imádkozom, akikkel együtt vagyok a szentmisén, együtt énekelünk, gitározunk, olykor együtt kritizáljuk a helyzetet… Egyfajta közösségi élmény is társult nekem kezdettől a teológiával való foglalkozáshoz, és ez nagyon meghatározta a pályaválasztásomat.

• 

Ha csak a nevét hallanám ennek a nagyszerű kezdeményezésnek, negatív konnotációjú lenne az számomra, hiszen az evangéliumi teljes élet inkább egy vonzás követéséről szól, mint hajszolásról, hajszoltságról…  Te hogyan egyeztetted a középiskolai életet a helyi közösségben kifejtett aktivitással és ezzel a nagyon igényes képzéssel? Mi segített téged abban, hogy ne érezd „hajszoltnak” magad?

Volt egyfajta strukturáltsága nemcsak a Hajszolónak, hanem annak révén az életemnek is. Megállapodtunk a szüleimmel, hogy végezhetem a Hajszolót, de az nem mehet a tanulás rovására. Annyira érdekelt a képzés, amit az ifjúsági csoportban vezetőként alkalmaztam is, hogy bevállaltam azt, hogy a tanulás terén is teljesítsek. Szerencsére gyorsan tanultam, és olyat, ami érdekelt. Német intenzív osztályba jártam, amelyben a francia nyelv is intenzíven jelen volt; és a nyelvek nagyon érdekeltek. Abból pedig, amihez nem értettem, mint például a matematika, fizika, az idő múltával egyre kevesebb volt az órarendben. Ugyanakkor fel is áldoztam valamit, hiszen amikor elkezdtem aktiválni az ifjúsági csoportban, akkor annak az volt az ára, hogy a sportot – nyolcéves koromtól versenyszinten vívtam – abba kellett hagyni. Itt megvolt a szülői támogatás is, hisz édesapám, aki edző, azt mondta, hogy a vívásból valószínűleg sohasem fogok megélni, inkább tanuljak. Bár szerettem a vívást, mégis feladtam. Éreztem, hogy minden téren lelkesít a hittel való foglalkozás és a közösségépítés, és hogy ezt gyakorolhassam, az iskolai tanulást sem hanyagoltam. Ezért hálás is vagyok, és akkor is fair egyezségnek éreztem ezt, mert a kötelességem természetesen a tanulás volt akkoriban. Lehet, hogy jó pedagógiai fogás is volt ez a szüleim részéről.

Mi az, ami a vívásból, sportból tovább él benned, hogyan integrálódott az életedbe?

Nemrég jöttem rá, hogy sok minden él tovább bennem a sportból. Azzal, hogy 8 éves koromtól 16 éves koromig vívtam, megtanultam, hogy tervezni kell, egy-egy akciót, támadást, egy védekezést meg kell tervezni, stratégiát kell felépíteni, és sok ismeretlen tényezőt is be kell kalkulálni. Úgy kell alakítani a saját lépéseimet, hogy az a végén jól jöjjön ki. A stratégiai gondolkodás a közösségépítésben, -szervezésben, az emberek és az ő helyük megtalálásában is sokat segített. Könnyen és gyorsan átlátom a komplex helyzeteket. Hihetetlenül szeretek szervezni, és megvalósítható koncepteket gyártani. A rizikó bekalkulálása egy-egy helyzetbe szintén megmaradt bennem, és a sok apró részletre való figyelés is fontos.

