EVANGÉLIUM
Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!” Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!” (Mk 1,7-11)
Márk evangéliuma csupán pár szóban meséli el Jézus megkeresztelkedését. Nem annyira maga a keresztség ténye lesz a fontos, hanem a jelek, amelyek kísérik: megnyílik az ég, leszáll a Szentlélek és hang hallatszik a magasból. Ezekkel a jelekkel az evangélista két fontos dolgot mond el az olvasóknak: egyrészt Jézus Krisztus a keresztségben kapja azt a meghívást, mely Isten kiválasztottjainak az életében mindig mérföldkő, másrészt a Szentháromság együttes jelenléte a keresztség eseményénél azt is jelzi, hogy az üdvtörténet új szakaszába érkeztünk: Isten személyesen köteleződik el az emberek mellett saját Fiában, aki minden téren sorsközösséget vállal az emberiséggel.
A megnyíló ég képe visszavezet advent első vasárnapjához, ahol Izaiás kérését olvassuk: nyíljék meg az ég és a felhők küldjék az Igazat. Jézusban Isten teljesíti a próféta kérését, elérkezik a pillanat, amikor megjelenik a földön a várva várt üdvözítő. A megnyíló ég képe visszavisz Izaiás prófétához, a mai vasárnap első olvasmányához. A sivataggal körülvett nép, amelynek állandóan problémát jelent, hogy egy tenyérnyi megművelhető földet nyerjen, a víz maga az életet jelenti. A szomjúság csillapítása nem csupán a legalapvetőbb emberi szükséglet kielégítését jelenti, hanem az életben maradást, az ember vágyainak forrását. Ezért is kiált a nép Mózeshez és Áronhoz a vándorlás idején: adjatok vizet inni (Kiv 17,2-3). Izaiás a mai első olvasmányban úgy mutatja be Istent, mint aki vizet, kenyeret, bort, tejet és élelmet árul az embereknek. A felszólítás, hogy mindenki jöjjön és pénz nélkül vegyen, hamar szimbolikus jelentéssel telítődik: az ember nemcsak az életben maradásért kiálthat Istenhez, hanem benne találhatja azt a forrást is, amely az életnek a teljességét adja. A 42. zsoltár szavai visszhangzanak ebben a képben: amint a szarvas kívánkozik a forrás vizére, úgy sóvárog a lélek Isten után. A víz, az eledel sosem lesznek képesek az ember igazi vágyát teljesíteni, hiszen a szükséglet minden alkalommal kielégül, de hordozója egy mélyebb vágyakozás, amely állandóan újabb szükségletet szül. Ezért a zsoltáros is fölkiált: mikor láthatom már az ő arcát?
Az emberi vágyakozás sokkal mélyebb, mint a szükséglet kielégítése. A szükségletek véges módon hallgattatnak el, a vágyakozás azonban sosem merül ki evilági mértékkel. A vágyakozásunk állandóan a végtelent célozza meg, állandóan felülkerekedik a földi dolgokon. Korunk egyik nagy kísértése az, hogy az emberi vágyakat is szükségletként tüntesse fel. A bevásárlóközpontok boldogságot ígérnek – azt akarják elhitetni, hogy az emberben minden a szükségletekről szól, hogy az emberben minden kibékíthető, ha evett és ivott. De a végtelenre, a teljességre, Istenre utaló vágyaink sosem csalnak meg: örökre bennünk maradnak, és jelzik: lehetetlen a végessel csillapítanunk azt, ami a végtelenre tör.
Istent keresni, őt szomjazni – erre emlékeztet bennünket: az Istenre törekvő ember állandóan tudatában van beteljesületlenségének, megtanulta, hogy többre hivatott annál, amit a föld meg tudna adni neki.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/2. számában.
