Január 6-án, epifánia, Urunk megjelenése ünnepén délelőtt 10 órai kezdettel Ferenc pápa a Szent Péter-bazilika katedra-oltáránál mutatott be szentmisét. Homíliájában figyelmeztetett: az embernek szüksége van, hogy imádjon, de könnyű célt téveszteni. Ha hagyjuk, hogy az evilági látszatok elkápráztassanak bennünket, könnyen bálványimádókká, az anyagi javak, sikerek rabjaivá válunk. Ferenc pápa a háromkirályok példáját a hívek elé állítva elmagyarázta, hogyan válhatunk az Úr valódi imádóivá. Azért fohászkodott, hogy életünkkel tegyünk tanúságot Isten szeretettervéről, amely az egész emberiséget átöleli.
Az adoráció hosszú lelki út érkezési pontja
Máté evangélista hangsúlyozza, hogy a napkeleti bölcsek, amikor Betlehembe érkeztek, „meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt (Mt 2,11) – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Elmagyarázta, hogy nem egyszerű imádni az Urat. Az adoráció nem olyan, amit azonnal meg tudunk tenni: szükség van egy bizonyos spirituális érettségre, mivel az adoráció egy olykor hosszú lelki út érkezési pontja. Nem spontán jön létre bennünk Istent imádó magatartásunk. Az embernek igenis szüksége van az imádatra, de fennáll annak a kockázata, hogy célt téveszt, ha ugyanis nem Istent imádja, akkor bálványokat imád és ahelyett, hogy hívő lenne, bálványimádóvá válik. Nincs középút, vagy Isten, vagy a bálványok – mondta nyomatékkal a pápa, idézve egy francia írót: „Aki nem imádja Istent, az az ördögöt imádja.”
Szenteljünk több időt az Úr szemlélésének, hogy eljussunk imádatára
Korunkban különösen szükség van rá, hogy mind egyénileg, mind közösségileg több időt szenteljünk az adorációnak, hogy megtanuljuk egyre jobban szemlélni az Urat. Ma ezért a napkeleti bölcseket követjük, hogy levonjunk néhány hasznos tanulságot: hozzájuk hasonlóan le akarunk borulni és imádni akarjuk az Urat – hangsúlyozta a pápa. Komolyan akarjuk imádni, nem ahogy Heródes, aki ezt mondta: „Adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és imádjam őt!” A következő három kifejezést emelte ki vízkereszt ünnepének igeliturgiájából, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy jobban megértsük, mit jelent az, hogy az Úr imádói vagyunk: „emeld föl tekintetedet”, „útra kelni” és „látni”.
Lépjünk ki önmagunkra záródó, szűk látókörünkből
Az első kifejezést, emeld föl tekintetedet, Izajás próféta könyvében olvassuk. A száműzetésből nemrég visszatért jeruzsálemi közösséghez, amelyet a sok nehézség csüggedésbe taszított, a próféta ezt az erőteljes felhívást intézi: „Emeld föl tekintetedet, és nézz körül” (60,4). Arra szól ez a felhívás, hogy tegyék félre a fáradságot és a panaszkodást, lépjenek ki a szűk látókör szűk keresztmetszeteiből, szabaduljanak meg az önzés diktatúrájától, amely mindig arra tesz hajlamossá, hogy visszahúzódjunk önmagunkba, aggodalmainkba. Ahhoz, hogy imádjuk az Urat, mindenekelőtt „fel kell emelnünk tekintetünket”: vagyis ne engedjük, hogy belső rémálmok rabságába kerüljünk, amelyek kioltják a reményt. Ne állítsuk létezésünk középpontjába problémáinkat és nehézségeinket. Ez nem azt jelenti, hogy tagadjuk a valóságot és azt színleljük, vagy abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy minden rendben van. Ehelyett arról van szó, hogy új módon szemléljük problémáinkat és aggodalmainkat, tudva, hogy az Úr ismeri nehéz helyzeteinket, figyelmesen meghallgatja fohászainkat és nem közömbös könnyeinkkel szemben.