• 

Érettségi után a teológia mellett döntöttél…

Igen, teológia–német szakra felvételiztem 2000-ben, ez lett a közös megegyezés a szüleimmel, akik nemigen hittek abban, hogy teológiából meg lehet élni. A karon nagyon jól éreztem magam, tetszettek a teológiai tárgyak, tátott szájjal hallgattuk első éven Marton József, Fodor György, Nóda Mózes vagy éppen Holló László tanár urat. Újdonság volt számomra ez a fajta gondolkodás az életről, amelyben összhangban volt Isten, ember és a mai világ. Ez nagyon megfogott. Az államvizsga előtti évben a Szatmári Egyházmegyében is megtartottuk az egyházmegyei zsinatot, amelynek én voltam a legfiatalabb tagja. Éreztem, hogy fiatalként hatással lehetek a dolgok alakulására, érdekel másokat is a véleményem, van egy nagyon jó csapat, akikkel együtt lehet gondolkodni, tervezni, álmodni és dolgozni. Ez persze lelkesített. A zsinat előtt közvetlenül Paul Zulehner pasztorálteológus volt az egyházmegyében „a sztárvendég”. Addigra én már tanultam Kolozsváron egy félévet pasztorálteológiát negyedéven, de amit ő mondott, az teljesen más irányból közelítette meg az egyházi gyakorlatot. Akkor már sejtettem, hogy a Szatmári Püspökségre fogok kerülni az államvizsga után, mégpedig az Ifjúsági Iroda és a Pasztorális Iroda vezetését bízzák rám. Így is lett. A Pasztorális Irodában az volt a feladatom, hogy az egyházmegye pasztorális életét tervezzem, pasztorális tervet készítsünk a munkatársakkal közösen, a Pasztorális Tanács és munkacsoportok gyűléseit koordináljam. Akkor éreztem, hogy hiányzik ehhez nekem valami. Bár intuitíve jól nyúlok hozzá a témákhoz, látom, mit kellene tenne, de azért még valamit kellene tanulnom ehhez, és ez volt a pasztorális teológia. Öt év után adódott a lehetőség, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat Zulehnernél és nála habilitálják, hiszen közben befejeztem a doktorátust Kolozsváron, ami eléggé kínszenvedés volt, mert közben másfél állásban dolgoztam a püspökségen, és este 9 és 12 között írtam meg a doktorit. Vágytam arra, hogy összekössem a kutatómunkát, amibe beleszagolhattam a doktorátus idején, de amire sohasem jutott kifejezetten stresszmentesen időm, és azt a bizonyos pasztorális tapasztalatot, amit az évek során szereztem. A pasztorális teológia és a habilitáció erre adott lehetőséget. Megkaptam az ösztöndíjat Bécsbe, és elkezdtem kutatásomat Zulehner irányítása alatt.

Ekkor még nem láttam, hová fog vezetni ez az epizód az életemben. 2014-ben fejeztem be a habilitációt, és azzal megkaptam a hivatalos egyházi tanítás engedélyét a pasztorálisra mint teológiai diszciplinára. Ezt követően volt egy ötéves időszak, amikor missziológiával foglalkoztam Frankfurtban, a St. Georgen Filozófiai és Teológiai Főiskola Világegyház és Misszió Intézetében, de persze azt is gyakorlati szemszögből közelítettem meg, és a holisztikus misszió kapcsán egyfajta egzisztenciaanalízis-alapú pasztorálteológiát fejlesztettem ki, amely a II. vatikáni zsinat nyomán a rahneri teológiai hagyományba gyökerezik. Ferenc pápa is ebben a logikában tervezi az egyház jövőjét. Aztán következett a linzi állomás, ahol 2019 októberében megkaptam a tanszéket.

Hát így lettem én pasztorálteológussá: egyik lépés követte a másikat. Odabent valami lángol, és ha enged az ember ennek a lelkesedésnek és ennek „a kísértésnek”, ha nem hagyja el, hanem megy utána, akkor érdekes és izgalmas a világ, a teológia, és persze az élet.

• 

Egyetem után pályakezdőként rögtön vezető pozícióba kerültél, huszonöt évesen stratégiát kellett kiépítened, irányítanod…

Igen, egyrészt imponált is, hogy olyan feladatot kaptam, ahol hatással lehetek a dolgokra, másrészt tudtam, hogy nem vagyok egyedül. A mai napig is, ha van egy jó ötletem, nekem nem vonzó egyedül „learatni a babért”, hanem sokkal inkább szeretem megosztani az ötletet és együtt dolgozni rajta. Az, hogy bizalmat előlegeztek nekem, és meglátták, hogy én erre a feladatra alkalmas vagyok, egyfajta alázatot is hozott. Ez nem volt akkor tudatos, csak későbbi reflexió során jöttem rá. Alázat és hála – akiben ez a kettő megvan, pozíciótól függetlenül csapatjátékos lesz.