Ha bízunk az Úrban, szívünk megnyílik imádatának
Ez a tekintet, amely az élet eseményei ellenére megőrzi az Úrba vetett bizalmát, gyermeki hálát fakaszt. Amikor ez megtörténik, a szív megnyílik az imádatnak. Ezzel szemben, amikor figyelmünket kizárólag a problémákra összpontosítjuk és nem vagyunk hajlandók Istenre emelni szemünket, a félelem betör szívünkbe és tévútra vezet, ami haragot, zavartságot, gyötrelmet, depressziót vált ki. Ilyen körülmények között nehéz imádni az Urat. Ha ez bekövetkezik, akkor bátran meg kell törnünk biztosra vett végkövetkeztetéseink körét, tudva azt, hogy a valóság sokkal nagyobb gondolatainknál. Emeld föl tekintetedet, és nézz körül: az Úr mindenekelőtt arra hív minket, hogy bízzunk őbenne, mert ő valóban mindenkinek gondját viseli – mondta Ferenc pápa, utalva Lukács evangéliumának szavaira: „Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így öltözteti” – mennyivel többet tesz majd értünk? (vö. Lk 12,28). Ha felemeljük tekintetünket az Úrra, és a valóságot az ő világosságánál szemléljük, felfedezzük, hogy az Úr soha nem hagy magunkra bennünket: az Ige testté lett (vö. Jn 1,14) és mindig velünk marad, minden nap (a világ végezetéig) (vö. Mt 28,20).
Isten hűségében találjuk meg örömünket
Amikor tekintetünket Istenre emeljük, az élet problémái nem tűnnek el, de érezzük, hogy az Úr megadja a szükséges erőt ahhoz, hogy szembenézzünk velük. „Emeld föl tekintetedet” tehát az első lépés, ami készségessé tesz az imádatra. Ez a tanítvány imádata, mert Istenben új, más örömöt fedezett fel. A világi öröm a javak birtoklásán, a sikeren vagy más hasonló dolgokon alapul. Ehelyett Krisztus tanítványának öröme Isten hűségében találja meg alapját, mivel Isten ígéretei soha nem hiúsulnak meg, annak ellenére, hogy válsághelyzetekbe kerülhetünk. Ekkor tehát a gyermeki hála és az öröm felkeltik a vágyat, hogy imádjuk az Urat, aki hűséges és soha nem hagy magunkra – szögezte le a pápa.
Minden utazás új tapasztalatokkal gazdagít
Ezután rátért a második kifejezésre, amely segítségünkre lehet: útra kelni. A napkeleti bölcseknek, mielőtt imádhatták volna a Betlehemben született Gyermeket, hosszú útra kellett vállalkozniuk. Máté így ír erről: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,1-2). Az utazás mindig együtt jár egy átalakulással, egy változással. Egy út után soha nem vagyunk olyanok, mint azelőtt. Mindig van valami új valakiben, aki végigjárt egy utat: bővültek ismeretei, látott új embereket és dolgokat, megtapasztalta, hogy az út nehézségeivel és kockázataival szemben akarata megerősödött. Nem jutunk el az Úr imádatára anélkül, hogy ne haladnánk át előbb egy belső érlelődésen, amit útra kelésünk révén szerzünk meg.
Csak az Úr elégíti ki szívünkben az örökkévalóság vágyát
Fokozatos előrehaladás eredményeként válunk az Úr imádóivá. A tapasztalat például azt tanítja, hogy egy ötvenéves ember más lelkülettel éli meg az imádatot, mint harmincéves korában. Azok, akik hagyják magukat a kegyelem által formálni, az idő múlásával általában fejlődnek: a külső ember öregszik − mondja Szent Pál −, míg a belső ember napról napra megújul (vö. 2Kor 4,16), egyre készségesebben tudja imádni az Urat. Ebből a szempontból a kudarcok, a válságok, a tévedések tanulságos élménnyé válhatnak: nem ritkán arra szolgálnak, hogy tudatosítsák bennünk, hogy csak az Úr méltó imádatra, mert csak ő elégíti ki az élet és az örökkévalóság vágyát minden ember szívében. Továbbá az idő múlásával, a hitben megélt élet megpróbáltatásai és nehézségei hozzájárulnak a szív megtisztításához, alázatosabbá teszik és így készségesebben megnyílik Istennek. Még a bűnök is, még annak a tudata, hogy bűnösek vagyunk, a hit és a bűnbánat révén segítik lelki növekedésünket – utalt a pápa Szent Pál tanítására, majd Aquinói Szent Tamást idézte, miszerint, ha megbánjuk őket, még a legrosszabb bűnök „etiam mortalia” is segítenek, hogy haladjunk az Úr felé és jobban imádjuk őt.
A nehézségek közepette is ismerjük fel az Úr szeretetét
A napkeleti bölcsekhez hasonlóan mi is tanuljunk az élet útjaiból, amelyeket az utazás elkerülhetetlen nehézségei jellemeznek. Ne engedjük, hogy a fáradságok, a botlások és a kudarcok csüggedésbe taszítsanak bennünket. Ehelyett alázattal ismerjük fel őket és jelentsenek alkalmat az Úr Jézus felé haladásra. Az élet nem a képességek bemutatója, nem kell minden lépésünknél felmutatni erényeink egyfajta igazolását, hanem egy utazás afelé, aki szeret bennünket: ha az Úrra tekintünk, megtaláljuk az erőt, hogy megújult örömmel haladjunk előre.
A napkeleti bölcsek a látszaton túl is képesek voltak a látásra
A harmadik kifejezés: látni. Máté evangélista így ír: „Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt” (Mt 2,10−11). Az imádat az uralkodók, a nagy méltóságok számára fenntartott tiszteletadás volt. A napkeleti bölcsek valóban azt imádták, akiről tudták, hogy a zsidók királya volt (vö. Mt 2,2). De valójában mit is láttak? – tette fel a kérdést Feenc pápa. Egy szegény gyermeket anyjával. De ezek a bölcsek, akik távoli országokból érkeztek, képesek voltak rá, hogy meglássák az egyszerű, szerény jelenet természetfeletti mivoltát, felismerve a Gyermekben egy uralkodó jelenlétét. Vagyis a látszaton túl is képesek voltak „látni”. Leborulva a Betlehemben született Gyermek előtt, olyan imádatot fejeztek ki, amely mindenekelőtt belső volt: az ajándékba hozott ládák kinyitása szívük felajánlásának jele volt.
A háromkirályokat követve mi is az örökkévalóra irányítsuk tekintetünket
Ahhoz, hogy imádjuk az Urat, szükség van rá, hogy „lássunk”, a látható fátylán túl, amely gyakran csalókának bizonyul. Heródes és Jeruzsálem vezető személyiségei képviselik az evilágiságot, amely a látszat örökös rabja és mindig vonzerőt keres: csak a szenzációs dolgoknak van értéke számára, amelyek a legtöbb ember figyelmét felkeltik. A napkeleti bölcsekben egy ettől eltérő magatartást látunk, amelyet teológiai realizmusnak nevezhetnénk. Ez a „magasröptű szó”, a teológiai realizmus objektíven érzékeli a dolgok valóságát, végül eljut annak a megértésére, hogy Isten elkerül minden hivalkodást. Az Úr olyan, mint az a kis szerény gyermek, kerül minden hivalkodást, amely a világiasság tipikus terméke. A „látásnak” ez a módja, amely túlmutat a láthatón, azt eredményezi, hogy imádjuk az Urat, aki gyakran egyszerű helyzetekben, alázatos, peremre szorult emberekben rejtőzik. Tehát olyan tekintetről van szó, amely nem hagyja, hogy elkápráztassák a magamutogatás tűzijátékai, minden esetben azt keresi, ami nem mulandó. Ezért mi, ahogy Pál apostol írja „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,18).
„Az Úr Jézus tegyen bennünket valódi imádóivá, hogy képesek legyünk életünkkel kinyilvánítani az egész emberiséget átölelő szeretettervét. Kérjük a kegyelmet mindannyiunk és az egész egyház számára, hogy megtanuljunk imádni, hogy továbbra is gyakoroljuk ezt az adorációs imát, mert egyedül csak Istent kell imádnunk” − fohászkodott Ferenc pápa vízkereszt ünnepén mondott homíliája végén.
Forrás: Vatican News/Vertse Márta