Említetted a Szatmári Püspökségen töltött éveidet. Mesélnél ezekről kicsit?

A szatmári évek azért voltak olyan szépek, mert az ottani munka csapatjáték volt. Bontó Gabriellával dolgoztam az ifjúsági pasztorációban, és ott nem volt olyan, hogy ki a főnök. Tudtuk, hogy kire mit ne bízzunk, és azt is, hogy kire mit igen, hogy jól süljön el. Fantasztikus volt az Ifjúsági Irodában szerzett tapasztalat. Nyilván a munkánkról elszámolással tartoztunk, de hihetetlen szabadságunk volt, nem kellett mindenért engedélyt kérni, dolgozhattunk. A minőségi munkához szükséges anyagi háttér is biztosítva volt. A megelőlegezett bizalom – ami ebben az esetben az egyházmegyei vezetés részéről jött –, ha alázattal és hálával bánunk vele, hihetetlen dolgokat eredményez. Öt év alatt közel négyszáz ifjúsági programot szerveztünk, tizenkét ezer fiatalt mozgattunk meg. Csodával határos módon, egyetlen kéztörésen kívül soha nem történt semmi baj, pedig százakat táboroztattunk Szokondon vagy máshol Erdélyben. Gondviselésszerűen passzoltak a dolgok, ámbár persze nem volt minden csak rózsaszínű. Ekkor tanultam meg konfliktusokkal is bánni, valamint megoldásorientáltan gondolkodni. Ez azért volt lehetséges, mert volt egy alapvető bizalom az egyházmegyei vezetőség részéről, amit komolyan is gondoltak. A pasztorális terv kidolgozásánál is hasonló volt a helyzet. Összedolgoztunk a kollégákkal, akik nálam sokkal tapasztaltabbak voltak. Szerettem ellesni, hogy miként bánnak emberekkel, hogyan vezetnek egy beszélgetést. A papokkal való együttműködés is meghatározó életemben, nagyon szeretek velük dolgozni. Több pap barátom is van.     

Amikor a habilitálást elkezdted, a kutatás és tanítás volt-e a vágyad, vagy pedig az, hogy a pasztorális gyakorlathoz még több tudást szerezz?

Ez utóbbi. Én szívem szerint visszamentem volna a Szatmári Egyházmegyébe, hogy ott folytassam a munkát a közben megszerzett többlet tudással. Az, hogy én valamikor egyetemen tanítsak, nem volt célom. Sokan azonban predestinálva láttak erre, főként a habilitáció miatt. Először 2011-ben, Kolozsváron gyakorlatozva tanítottam pasztorális teológiát egy szemeszteren át. Én ezt szakmai gyakorlatnak tekintettem, amire a habilitáció befejezéséhez volt szükség, és még akkor sem gondoltam a tanításra mint célra. 2013-ban, egy évvel a habilitáció befejezése előtt kezdtem foglalkozni a hogyan továbbal, a munka keresésével. Volt egy hallgatólagos megegyezés, hogy az ösztöndíj lejárta után hazatérek. Érdeklődtem Kolozsváron, majd Budapesten a Sapientián, de sehol nem jártam sikerrel. A Renovabisnál is jelentkeztem, hogy nincs-e szükségük olyan pasztorálteológusra, aki két európai nyelvet is beszél, de ott sem volt lehetőség munkát kapni. Ezek után kezdtem el pályázatokat írni, és megpályáztam mindenféle állást, ahol szükség volt gyakorlati teológiai tudásra és arra, amit én adni tudok. Végül egy frankfurti állás jött össze, a jezsuiták főiskoláján, a Német Püspöki Konferencia Világegyház és Misszió Intézetében. Ott az intézetünkhöz tartozott egy missziológiai tanszék is, ahol az intézet munkatársai missziológia szemináriumokat tartottak. Két év szeminarizálás és kutatómunka után rám bízták az ideiglenes tanszékvezetést, és ezzel három szemeszteren keresztül én tartottam a missziológia előadásokat is. Szinte észrevétlenül a felsőoktatásban és a tudományos munkában landoltam.

És megtaláltad a helyed benne…

Gondolom, igen, de továbbra is nagyon érdekel az, ami a gyakorlatban történik. Állandóan olvasom, hallgatom a prédikációkat, figyelem a programokat, amiket magyar nyelvterületen szerveznek, illetve nagyon érdekelnek a világegyház dolgai, az egyházpolitikai döntések és a személyzeti kérdések is. Mindez táplálja bennem azt a bizonyos tüzet. Számomra ez a munka így szép és érdekes, a gyakorlat és az elmélet kölcsönhatásában. A gyakorlat optimizálása a fő feladat, és az mindig a már meglévő gyakorlatból indul ki. Ahhoz, hogy valamit fejlesszünk, az éppen megvalósulót kell ismerni és bizonyos szinten megérteni. Szeretni kell az embereket, akik a munkát végzik, és hinni, hogy ők a legjobb belátásuk szerint dolgoznak. Azt is szem előtt kell tartani azonban, hogy egyházi gyakorlatunk mindig lehet egy kicsit jobb is. Mindannyian hibázunk, az igazi kérdés az, hogy hogyan menjünk tovább tanulva a tévedésekkel az esetleges rossz döntésekből, és hogyan engedjük, hogy az élet mindennek ellenére tovább fejlődjék. Nincs tökéletes egyházi gyakorlat, azt mindig lehet tökéletesíteni, de éppen ez a szép benne.

• 

Frankfurt után Linzbe vezetett az utad, és most már Kolozsváron is megnyílt a lehetőség a tanításra. Hogyan éled meg ezt a két, illetve több realitásban való élést?

Kolozsváron, ha a diákokat látom magam előtt, egy hihetetlen gazdag egyházat  látok. S be kell vallanom, szakad meg a szívem, amikor arra gondolok, hogy ezek a diákok kikerülve nem tudnak majd egyházon belül elhelyezkedni. Olyan diákjaink vannak, akik hihetetlenül szeretik és tisztelik az egyházat, s nemcsak hogy a legjobbat akarják neki, hanem tenni is akarnak érte. Nagyon jó embereink, nagyon felkészült gondolkodó fiataljaink vannak. Volt már rá példa, hogy azt a diákot, aki  nagyon jó és nagyon akar az egyházban dolgozni, Nagybecskerekre küldtem, mert ott szükség volt felkészült világira. Az egyik kolozsvári doktoranduszom, Kántor Viola például a nagybecskereki egyházmegyei zsinati irodát vezeti. Az ottani egyházmegyei vezetőség szeretné, ha lennének képzett, teológiát tanult fiataljai, de helyben nincs számukra képzési lehetőség. Épp folyamatban van egy kezdeményezés, hogy a kolozsvári teológiai fakultás az újvidéki egyetemmel közösen indítanak Szabadkán egy teológiai intézetet, amely idővel biztosítaná a teológusképzést a Vajdaság területén. Állandó fejlesztés, gondolkodás, építkezés az, amit Kolozsvárhoz és az ottani munkámhoz kötök.

Linzben kicsit már a helyzet. Itt a diákjaim tudják, hogy ők pár éven belül pasztorálasszisztensként vagy más beosztásban az egyházmegyében fognak dolgozni, és tudják azt, hogy nagy szükség van rájuk. Itt inkább az a furcsa, ha valaki úgy tanul teológiát, hogy nem akar az egyházi gyakorlatban dolgozni. Az egyház iránti erős elköteleződés szempontjából azonban a linzi és kolozsvári diákok nagyon hasonlóak, a nagy különbség a lehetőségek terén van. Linzben pasztorálteológusként ex offició tagja vagyok az egyházmegyei pasztorális tanácsnak és több egyházmegyei grémiumnak; én felelek a papságra készülők és a világi hallgatók pasztorális bevezető évéjért, homiletikát tanítok, plébániákra járok előadásokat tartani, és a munkaköri leírásom része az is, hogy az egyházmegyében történő pasztorális fejlesztéseket szaktudásommal kísérjem. 

• 

Milyen egyházról álmodsz Nyugat és Kelet felé tekintve?

Az alapdallama az egyháznak mindenütt ugyanaz: Isten szeretetét megtapasztalhatóvá tenni az emberekkel. Egy olyan egyházról álmodom, amelynek ez többé-kevésbé sikerül.

Egyre kevesebb pap van mindenütt, a világiak szerepe itt, Linzben egyre inkább nő, és jó, hogy így van, mert az egyházat világiak és papok együtt kell hogy építsék. Otthoni viszonylatban arról álmodom, hogy a döntéshelyzetben lévők előbb-utóbb meg tudják teremteni az alapot ahhoz, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen aktív szerepet vállalni az egyház alakításában. Egy olyan generációra számíthatunk az egyház építésében, amely már nem a kommunizmusban szocializálódott, amely talán zsigerből bátrabb és kreatív. Én szeretném, ha ők is meghatározhatnák az egyház arculatát, és ezt most még ők is akarják. Ez kairosz. Ha sokáig húzzuk-vonjuk, egyre kevesebb lesz az a fiatal, aki ezt akarja. Lépnünk kell, mert az idő telik.

Mi segít neked abban, hogy a két, illetve több munkakörödben ne hajszoltan, hanem szívvel-lélekkel tudj benne lenni?

Néha az újból és újból meghozott döntés, hogy vissza kell térnem ahhoz a benső hanghoz, amely küldött és megtartott engem ezen az úton. Vissza-vissza kell térnem ahhoz a forráshoz, ami nem enged szétesni. Ez nem mindig könnyű, de hála Istennek vannak olyan emberek az életemben, akik segítenek újra és újra visszatalálni egyfajta belső összeszedettséghez, és hogy legalább a nap egy fél órájában kizárjam a hajszoltságot és csendet teremtsek magamban. Enélkül lehet, de nem érdemes.  A másik dolog, ami sokat segít, és amit a számomra nagyon nehéz Corona-vírusos időszakban fedeztem fel újra, az a sport. Ebben az időszakban sikerült legalább minden második nap öt kilométert szaladni az egyik kolléganőmmel. Közben nagy dumálások közepette „megváltjuk a világot”, de sportolunk is.

• 

Miről álmodsz önmagad számára?

Arról, hogy olyan tanárrá válhassak, aki a diákoknak át tud adni egy bizonyos tartást, a mások iránti érdeklődés és a szelídséghez művészetét, ami a lelkipásztori munkában elengedhetetlen, és aminek sokkal nagyobb hasznát veszik, mint a gőgös „mindent meg tudok és akarok mondani a másiknak” magatartásnak.

Mit üzensz az útjukat kereső fiataloknak?

Azt, hogy ne akarjanak túl hamar válaszokat a kérdéseikre. Tudom, sokszor marcangolnak bennünket a kérdések, nyugtalanná tesznek. Érdemes azonban türelmesnek lenni. Érdemes odafigyelni a mindennapok apró történéseire. Figyeljenek arra, hogy mi mocorog bennük, mi lelkesíti őket, mi után vágyódnak, mi tartja éberen figyelmüket, minél időznek el szívesen? Először találják meg a kérdéseket, és aztán kikerül a válasz is, ha kell, ha pedig nem, akkor jönni fog egy újabb kérdés, amire lesz válasz is.

• 

Mit szeretnél azoknak a lelkére kötni, akik szívükön hordják az egyház sorsát, küldetését?

Azt, hogy mindig legyenek szövetségeseik, és ne dolgozzanak egyedül. A legjobb szövetségesek azok, akik emlékeztetnek bennünket arra, hogy mire mondtunk igent, és megtanítanak minket kérdezni. Akkor is, ha úgy tűnik már nekem, hogy tudom a választ, lehet, hogy egy-két kérdés még tovább segít a következő lépés, döntés konkretizálódásának útján. Türelem, odafigyelés, cselekvés és hála.

(Az interjú nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. január 10-ei és 17-ei számában jelent meg.)